Magyarország királya [II. Géza] eltávozott az élők közül, egy kicsinyke, gyermekecske fiat hagyva hátra örökösként. Felkereste hát Lukács érseket a király fivére, azt kérvén tőle, hogy őt kenje és koronázza királlyá. Megfedte őt Lukács és árulással vádolta, hogy jog, szokás és erkölcs ellenére ki akarná semmizni az örökségből az ártatlant; beleegyezését pedig megtagadta.
Walter Map: Az udvaroncok apróságai, 1193
II. Géza 1162-ben, 32 éves korában bekövetkezett halálakor négy herceg számított a koronára: Géza fiatalabb fivérei, a 31 éves László és a 29 éves István, valamint Géza fiai, a 15 éves István és a 14 éves Béla. Az utóbbinak a trónra lépése volt a legkevésbé valószínű, végül mégis ő lett az egyik legnagyobb uralkodónk. Addig azonban sok bonyodalmat szenvedett el az ország, aminek átmenetileg meg is fizette az árát.
A konfliktus hátterének megértéséhez tudnunk kell, hogy a magyar állam külpolitikáját a megalakulásától kezdve kettős cél határozta meg: megőrizni a szuverenitást a kor két szuperhatalma, a bizánci és a német császárság befolyásával szemben, és e szuverenitás birtokában, középhatalomként befolyást gyakorolni a kisebb hatalmakra, hódító törekvésekkel a szerb, bosnyák, horvát és dalmát területek felé. A szuverenitás egyik elemeként volt fontos a pápával szemben az úgynevezett invesztitúra, a püspökök kiválasztásának és beiktatásának joga.
Amikor II. Géza fellázadt öccsei, László és István Bizáncba menekültek, a görög császár örömmel fogadta őket, hiszen lehetőséget kínáltak a számára, hogy valamelyiküket a magyar trónra juttatva befolyást szerezzen Magyarország fölött. Géza elég erős volt ahhoz, hogy a bizánci próbálkozásokat visszaverje, de a halála után néhány nappal, 1262 májusában trónra lépő idősebb fia nem rendelkezett ugyanazzal az autoritással, amivel az apja. Géza öccsei, a lázadó hercegek bizánci hadakkal azonnal támadásba is lendültek, és már júliusban kiszorították őt a hatalomból. III. István a híveivel Pozsony várába zárkózott, ott várta a fejleményeket. A lázadó hercegek közül István volt a kezdeményezőbb, mégis Lászlót készültek megkoronázni.
Ekkor meglepő dolog történt: Lukács esztergomi érsek a börtönnel való fenyegetés ellenére megtagadta az ország kilencven százalékát ellenőrzése alatt tartó ellenkirály koronázását, sőt a börtönből, az életét kockára téve ki is átkozta őt. Ez a Párizsban tanult, kétszer is börtönt szenvedett magyar főpap pusztán a személyisége súlyával, bátorságával, szigorú erkölcsiségével, elvhűségével jelentős befolyást gyakorolt az ország sorsának alakulására.
II. László ellenkirályt a kalocsai érsek megkoronázta, de uralkodni már nem sok ideje maradt, fél évvel később meghalt. Hívei azonban nem engedték ki a hatalmat a kezükből, és most az öccsét koronázták IV. Istvánként ellenkirállyá. A krónikákból az bontakozik ki, hogy az egész lázadásnak István volt a motorja, aki azonban erőszakos természetével rossz vezetőnek bizonyult. Ma úgy mondanánk, hogy megritkult körülötte a levegő, a hívei kezdtek tőle elpártolni. III. István nyilván értesült a fejleményekről, sereget gyűjtve megindult ellene, és Fehérvárnál legyőzte, fogságba vetette és száműzte Bizáncba.
A törvényes király uralma tehát helyreállt, ehhez a német császár támogatására szorult, miközben ellenlábasa Bizáncban készült a visszavágásra. A görög császársággal sikerült békeszerződést kötnie, ennek részeként került a király öccse, Béla a konstantinápolyi udvarba. IV. István bukott ellenkirály ennek ellenére – aligha a bizánci császár akarata ellenére – újra betört az országba. Eljutott Bácsig, de tovább nem, a király német zsoldosokkal megerősített csapatai visszafordulásra kényszerítették.
Egy évre rá világossá vált Bizánc valódi célja: azzal az ürüggyel, hogy a Bizáncban élő Béla herceg horvát és dalmát hercegi címének akarnak érvényt szerezni, ezen területek visszaszerzése a magyaroktól. Két éven át folytak a csatározások, amelyeket az 1167-es szerződés zárt le, Magyarország megtartotta a Szerémséget, de elveszítette Horvátországot és Dalmáciát. III. Istvánnak a pápával szemben is engedményt kellett tennie, feladta az invesztitúra jogát. Mindezek fényében arról, hogy Magyarország a cseh, lengyel és orosz ügyekbe beavatkozzék, szó sem lehetett, igaz, onnan sem érkezett beavatkozás.
III. István tizenötévesen lépett trónra, és rövid életét huszonötévesen fejezte be. Uralkodásának szűk évtizede a hatalom stabilizálásával telt, amit jelentős részben Lukács érsek államvezetői tehetségének köszönhetően sikerült is elérnie.
Következik: II. László, az első ellenkirály
