[V. Istvánt] követte fia, László, és megkoronázták ugyanabban az esztendőben, amikor atyja meghalt, vagyis az Úr 1272-ik évében. Ez a László király a császár hívására az Úr 1276-ik esztendejében, morvaországi csatában megölte az említett Ottokár királyt.
Képes krónika, 1360 körül
Mindössze tízéves volt László herceg, amikor apja, V. István meghalt. Annak ellenére, hogy nem volt fiútestvére, a trónra lépése nem volt zökkenőmentes. Az apja és a nagyapja, IV. Béla között zajló, időnként fegyveres konfliktussá súlyosbodó küzdelem mélyen megosztotta az ország nagyjait, szabályos István-párt és Béla-párt alakult ki. A gyermek László helyett az utóbbiak Béla macsói herceget, Béla leányági unokáját szerették volna trónra emelni, ám az anyakirálynő vezette István-pártiaknak sikerült keresztülvinniük a koronázást. IV. László tehát trónra ült, de a hatalmat ténylegesen átvenni nyilvánvalóan nem tudta, továbbra is az egymással versengő országnagyoknak volt a kiszolgáltatottja. Ebben a tekintetben éppen fordított helyzetben volt, mint az apja, aki húsz évet várt türelmetlenül a trónra, hogy aztán alig két évig uralkodhassék. A fiának kevés híján tizennyolc év adatott az uralkodásra, de nem volt benne sok köszönet.
Sorozatunk előző része itt olvasható:
Noha az anyja a kun fejedelem leánya volt, a kortársak nem ezért adták neki a Kun melléknevet, hanem az életmódja miatt. Miközben az országban a két leghatalmasabb bárói család, a Kőszegiek és a Csákok harcoltak egymással a hatalomért, a gyermekkirályt az édesanyja minden bizonnyal kun környezetben nevelte, és László felnövekedve továbbra is kun szokásokat követett, kun viseletet hordott. Noha a szülei még gyerekkorában dinasztikus házasságban szereztek neki feleséget a Magyarországon Erzsébet néven ismert Anjou Izabella személyében, a Képes krónika tudósítása szerint László „megvetette a házastársi nyoszolyát, és kun leányokkal hált: Édua, Köpcsecs és Mandula volt a nevük; de volt sok más ágyasa is.” Tény, hogy a királyi párnak nem született gyermeke.
A cselekvőképes korba érő László királynak erős kihívóval kellett szembenéznie: II. Ottokár, a hatalmas cseh király, a hozzá menekült Béla-párti magyar uraktól kedvet kapva a magyar ügyekbe való beavatkozásra, és látva az ország megosztottságát, támadást indított a nyugati területek elhódítására. A csehek bevették Győrt, Mosont és Sopront, és nem látszott erő a visszahódításra.
A helyzetet a nemzetközi viszonyok alakulása segített megoldani. A német fejedelmek 1273 októberében Habsburg Rudolfot választották német királlyá. Ottokár a döntést nem fogadta el, aminek hamarosan cseh–német háború lett a következménye. A cseh uralkodó gyorsan békeajánlatot küldött a magyaroknak, akik között akadtak is olyan urak, akik annak elfogadását javasolták. Többségbe azonban azok kerültek, akik a Habsburg melletti szövetséget választották. Először úgy tűnt, hogy maga a megkötött szövetség elegendő lesz Ottokár visszaszorítására, a cseh azonban csak szóban ígért visszavonulást, ténylegesen megtartotta a magyar területeket.
A belső megosztottság és a külső fenyegetés arra kényszerítette a nagykorúság felé közeledő királyt, hogy a főpapság, a bárók és a megyék küldötteinek összehívásával szerezzen széles körű támogatást. Az 1277-ben összehívott rákosi gyűlést a történetírás az első rendi országgyűlésnek szokta nevezni. Hol vagyunk már III. Béla abszolút hatalmától! IV. Lászlónak számolnia kellett az egyes érdekcsoportok akaratával is. A még ekkor is csupán tizenöt éves uralkodó jól számolt, és sikeresen stabilizálta a saját helyzetét. Ráadásul a Rudolffal kötött szövetség is eredményesnek bizonyult. A német és a magyar király egyesült hadai a mai Ausztria és Szlovákia határán fekvő Dürnkrutnál megsemmisítő vereséget mértek Ottokárra, aki maga is elesett. Ezzel az Ottokár-párti magyar főurak helyzete is tarthatatlanná vált, valamennyien behódoltak a királynak.
Ekkor azonban új bonyodalom támadt. A pápa Fülöp fermói püspök személyében legátust küldött Magyarországra, hogy segítségére legyen Lászlónak a belső viszonyok rendezésében. A későbbi krónikák úgy tudják, hogy a püspök küldésére azért került volna sor, mert László túlságosan kedvezett a pogány kunoknak. A korabeli iratokból azonban kiderül, hogy eredetileg erről egyáltalán nem volt szó, a püspök maga jutott erre a következtetésre. Tapasztalatai alapján, bizonyára a magyar urakkal egyetértésben a kunokat korlátok közé szorító törvény meghozatalára kényszerítette a királyt. Az új törvény azonban nemhogy csillapította volna, inkább növelte a feszültséget a magyarok és a kunok között. Fülöp püspök doktriner erőszakossággal követelte a kunok megrendszabályozását, és mivel a király egy határon túl nem engedett, kiátkozta őt, és felhatalmazta az országot, hogy lázadjon fel ellene. A király erre elfogatta és a kunok kezére adta a püspököt, amire válaszul az egyik báró magát a királyt fogta el.
IV. László kun öltözetben, miniatúra a Képes krónikából
Úgy tűnik, voltak, akik megőrizték a józan eszüket, a király és a legátus is kiszabadult, László engedett a legátus követelésének, és lépéseket tett a kunokkal szemben. Erre viszont azok lázadtak fel, és pusztítani kezdtek a szállásterületük környékén. Lászlónak nem maradt más választása, szabályos háborút indított a kunok ellen, akiket a Hód-tavi csatában 1282-ben legyőzött.
A kényes hatalmi egyensúlyt azonban, amelyet Fülöp püspök szétzúzott, László többé nem volt képes visszaállítani. Fokozatosan kiszorult a hatalomból, amely tartományurak kezére ment át. A még mindig csupán húszas évei elején járó király most már teljesen a megmaradt kunjaihoz hasonult, velük vonulgatott az országban, és ideje nagy részét a testi örömök keresése töltötte ki. Az 1285-ben bekövetkezett újabb tatár támadás kivédésében már nem sok szerepe volt, azt a bárók alkalmi összefogása tette lehetővé. Keserű fordulata a sorsnak, hogy Lászlót végül maguk a kunok gyilkolták meg a saját sátrában. A krónikák még a gyilkosok nevét is megőrizték, eszerint Árbóc, Törtel és Kemence követte el a gyilkosságot, amelynek az okát nem ismerjük.
A már kortársai által is Kun melléknévvel illetett IV. László igazi tragikus hőse volt a magyar történelemnek: félig kun származása, kun neveltetése bizonyos mértékig idegenné tette a magyarok között, gyerekként trónra lépése súlyos teherként nehezedett rá, fiatalemberként mégis komoly sikereket ért el a kormányzásban, ám az általa kiküzdött egyensúlyt az elvakult pápai legátus lerombolta, a kudarc elől pedig hedonizmusba menekült, hogy huszonnyolc évesen, utód nélkül, gyilkosok kezétől szenvedje el a halált.
Következik: III. András, az utolsó
