A Kárpát-medence kifejtetten jó vízellátottságú területnek számított, ahol páratlan élővilág alakult ki, azonban az iparosodással és a népesség növekedésével egyre több gabonára volt szükség, így a tizenkilencedik századtól a vizes területeket egyre inkább haszontalannak tartották. Szisztematikusan elkezdték a folyókat szabályozni, majd az 1900-as évek lecsapolásainak következtében a Duna-Tisza-közi Homokhátság félsivatagos országrésszé változott.
Ezekkel az elkeserítő folyamatokkal szembesít a WWF Magyarország Eltékozolt vizeink című rövid dokumentumfilmje, amely arra is felhívja a figyelmet, hogy a jelenlegi állapotok nem csupán az elmúlt évszázadok eredményeképpen jöttek létre, az elszárasodás jelenleg is tovább zajlik. Mindennek megállításával kapcsolatban már csupán néhány tényezőre gyakorolhatunk hatást, ugyanakkor kiemelten fontos lenne a területi vízgazdálkodás módjának megváltoztatása, valamint a szemléletváltást.
A február 2-i vizes élőhelyek világnapja alkalmából bemutatott film rendezője, Szendőfi Balázs már a nemrég megjelent interjúnkban is felhívta a figyelmet arra, milyen következményekkel jár, ha az ember beleavatkozik a természet rendjébe. Mindezzel kapcsolatban a Tisza-tó véleménye szerint a probléma állatorvosi lovaként is értelmezhető: mivel egy mesterségesen szabályozott ártéri területről, vagyis egy mesterségesen létrehozott tóról van szó, nem tehetünk úgy, mintha az ember nem nyúlt volna bele az ott alapvetően meglévő egyensúlyba, megváltoztatva az élővilágot is. Miként azonban kifejette,
,,nagy szerencsénk a tározó nem nyugati precizitással, hanem keleti hanyagsággal és spórolással épült – nem számított semmi, csak a szűken megszabott határidő, az ötéves terv mindenáron való betartása –, ezért tulajdonképpen nincs is saját medre. A gátat felhúzták, de azon belül engedték, hogy a víz elárasszon mindent, ami csak ott volt: rétet, ligetet, erdőt, szántóföldet, gyümölcsöst.”
A tereprendezés elmaradásának köszönhetően ugyanis a szigetekkel, morotvákkal szabdalt, jótékonyan mozaikos terület gyorsan és változatosan újranépesedett – amire előtte vagy száz éven át nem volt lehetőség –, rövid idő alatt gazdag madár- és növényvilág alakult ki rajta, és új életteret nyertek az állóvízkedvelő halfajok is.
Ugyanakkor a beavatkozás visszafordíthatatlan károk is okozott, a tiszavirágzásban például már nem biztos, hogy az unokáink is gyönyörködni fognak, ugyanis a tendenciák már most megfigyelhetőek: noha egy elég szívós, ellenálló élőlényről van szó, az utóbbi fél évszázadban megtizedelődött az állományuk a Tisza-tó régiójában. Hiszen a tiszavirág lárvája állandóan áramló vizet igényel, ez azonban megszűnik a duzzasztással, és ha a meder feliszapolódik az álló vízben, az eltömíti a lárvák üregeit és azok egész egyszerűen megfulladnak. A faj Nyugat-Európában már régen ki is pusztult a szennyezések, az intenzív hajózás, a folyószabályozások és a duzzasztóépítések következtében.
Ilyen és ehhez hasonló problémákat ábrázol a a WWF Magyarország szakmai vezetésével és a LIFE LOGOS 4 WATERS projekt partnereinek közreműködésével készült kisfilm is, amely nyomon követi azt is, a klímaváltozás korában milyen károkat okoz az értékes vizek gyors elvezetése a csatornákon és szabályozott folyóvizeken át, és hogyan szárad ki az ország, legfőképpen az Alföld. Ugyanakkor az alkotás nem csupán a sokkolás szándékával született, némi reményt keltve bemutatja azt is, miként pezseg az élet azokon a területeken, ahol már helyreállították a vizes élőhelyeket és megtartják a vizet a tájban, de megoldásokat is kínál arra vonatkozóan, mit tehetünk Magyarország területeinek kiszáradása ellen.
A film teljes egészében megtekinthető az alábbi linken:
https://www.youtube.com/watch?v=u67UE-ZkTSs
Kiemelt kép: Elátkozott vizeink. Forrás: WWF Magyarország / Youtube.
