Egy legenda szerint Nagy Imre, az 1956-os forradalom miniszterelnöke részt vett 1918-ban az orosz cári család kivégzésében. Bár bizonyítottan téves, nem teljesen alaptalan a feltételezés. Nagy az első világháborúban esett orosz hadifogságba, ahol sok magyar társához hasonlóan szimpatizálni kezdett a forradalmi eszmékkel.
Csatlakozott is a Szibéria Külföldi Munkásainak Kommunista Pártjához, és Irkutszk környékén harcolt a vörösök oldalán. Ez utóbbi tény a bizonyíték arra, hogy nem vehetett részt a gyilkosságban. Az uralkodói család kivégzése az Irkutszk környéki összecsapásokkal egy időben zajlott le, így Nagy Imre aligha lehetett ott a jekatyerinburgi Ipatyev-ház pincéjében 1918. július 16-ról 17-re virradó éjjelén. Még akkor sem, ha az 1956. augusztus végén napvilágot látott Meier-listán szerepel is egy bizonyos „Nad Imre”. A Monarchia hadseregében szolgáló, később bolsevik katonának álló Johann Meier által összeállított névsorban tehát feltehetően egy másik Nagy Imre szerepel.
A legendáról szóló cikkhez többek között Takács Róbert Nagy Imre az orosz fronton és a hadifogságban című munkáját is felhasználtuk. A Nagy Háború blogon megjelent írás említi, hogy a későbbi miniszterelnök magyar cigányokkal találkozott az irkutszki pályaudvaron, akik a dánosi rablógyilkosság után menekültek el az országból. Az információ Nagy visszaemlékezéseiből származik:
„Irkutszkban ki kellett szállnunk s másik vonattal továbbutaznunk. Az őrök az állomás várótermébe kísértek bennünket. Letelepedtünk, ettünk, beszélgettünk. Valamivel odább cigány asszonyok és -lányok csoportja üldögélt. Néhányan odahúzódtak hozzánk, és legnagyobb meglepetésünkre magyarul kezdtek beszélgetni velünk.
Kiderült, hogy a dánosi rablógyilkosság után a cigányok ellen megindított csendőrhajsza elől szöktek ki az országból Oroszországba.
A férfiakat a háború alatt hadimunkára vitték a frontra, az asszonyok Szibériában rekedtek, s most a férfiak után igyekeznek. Engem mindenáron rá akartak bírni, hogy szökjek velük. A többiek közülünk mind idősebb, családos emberek voltak, s talán az ábrázatom is megtetszett nekik. Szép, fiatal cigánylányok egyre kértek, hogy elkeveredek köztük, menjek, hazaszökünk, ők már járatosak ebben. Sajnálkozásukra nem álltam kötélnek, s elbúcsúztunk tőlük sok szerencsét kívánva nekik.”
A dánosi rablógyilkosság
1907 júliusában brutális gyilkosság híre járta be Magyarországot. Lemészárolták a dánosi csárdást és családját – feleségét és örökbefogadott lányukat –, valamint egy arra tévedt kocsist. A hatóságok már a nyomozás kezdetén a környéken tartózkodó cigánykaravánt gyanúsították, mint később kiderült, megalapozottan. A tetteseket ujjlenyomataik alapján azonosították, a felgyújtott csárdában talált poharakról vettek mintát, amelyet összevetettek a gyanúsítottak lenyomataival. A kriminalisztikai értelemben is meghatározó nyomozásról a sajtó folyamatosan tudósított, azonban több alkalommal is álhírek, kiszínezett történetek jelentek meg a lapokban. Az újságoknak köszönhetően hisztérikus reakciókat váltott ki az eset, amely során a csendőrség szabályos hajtóvadászatot indított.
Korábbi cikkünkben leírtuk, a hatóságok számára adva volt a feladat: felhajtani az országban vándorló cigányokat. A csendőrség módszereit ismerve ezt feltehetően nem a legkíméletesebb módon tették meg. Szeptemberre előállították a Surányi Ignác-féle cigánykaraván tizenhét tagját, és bíróság elé állították őket. Az elfogás előtti razziákat óriási sajtóhisztéria övezte, a Népszava például egyenesen azzal vádolta a csendőrséget, hogy a tanácstalanságát akarja ilyen módon leplezni. „A hatóságok a nyomozás tehetetlenségét azzal takargatják, hogy az egész országban hajszát rendeznek a cigányok ellen. A polgári lapok szintén a cigánykérdésről beszélnek, holott elsősorban a nyomozó hatóságok és a csendőrség végtelen tudatlanságáról és könnyelmüségéről kellene dörgedelmes cikkeket irniok.” A szociáldemokrata lap párhuzamot húzott a cigányság és a szocialisták között, mondván, mindkét csoportot üldözik. „A belügyminisztérium évek óta a szocialistaüldözésre tanitja a csendőrséget” – emelte ki. A tárgyalások sem maradtak visszhang nélkül, a Népszava továbbra is a hatóságokat kritizálta, állította, hogy bántalmazták a vádlottakat. Ez egyébként feltehetően igaz is volt, hiszen a csendőrség belső eljárást indított az ügy során elkövetett túlkapások miatt.
A népharag a cigányság ellen fordult; amikor a vádlottakat Gyónra szállították, hogy az egyik helyszínen meghallgassák őket, az összegyűlt tömeg kis híján megostromolta a vonatot. Ha ez nem lenne elég, a tárgyalások során a lapok egy része a cigánykérdés radikális megoldását és halálbüntetést követelt. Utóbbiaknak csalódniuk kellett, mert a per hat fővádlottja közül hármat életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek, hárman pedig tizenöt évet kaptak. A többi vádlott büntetése – a társai ellen valló Lakatos Róza Lina kivételével – tíz hónaptól nyolc évig terjedő fegyház lett. A bíróság dolgát nehezítette, hogy az elkövetők életkorát nem tudták pontosan megállapítani, azok pedig értelemszerűen húsz év alattinak vallották magukat, hogy kiskorúként elkerüljék a kivégzést. A bíróság ítélete szerint előre kitervelten követték el gaztetteiket a cigányok, de erre utaló bizonyítékokat nem ismerünk.
Menekültek
Ezek alapján hihetőnek tűnik, hogy a cigányok, akikkel Nagy Imre találkozott az irkutszki pályaudvaron, a dánosi rablógyilkosság utáni viharos időkben indultak el kelet felé. Nyugatra nem mehettek, ott nem látták szívesen ekkortájt a vándorcigányokat, akik főként az Osztrák–Magyar Monarchia, Szerbia, Románia, Bulgária, illetve a cári Oroszország területein mozogtak.
Érdekesség, hogy a cigányok gyakran valamilyen üldöztetéssel magyarázták vándorlásukat a kívülállók számára, így meglehet, hogy más okból tartózkodtak Oroszországban, mégis ezzel indokolták ottlétüket. Ezenfelül az is előfordulhat, hogy az említett nagyobb társaságból csak néhány vagy egy személy indult el a dánosi esetet követően, de a teljes közösség magáévá tette a történetet. Természetesen ezek csak találgatások, és alapvetően nincs okunk arra, hogy ne higgyünk Nagy Imrének, illetve az Irkutszkon áthaladó cigányok elbeszélésének.
A két háború között megjelent hadifogoly-visszaemlékezésekben egyébként több hasonló esetet is találni. Az alaphelyzet ugyanez, az orosz terülteken vándorló cigányok azt mondják, a dánosi eset után menekültek el. Olyan is előfordult, hogy kisegítették a magyar hadifoglyokat, egy tisztnek például kölcsönadtak. Egy Jankovits Aladár nevű hadifogoly 1920 júniusában, úton hazafelé Taskent környékén találkozott magyar cigányokkal. „Beszéltem magyar cigányokkal, akik harminc éve utazgatnak erre. Az öreg cigányvajda elmesélte, hogy ők a dánosi cigányok karavánjából valók. Csak Kolompár Balog Tutáéknak nem sikerült velük megszökni.” A történet ellentmondásos, hiszen ha harminc éve vándoroltak volna, akkor biztos, hogy nem az 1907-es dánosi gyilkosság után menekültek el. Persze lehet, hogy csak túloztak, mindenesetre a rablügyilkosokat elkapták és elítélték, így inkább a cigány folklór részének tekinthetjük, hogy a tettesek vagy bűnrészesek egy része elmenekült. Ennek ellenére a sajtó tovább éltette ezt a legendát.
Lakatosok Oroszországban
A Szamos nevű lap 1925. január 28-ai számában számolt be arról, hogy a dánosi rablógyilkosság egykori elítéltjét, Lakatos Sándort ismét elfogták a rendőrök. „A veszedelmes cigányrabló kiszabadulása után sokáig Oroszországban tartózkodott, ahonnan nemrégiben jött vissza négy fiával együtt. Azóta ismét elszaporodtak a falusi lopások és betörések, amelyeknek tetteseit a csendőrök nem alaptalanul sejtették a Lakatos család tagjaiban” – írták. A lap állítása szerint a férfi „vallomása során beismert egy borzalmas gyilkosságot, amelyet még 30 évvel ezelőtt követtek el és amelynek tetteseit mai napig sem tudták kinyomozni”. Nem tudjuk, hogy a lap állításaiból mi igaz, hiszen már a dánosi gyilkosságról szóló tudósításokkal bizonyította a korabeli sajtó a megbízhatatlanságát. Mindenesetre arról számoltak be, hogy Lakatos „bandájával együtt megölt és kirabolt egy korcsmáros házaspárt. Előzetesen lefogták a férfit és eleven parazsat szórva az arcára kínzással kényszerítették, hogy adja elő a pénzét. Mikor ez megtörtént, összekötözték a feleségével és egyhosszú tüzérszuronnyal mindkettőnek átszúrták a szívét, úgy hagyták ott őket.” A beszámoló egyértelműen arra törekszik, hogy elborzassza az olvasót. Emellett a körülmények túlzottan hasonlítanak a dánosi bűntettéhez, így mindenképpen óvatosan kell kezelni a szöveget.
A dánosi gyilkosság tárgyalásán tanúként hallgattak meg egy Lakatos Sándort, aki próbált alibit igazolni a vádlottaknak. Ibolya Tibor jogász, ügyész, egyetemi oktató, a téma szakértője leírta, hogy Lakatos Sándor nagy derültséget váltott ki a tárgyalóteremben, amikor feleségét, a XIII. rendű vádlott Lakatos Erzsit előbb feleségeként köszöntötte, majd nem sokkal utána kijelentette, „most, hogy jobban megnézem, a vádlott nem az én feleségem”. Fontos megjegyezni, hogy a dánosi gyilkosság tárgyalása során gyakran előfordult, hogy a hatóságok megtévesztésére a vádlottak és a tanúk is hamis személyazonosságot adtak meg, több nevet használtak. Egyébként iratok hiányában nem is lehetetett, lehet tudni a pontos személyazonosságukat, csak arra támaszkodhatunk, amit mondtak, illetve, amit a hatóságok kiderítettek.
A Szamos egy korábbi, 1924. szeptember 27-ei száma arról írt, hogy az állampolgársági rendeletek hazakergették a Lakatos famíliát. A cikk tanúsága szerint Oroszország nem adott állampolgárságot a cigányoknak. A szerző nem kevés megvetéssel a következőket jegyezte le: „Lakatos Sándorék tizenhárom családtagot számlálnak. Részben nem tudnak tovább számolni, részben pedig egy-egy családtagot elhagyogattak az uton és így csak tizenhárman maradtak.” Az írásból kiderül, hogy Lakatos saját elmondása szerint „tizenkét esztendős korában került ki Oroszországba, ahol »békességben« éltek az utolsó hetekig. Néhány nappal ezelőtt a bolsevisták elszedték vagyonuk egy részét, kijelentették nekik, hogy nem tekintik őket orosz állampolgároknak és áttették őket a Dnyeszteren. Kettő közülük visszaszökött és elnyerte – vagy ellopta – az orosz állampolgárságot”. A továbbiakban egy Lakatos Balog Sándorról is szót ejtenek, aki „szüleihez és gyermekeihez jött haza Magyarországból Börvelybe, ahol állampolgársága elismeréséért folyamodott”. A cikkben nem esik szó a dánosi gyilkosságról.
Az Ellenzék című lap is beszámolt a Lakatos-család hazatéréséről. 1924. október 1-jén megjelent lapszámukban így írtak: „Lakatos Sándor […] most érkezett meg Oroszországból, hova tizenkét esztendős korában egy cigánykaravánnal került ki. Ma már legidősebbik fia huszonnyolc esztendős. Gyermekei Oroszországban születtek.” Ezenfelül megemlékeztek Lakatos Balog Sándorról, a dánosi rablógyilkos öccséről, aki ekkoriban szabadult ki az egyik magyarországi fegyházból, ahol hat esztendőt ült.
Megbízhatatlan tudósítások
A Szamos 1925-ös írásában feltehetően összekeveredett a két Lakatos: Lakatos Sándor és Lakatos Balog Sándor alakja. Az idézett cikkek szerint előbbi nemrégiben tért haza Oroszországból fiaival, és elmondása szerint tizenkét éves korában került oda, tehát nem lehetett köze a dánosi gyilkossághoz. Utóbbi a dánosi főbűnös, Lakatos Balog János (Sztojka Párnó) testvére lehet, aki elképzelhető, hogy azonos a dánosi rablógyilkosságban tanúként meghallgatott Lakatos Sándorral, bár ez sem bizonyos. A idézett beszámolók szerint nemrégiben szabadult – az nem derül ki, hogy miért csukták le –, börtönbüntetését Magyarországon töltötte, majd hazatért szüleihez és gyermekeihez.
Ehhez hasonlóan keveredtek a személyazonosságok A Mai Nap című újság 1925. február 4-i, 26. számában is, amely ugyancsak megírta a hazatérő Lakatos Sándor történetét. „A dánosi rablógyilkos cigányok vezére, Lakatos Sándor mint ismeretes, Oroszországba szökött az igazságszolgáltatás lesújtó keze elől” – állítja a lap. Ahogy korábban említettük, a tetteseket a csendrőség elkapta, tehát nincs okunk feltételezni, hogy pont a főbűnösnek sikerült kicsúsznia a hatóságok kezei közül. A Mai Nap is hivatkozik egy harminc évvel korábban elkövetett kegyetlen gyilkosságra, amely után Lakatos Oroszországba szökött, majd visszatért, részt vett a dánosi rablógyilkosságban, majd újra keletre menekült. Innen tért haza ismét, és fogták el – olvasható a kevéssé megbízható cikkben.
Gyilkos a Don-kanyarnál
Plusz érdekesség, hogy a dánosi gyilkosság egyik elkövetője, a Lakatos János, Lakatos Balog János, ifj. Kolompár János neveket is használó Sztojka Párnó is eljutott Oroszországba, bár nem önszántából – írtuk korábbi cikkünkben. A férfi többször is megszökött a börtönből, aztán más bűntettekért, új személyazonossággal visszakerült, majd lelepleződött, és folytatnia kellett életfogytig tartó büntetését. 1937-ben feltételesen szabadult, majd megint visszakerült a rácsok mögé, ám a második világháború közbeszólt. A dánosi rablógyilkosság elkövetőjét fegyencként a frontra vitték, ahol feltehetően a magyar királyi honvédség egyenruhájában halt meg a szovjetek elleni harcban a Don-kanyarnál.
Nyitókép: Fortepan / Lőw Miklós
