Terék Anna a számára általános közönségsikert és kritikusi elismerést meghozó Halott nők után – mely kötet a balkáni háború (fiktív) mikrotörténeteit írta meg a férjüket, gyereküket és végül önmagukat elvesztő női karaktereket megszólaltatva – a kollektív traumától az egyéni trauma felé mozdult el új kötetével. De a Háttal a napnak megtartotta a hosszúverset mint formát, és ahhoz kapcsolódva az epikai ívet is: egymást követő darabjai a beszélő gyászmunkájának stációi.

A Háttal a napnak az apa halálát feldolgozó verseskötetek közül az utóbbi évek olyan megjelenéseihez csatlakozik, mint Balogh Ádám Nyerse vagy Dezső Kata Akiket hazavártak-ja. Terék versei azonban valamennyi kortárs műnél nyíltabban és rögeszmésebben végzik el az apára emlékezést és a veszteség miatti önanalízist. Már a kötetnyitó Gombostűnél észrevehető, hogy nemcsak sűrűn fordulnak elő a sebzettségre utaló kifejezések (szúr, üt, feltör), de még a bevált nyelvi panelek közül is olyanokkal él a versbeszéd, amelyek erőszakot sugalló szavakat tartalmaznak („kedve támad”), sőt a szöveg új kifejezéseket is alkot, amelyek erősítik a fájdalmas atmoszférát („húzza ki […] a szememből […] a könnyeket”, illetve egy későbbi versben, A napfényre visszában is találunk hasonlót: „felszakít a földről”). Ezeknek az alakzatoknak az ismétlődése aztán kötetszervező elemmé válik; a tematikus egység mellett megteremtve a versek retorikai összhangját is azzal, hogy kialakítja az olyan vissza-visszatérő vezérmotívumokat, mint az égbolt, a tenger vagy a feketeség. A markáns gondolatritmus erősíti a megszólaló kijelentéseinek többértelműségét is, így például a medencében érzett fájdalom a Mielőtt a dolgok zuhanni kezdenének című versben bár elsősorban a testrészre vonatkozik, mivel ebben a szövegben is szerepelnek a szúrás és a por képei, a medence szó kapcsolatba kerül a többi darabban előforduló tengerrel és egyéb víztípusokkal.

A versek tere meglehetősen homogén, ám ez a külső és a belső feszültségéből fakad: a múlt gazdag emlékképei a megszólaló lelkivilágán belül idéződnek fel, a jelenben pedig a külső környezet éppen a lírai alany állapota miatt sivár és élettelen. a veszteség olyan pusztaságot hozott létre, amelyben más nem is lehet jelen a családi emlékképek szereplőin kívül – ez alól csak a versek többségében megszólított úr jelent kivételt. Az „Uram” egyszerre vonatkozhat egy, a megszólaló mellett lévő férfire (talán egy pszichológusra?) és az Istenre, így a vallomásosság legalább kettős értelemmel bír a kötet szempontjából; a tudatfolyam és a fohász egymásba fonódnak. Ezt a keresztbe kapcsolást a test és a lélek között is elvégzi a kötet. Egyrészt úgy, hogy a nagyon konkrét fizikai dolgok fókuszba helyezése mindig absztrakcióba torkollik: „Mert megszokjuk, uram. / Az agy meg felveszi a bánat formáját, / és szorítja a velőhöz erővel. / Aztán nyeljük / a félbetört benzodiazepineket, / hogy ne szorítsa lilára / a fájdalom az agyat. / Nézem az ég szélét, / és nyoma sincs a megkönnyebbülésnek. / Feketedik, feketedik. / Azt meg biztos a Szentpéter szorítja, / hogy ennyire fekete” (Repedések). Másrészt a kötetben igazából nem is a megszólaló elméje, hanem a teste emlékezik – az agy csak reflexiókat tesz, értelmezéseket fogalmaz meg olyankor, amikor a lírai alanynak ugyanúgy légszomja van, mint az apjának (A szív mögött), vagy saját önkéntelen gesztusaiban felfedezni véli a múlt újrajátszását – hogy ugyan­olyan bánatosan lengeti a kezét (Napalm), mint tette azt az apja, aki felrakta őket a vonatra (Eső Szkopjéban).