Így tengette napjait Haynau visszavonulása után Szatmárban

Báró Julius Jacob von Haynau, a „bresciai hiéna”, az „aradi hóhér”, a „fejgörcsök embere” – egyik sem éppen hízelgő ragadványnév. Az elsőt azután kapta a Császári-Királyi Hadseregben altábornagyként szolgáló Haynau, hogy 1849 tavaszán a bresciai felkelést vérbe fojtotta. Állítólag nemesasszonyokat is megvesszőztetett, valamint halottakat is felköttetett. Az „aradi hóhér” megnevezést talán nem kell magyarázni, de a Jókai Mórtól származó, „fejgörcsök embere” gúnynév nem feltétlenül egyértelmű.

„A teljhatalmú kormányzónak fejgörcsei vannak. Brescia ostroma alatt kapta azokat. Mikor bevonult az elfoglalt városba, egy ablakból valami szerzetes kétcsövű fegyverrel kétszer lőtt a fejéhez. Nem találta. Megtorlásul a tábornok hekatombét csinált a város főfő polgáraiból. Hanem a fejét mégis eltalálta valami. A rettenetes fejgörcs, melynek lüktetései alatt, mintha mindazon golyó találkozót adna egymásnak az ő agyában, amit ő »izent« másoknak. Ily óráiban a nagy embernek félelem hozzá közeledni. Őrjöng a fájdalomtól, s legkedvesebb emberére is dühös. Mindenkiben hibát talál, mindenkire gyanakszik, senkinek nem irgalmaz. Hisz az ő fejének sem irgalmaz az a láthatatlan démon, aki kínpadra feszíti a hatalmast; homloka körül csavarja a spanyol diadémot, s kalapácsokkal üti halántékait; ki forró pokollégbe mártja bele fejét, és szemei előtt tűzzel festi ki a világot” – írta a nagy mesemondó A kőszívű ember fiai című regényében.

A történetnek persze nincs valóságalapja, talán csak annyi, hogy Haynau sokat betegeskedett, még a forradalom előtt szolgált Magyarországon – Temesváron –, és maláriás lett. A kórság olyannyira megviselte, hogy felépülését követően felettese szerint hetvenes éveiben járó öregúrnak látszott az ekkor hatvanegy esztendős katonatiszt. Ha fejgörcs nem is gyötörte, de többször panaszkodott heves szívdobogásra – ilyenkor a szíve környékén dörzsölte a mellkasát –, halálát is egy ilyen eset okozta. Az orvosok végül „akut agy- és tüdővérzést” állapítottak meg nála. Ennyire azonban ne szaladjunk előre…

Haynau, a kivitelező

A magyar szabadságharc leverése után Haynau táborszernagy felelt a rend fenntartásáért, illetve az udvar által megfelelőnek ítélt büntetések végrehajtásáról is ő gondoskodott. Több száz embert börtönöztek be, ítéltek első fokon halálra. Végül 111 főt végeztek ki, a halálos ítéletek nagy részét 1850 tavaszától várfogságra vagy enyhébb büntetésre változtatták, később pedig sokak számára amnesztiát hirdettek. A szabadságharc egyszerű, hétköznapi résztvevőit is elérték a retorziók. A büntetések a pénzbírságtól a néhány hetes fogságon át a többéves sáncmunkáig terjedtek. Ezenkívül a honvédsereg megközelítőleg 25-30 százalékát sorozták be kényszerrel a hadseregbe. Később ezt a szolgálatot megválthatták pénzzel, de sokan kitöltötték a rájuk rótt esztendőket. Eközben másra is jutott ideje a táborszernagynak, például felavatta a Lánchidat.

Haynau itáliai felettese, a legendás Radetzky tábornok a borotvához hasonlította beosztottját, akit használat után vissza kell tenni a tokjába. Ez történt végül az „aradi hóhérral” is, nyugalmazták, miután kellemetlenné vált a személye. Az idáig vezető út azonban igencsak ellentmondásosra sikeredett. 1850 tavaszán Ferenc József kegyelemben részesített 36 magyar tisztet. Haynau sértve érezte magát, hiszen az ítéletek az ő hatáskörében születtek, és amennyire tőle telt, akadályozta a folyamatokat, csak nyár elején helyezte szabadlábra a kiválasztott tiszteket. Ezt követően Bach belügyminiszter listát kért tőle a politikai elítéltekről. Haynau sejtette, hogy az amnesztiahullám folytatódni fog, és Schwarzenberg miniszterelnök késői intése ellenére megelőzte a császári döntést. A lista benyújtását követően halálra ítélt 34 vádlottat, köztük 23 olyan képviselőt, akik a vádpontok szerint részt vettek a trónfosztásában is, azonban az ítéleteket rögtön kegyelmi záradékkal látta el. Az említett képviselők szabadon távozhattak, a többiekre pedig börtön várt. Bártfy László jegyezte le azt a pletykát, miszerint Haynau kijelentette: „Eddig jó voltam a rémületkeltésre, a kegyelmezés jótéteményét is gyakorolni akarom, és a megbékülést elősegíteni.” Egyéb szóbeszédek szerint pedig megkérdezte egy hazánkban szolgáló osztrák tisztviselőtől: „Nemde, a magyarok szeretnek engemet?” Úgy gondolta, hogy a magyar társadalom a kegyelmezések hatására megbékél személyével. Ezt erősíti az a tény is, hogy a nyugdíjazását követően a jutalmul kapott pénzből birtokot vásárolt Szatmárban, Nagygéc és Kisszekeres környékén.

Az okkal véreskezűnek tartott Haynau azonban ennél meglepőbb döntéseket is hozott. 1849 decemberében létrehozta a császári-királyi, illetve a magyar honvédhadsereg háborúban lerokkant, legénységi állományú tagjainak megsegítésére a „Haynau-alapítványt”. Az alapítvány pénzeit fele-fele arányban osztotta meg a császári-királyi hadsereg, valamint a honvédség megcsonkult veteránjai között. A kezdőtőkét Pest német lakosaitól gyűjtötte be. A szerencsétlenül járt katonák rokkantságuk mértékétől függően kaptak napi 20, 14 vagy 10 krajcárt.

A Haynau-birtok legendái

Visszaatérve Haynau újdonsült birtokaihoz, számtalan legenda maradt fenn az aradi vértanúk gyilkosáról a térségben. Szendrő Iván Haynauról szóló, A vérbíró című drámájához kezdte el gyűjteni a különböző mendemondákat az 1970-es évek végén. A terepmunka közben remek kapcsolatot épített ki a környékbeliekkel, a darab bemutatása után pedig új lendületet kapott az egyébként kihalófélben lévő Haynau-hagyomány. Az alapvetően racionálisabb történetek is misztikus, horrorisztikus színezetet kaptak, így ma már nehéz felfejteni, melyek lehettek valóban korabeli szóbeszédek, mindenesetre álljon itt belőlük néhány.

Egyes elképzelések szerint, aki a Haynau-kastélyba betette a lábát, nem jött ki élve, mert a vérszomjas birtokos egy verembe vetette, amelynek falából kaszák álltak ki, a szerencsétlenül jártak földi maradványait pedig a Szamos vize mosta el. Természetesen olyan legendák is fennmaradtak, amelyekben vagyonszerzés vagy féltékenység okán honvédeket, valamint tiszteket gyilkolt az „aradi hóhér”. Német hóhérokat tartott, véresek voltak belül a kastély falai, a padláson őrizte áldozata csontjait, bitófát állított az udvarán, és még sorolhatnánk a számtalan variánst. Az ennél is bizarrabb történetek szerint saját, egyébként jószándékú, magyarokat szerető lányát vetette fogságba. Mások viszont azt állították, hogy a lánya torz és szőrös volt, egyfajta átok ült rajta. Utóbbit egyébként jellemzően a Haynau-birtokot később bérlő zsidó Grosszmann Sámuel leányáról tartották, aki kutyafejjel született – legalábbis ilyen formában is létezett a történet, bár valószínűleg csak a Szendrő-darab megszületését követően.

Egy fokkkal hihetőbb, hogy német cselédeket és inasokat alkalmazott, illetve nem barátkoztak vele a környékbeli birtokosok. Egyszer állítólag segített neki egy úr a piacon vásárolt bocskorait cipelni, amiért a családját a bocskoros jelzővel illették a későbbiekben. A helyi emlékezetben fellelhető a vidéket egy hosszú tölgyfabottal magányosan járó Haynau képe is, aki egyébként nyugodtan sétálgatott az utcákon. Még egészen kedélyes anekdotákat is megőrzött állítólagos zsugoriságáról a folklór, melyek szerint vagyonos mivolta ellenére mindig a legolcsóbb szénát vásárolta lova számára.

Az említett hiedelmekkel szemben valós tény, hogy grazi lakóhelye és szatmári birtoka között osztotta meg idejét, valamint utazott. Egy londoni sörgyár látogatása alkalmával ráismert egy bécsi menekült, és társaival bántalmazták, állítólag még a bajszát is megtépték. Az osztrák kormányzat ugyan panaszt tett, de az angolok nem foglalkoztak különösebben az üggyel. Ezután hasonló atrocitás érte Ostendében, Brüsszelben és Párizsban is a táborszernagyot. Libényi János szabólegény Ferenc József elleni merényletét követően Bécsbe sietett, ahol részt vett az uralkodó megmeneküléséért tartott hálaadó misén.

Miután visszatért szállására, a már említett heves szívdobogás tört rá, idővel azonban jobban érezte magát, így inasát is elküldte aludni. Éjféltájt vizet kért, de mire az inas belépett szobájába, már a földön feküdt, nem sokkal utána pedig meghalt. Halálát is bizarr históriák övezték. Az egyik szerint lánya exhumáltatta, és a testét hason fekve, véres körmökkel találták meg a koporsóban, amelynek falán kaparás nyomai látszódtak. Emellett egy olyan történet is szárnyra kapott, hogy nem halt meg a fogadóban, csak rohama volt, amely során eszméletét vesztette. A boncasztalon felnyitották a koponyáját, az agyveleje pedig még lüktetett. Az egyik orvos elájult, a másik pedig egy kést döfött az agyába, hogy véget vessen Haynau szenvedésének. Természetesen ezek a rémhírek nem rendelkeztek semmilyen alappal, bár a magyar közvélemény feltehetően örömmel fogadta volna a fejleményeket.

Földre éhesek | Magyar Krónika

A ma is ismert matyó népviselet kialakulásában szerepet játszott, hogy a summások meg akarták mutatni a nagybirtokok cselédjeinek: ők is valakik.

A birtokot Haynau egy szem lánya, Klotild örökölte, majd annak halála után oldalági leszármazottak tulajdonában maradt egészen a második világháborút követő földreformig. A kastély köveit ekkor hordták el a környékbeliek, valamint állítólag a művelődési ház építéséhez használták fel. Nagygéc területét 1971-ben öntötte el a Szamos, amely hosszú távon a település kiürüléséhez vezetett.

Nyitókép: Wikipédia