Háború és harmonika
Nevem és életterem talán már végleg összefonódott Balatonfüreddel, születésem azonban Munkácshoz köthető. Édesapámat a negyvenes évek elején oda helyezték, és rábízták a járóbeteg-ellátás megszervezését. Azt szoktam mondani, vannak bizonyos sarokpontok az életemben. Az ő története tudtomon kívül az első ilyen volt. Apám egy székelyföldi kis faluban látta meg a napvilágot. A szülei korán meghaltak, egy ideig árvaházban nevelkedett. Ennek ellenére aranygyűrűvel végzett a Lónyay Utcai Református Gimnáziumban, orvosi tanulmányai után Kispesten tevékenykedett községi orvosként, ott találkozott édesanyámmal, onnan hívták Munkácsra. 1942-ben Munkácson született Sándor bátyám, 1943-ban pedig én. Két évvel később, az orosz front közeledtével menekülni kényszerültünk, lovas kocsival vágtunk neki az útnak. Velünk volt egy Mariska nevű kedves lány is, aki nálunk takarított. Ez volt a mi szerencsénk, ugyanis a front utolért bennünket, a nőket és a gyerekeket valamiért nem bántották, de apámat lerángatták a kocsiról, és elvitték. Szegedre került gyűjtőtáborba, onnan vitték volna Oroszországba. Édesanyám bátor nő volt, egy nap a karjaiban velünk elindult a táborba apámért. Kiabált: „Sándor, Sándor, hol vagy?” Válaszul csak egy riasztólövést kapott, megijedt, onnantól nem ment többet. Mariska azonban szerencsénkre tudott oroszul, összeismerkedett egy ottani tiszttel, és igyekezett kimenteni apánkat. Az oroszok odáig voltak a zenéért és a táncért, ezért a tiszt azt mondta, ha szerez neki egy tangóharmonikát, apám megmenekül. Nagyobbak voltunk már, amikor apánk elmesélte, hogy egyik reggel olvasták a nevét, majd kivezényelték az állomásra. Az utcán egy orosz tiszt kirántotta a sorból, be egy kapualjba, majd valaki rátett egy bundát a hátára. November környéke lehetett, azt hiszem, de a papa mindig fázós volt. Az a valaki az édesanyám volt.
Pápa, labda, köpeny
Amikor apám visszatérése után jelentkezett az Országos Társadalombiztosító Intézetnél, az igazgató főorvos nagyon megörült, hiszen rengetegen eltűntek a háborúban. Felajánlotta neki, hogy Pápa, Ajka, Zalaegerszeg és Kaposvár közül választhat, a feladat ugyanaz, mint Munkácson, megszervezni a járóbeteg-ellátást. Apám Pápa mellett döntött, méghozzá miattunk. Azt hitte, egy bányavárosban biztosan lesz elegendő fatüzelőnk – érkezésünkkor szembesült vele, hogy Pápán bizony csak textilgyár van. Én viszont sokat köszönhetek a városnak: egy egész életre meghatározó szemléletet tanultam a volt bencés gimnáziumban. Bevallom, már ekkor kitűnt, van tehetségem a labdajátékokhoz is. Kosaraztam, kézilabdáztam, aztán futballoztam, utóbbinak sorsdöntő szerepe volt az életemben. A tenisszel később ismerkedtem meg, de a mai napig része a mindennapjaimnak: Európa-bajnok vagyok párosban, és ami ennél is nagyobb büszkeség, hogy a Semmelweis Egyetem nemrégiben szervezett világbajnokságán a hetven év feletti kategóriában egyéniben és párosban is nyertem. No de a következő sarokpont valójában a focihoz köthető.
Nem ok nélkül mentem Debrecenbe az orvosi egyetemre. A pályaválasztás édesapám révén egyértelmű volt, láttam, mennyire szerették őt Pápán: megsüvegelték, amikor végigment a sétálóutcán. Láttam azt is, mit jelent a betegeken segíteni.
Az egyetem mellett a debreceni DEAC-ban, majd a DVSC-ben rúgtam a bőrt, állítólag az előbbi csapatnak örökös gólkirálya is vagyok. Így ment ez egy darabig, tanulmányok és futball, majd műtőben állás és futball. 1968-ban megkaptam az orvosdoktori diplomámat, és egyre erősebben éreztem, a kettő nem fér meg egymás mellett. A döntésem előtt hazamentem Pápára. Hazamentem, és ott is maradtam. A pápai kórház belosztályára kerültem, noha sebész szerettem volna lenni. A főigazgató azt mondta, majd ha lesz hely a sebészeten, átmehetek.
Gondoltam, megmutatom magam
Sosem mentem, mivel egyre inkább foglalkoztatott a kardiológia, főként az elektrokardiogram-vizsgálatok, különösen ami a szív ingerületvezetési zavaraihoz kapcsolódott. Gyakorlatilag bent laktam a kórházban. Az egyik ügyeletemben késő este a mentő akut hasi tünetekkel egy idős nénit hozott. Megvizsgáltam, és éreztem, hogy nagy a baj. Sebészeti konzíliumot kértem, át is került a beteg a sebészeti osztályra, de idős kora miatt nem operálták meg, reggelre pedig elhunyt. Olyan mély nyomot hagyott bennem az eset, hogy minden létező fórumon utánaolvastam a problémának. Angolul akkor még nem tudtam, így németül tettem. Mint a boncoláskor kiderült, hasi érelzáródás, az arteria coeliaca trombózisa okozta a beteg halálát, nagyon ritka eset volt. Annyira foglalkoztatott a dolog, hogy készítettem egy esetbemutatást, amit előadtam a szombathelyi vándorgyűlésen, és arra biztattak, hogy írjam meg a megfigyeléseimet. Gyógyítóként működtem, számomra idegen volt ez a világ, de megtettem, és az írás meg is jelent az Orvosi Hetilapban. Olyan büszke voltam, vidéki kórházakból ilyen nem szokott történni. Ezután valamilyen belső vágy azt sugallta nekem, tovább kell fejlődnöm és indulnom kell Budapest felé. Pápán ekkor már szinte rutinból működtem: elláttuk ugyan sürgősséggel a súlyos betegeket, felszereltség hiányában aztán a fővárosba vagy Pécsre, esetleg Szombathelyre küldtük őket, ott már elkezdték a pészmékerek beültetését. Mit megadtam volna, hogy lássak egy ilyen operációt! A
Jóisten kegyelme itt is megmutatkozik: évekkel később én vezettem be itt, Balatonfüreden a pészmékerek beültetését, és közel ezer operációt végeztem el magam is.
Az említett belső vágy végül a szakvizsgám után egy továbbképzésre vezetett a fővárosi MÁV-kórházba, kifejezetten érdekelt ugyanis a kardiorespiratorikus laborjuk, ahol szív- és tüdőméréseket végeztek egyszerre.
English table, balatonfűzfői lány
1973-tól dolgoztam a Szántó Béla utcai belgyógyászaton, a főorvos pedig tudta, hogy a kardiológia és a tudományos tevékenységek is érdekelnek. Sosem felejtem el őt, két fontos dolgot tanított nekem már az első beszélgetésünk alkalmával: „mindig első a beteg, ha valamit nem tudsz, olvass utána”. A másik: „nem holnap reggel, hanem ma este kezdj el angolul tanulni”. Ezeket én is átadtam később a fiatal orvosaimnak csaknem harminc éven keresztül. Szót is fogadtam. Beiratkoztam egy nyelvtanfolyamra, rengeteget olvastam, valamint a körútra, a Hungária kávéházba jártam külföldről hazatértekkel angolul beszélgetni, ott különböző körökbe lehetett becsatlakozni: English, French, German table. Emellett az autóban is angolul folyt a szó, nem is kevésszer, hiszen akkor már udvaroltam annak a balatonfűzfői lánynak, aki később a feleségem lett. Közben egy idősebb orvos felhívta a figyelmemet, hogy Amerikában a felületi EKG mellett már katéteres megoldást is alkalmaznak, az úgynevezett His-köteg-EKG-t. Éreztem, hogy ennek nagy klinikai jelentősége lesz. A szív összehúzódása ugyanis elektromos kisüléseknek köszönhető: a szinuszcsomó ingerületet küld le a pitvarokon, az AV-csomón és a Tawara-szárakon keresztül a szívizomzathoz, és ott a Purkinje-rostoknál a kisülés következtében a szívizom összehúzódik. Ha ez a rendszer bárhol sérül, nem jut el az ingerület a kamrába, ilyenkor van szükség pészmékerre.
A mai szív-elektrofiziológia külön tudományág a kardiológián belül, a ritmus- és ingerületvezetési zavarokkal foglalkozik.
Magam is ebben találtam meg a hivatásom, aspiránsként az Országos Kardiológiai Intézetben foglalkoztam ezzel először. Közben pedig utánanéztem, Chicagóban, New Yorkban és Miamiban kimagasló szinten foglalkoztak a kérdéskörrel, így mindhárom helyre írtam levelet.
Együtt többre megyünk
Egyedül Chicagóból kaptam választ, Rosen professzortól. Akkor még nem sejtettem, hogy a legjobb helyről. Meghívtak, örömmel mentem. Egy nagy nehézségem volt, hat hónapra különválni attól a bizonyos balatonfűzfői lánytól, aki már a menyasszonyom volt. Emlékszem, lila ruhában volt, a repülőből csak azt az egy pontot néztem, amíg el nem tűnt a szemem elől. Ő is végigsírta, mesélte utólag. Viszont, képzelje, amellett, hogy naplót vezettem, hatvan levelet küldtem neki angolul, így tanulta meg ő is a nyelvet, ma is ő intézi minden külföldi utunkat. Hazudnék, ha azt mondanám, nem éreztem jól magam kint. Rosen professzor remek csapattal dolgozott, rengeteget tanultam tőle. Két hét kintlét után felkerestem egy budapesti kollégám ottani barátját, és ő meghívott egy igazi partira. Az amerikai angollal meggyűlt még a bajom, az egyetlen, akit jól értettem az összejövetelen, kiderült, tévébemondó volt. Érdekes ez a dolog náluk, tényleg minden szót összemosnak, egy dolgot viszont egy életre megtanultam, a team, azaz a csapat szó minden egyes betűje egy szót jelöl: together everyone achieves more, tehát együtt többre megyünk. Milyen szép dolog ez, nem? Visszatérve a partira: éjfélkor megérkezett egy harmonikás, Pásztor Tóni, akitől a kint élő magyaroknak olyan jó kedvük lett, hogy az amerikai hangulatot is felülmúlták. Na most, azt még nem mondtam, de én bizony zongorázom is. Összeszedtem a bátorságomat, megkérdeztem a házigazdát, hogy leülhetek-e a nagy fekete zongorához. Olyan bulit csaptunk, hogy nemsokára válogatnom kellett, hova megyünk zenélni. A kintiek annyira megszerettek, hogy még Kádár Jánosnak is írtak volna, hadd maradjak még. Persze zongoristaként, nem orvosként. Viszont nekem fontosabb volt az utóbbi, és már nagyon szerettem volna látni a családomat és azt a lila ruhás lányt.
Amikor csörgött a telefon
Ma már két gyönyörű lányunk, hat unokánk van. Az egyik lányom a Balaton szépe is volt, képzelje! Most Bécsben él, kardiológus szakorvosként dolgozik. A másik pedig zenetanár, micsoda ajándék ez nekem! A feleségem hordja az unokákat zenére, sportra, nyelvtanulásra, úgy, ahogy korábban a gyermekeinket is. Én meg tudtam és tudok a klinikai munkám mellett kutatómunkát is végezni. A legnagyobb támaszom. Ő mindenhová jött velem. Miután hazatértem Chicagóból, Budapestre költözött. Emlékszem, amikor visszamentem a kardiológiai intézetbe, a professzorom megkérdezte, hány évvel vagyunk lemaradva Amerikához képest. Nem mertem neki bevallani, hogy nagyjából hússzal, ezért nyolc-tíz évet mondtam. Azt kérte, csökkentsem le kettő-háromra.
Tudjuk, hogy a magyar orvostudomány követő jellegű, és valóban a mai napig előttünk van Amerika, de sosem szabad megállni az újításokban.
Végül én vezettem be a szív-elektrofiziológiát az intézetben. Ott esett meg, hogy a műtőben álltam, szívkatéterezésre készültem már bemosakodva, és azt mondták, sürgős telefonom van, így hát féloldalasan, a fülemhez tartva beleszóltam a kagylóba. A balatonfüredi kórház főigazgatója volt, megkérdezte, hogy elmennék-e hozzá. Mondtam, „persze, de minek?”. „Majd meglátod” – felelte.
Füredi fejlődés
Mint kiderült, a főigazgatót érdekelte a szív-elektrofiziológia. Azon a hétvégén ellátogattam hozzá, azt mondta, valami „vérkeringést” kellene csinálni a szívkórházban. Elkészültek az új épületek, már csak az a kérdés, vállalom-e, hogy én leszek itt az osztályvezető főorvos. Örökké hálás leszek neki, de nem mondtam ám rögtön igent. Mint ahogy minden sarokpontnál, most is hazalátogattam. A szüleim nagyon boldogok voltak. Harmincnégy évesen kineveztek; akik akkor a beosztottjaim voltak, ma már mind főorvosok. Senkit nem hoztam ide, kiváló alapcsapat volt. Fő feladatom a rehabilitációs jelleg megtartása mellett az aktív kardiológiai ellátás megszervezése lett, így lettünk nonstop sürgősségi invazív kardiológiai központ a megyében. A nyitott szívműtéteken kívül mindent meg tudunk oldani helyben.
Huszonnyolc évig igazgattam az intézményt, óriási fejlesztések mentek végbe orvoshiány és adósságok nélkül.
Nem volt törvényszerű, hogy mindez itt valósuljon meg, de végül két hemodinamikai és egy szív-elektrofiziológiai műtőt hoztunk létre, a beteg pedig a beavatkozás és a gyógyszeres kezelés után háromhetes utókezelést is kaphat. Több könyvet és számos tudományos közleményt írtam erről a különleges helyről, a múltjáról, és hihetetlen érzés volt formálni a jelenét. Nagy szerencsénk van ám azzal, hogy ez az egyébként 1700-as években épült intézmény megmaradt, Balatonfüred ugyanis jó értelemben hasznot húzott a trianoni veszteségből. Ezt a részt nem tudták elcsatolni, így ide kezdték szervezni az orvosgyűléseket. A Magyar Kardiológusok Társasága a háború után idehozta az összes professzorát előadást tartani, és itt zajlottak a kongresszusok. Így valósulhatott meg a robbanásszerű fejlődés, ami napjainkban találkozott egy tettrekész orvosi kar közös akaratával.
Ha az orvos nyugdíjas, akkor is orvos marad
Szoktam mondani, hogy mint egy jó társat, nemcsak megszerezni, de megtartani is művészet volt ezt az intézményt. Negyvenöt éve Balatonfüred az otthonom, óriási élmény nézni, ahogy fejlődik a város. Megható, hogy mennyi embernek számít itt és a környéken a szívkórház. Ez év januárjától már nem én vagyok az igazgató, tudomásul kell venni, hogy eltelt az idő. Egy korábbi igazgatóhelyettesem és barátom mondta, hogy szeretett volna velem együtt eljönni nyugdíjba, de nem bírja kivárni. Nem igazán tudom elhagyni ezt az intézményt. Hivatalosan pár órát dolgozom már csak itt, de igazából sokkal többet.
Édesapámnak igaza volt, ha az orvos nyugdíjas, akkor is orvos marad.
Sok visszatérő betegem van, aki ragaszkodik hozzám. Jó érzés. Az is, hogy tudom, jó kezekben van a jövő. Tudja, nagyon sok híres költő, író fordult meg ebben az intézményben: Berzsenyi Dániel, Ady Endre, Németh László, Passuth László, Keresztury Dezső és Rabindranath Tagore is. Utóbbi mondását nemcsak az agyamban, a szívemben is tartom. „Aludtam, és arról álmodtam, hogy az élet öröm. Felébredtem, és láttam, hogy az élet szolgálat. Cselekedtem, és íme, a szolgálat öröm.”
