Magasmentés (2023)

Fésős András (Balra a nap nyugszik) rendező ezúttal egy olyan témát választott, amelyet talán még egy magyar film sem érintett: a történet főhőse ugyanis egy tűzoltó, aki öngyilkosjelölteket hoz le hidakról és magas épületek tetejéről. A munkája a szenvedélye és egyben a menedéke is, egy korábbi trauma elől menekül a hivatásába, miközben a fiával évek óta nem tartja a kapcsolatot, aztán amikor egyszer egy férfit nem sikerül megmentenie, hirtelen minden megváltozik körülötte. A Magasmentés már csak a témája miatt is igencsak nyomasztó, minderre a látványvilág is rátesz egy lapáttal: akárcsak David Fincher Hetedikjében, itt is szinte folyamatosan esik az eső a városban, a román származású Bogdan Dumitrache kiváló a főszerepben, miként a mellékkarakterek között Cserhalmi György vagy Schneider Zoltán is telitalálat. Kár, hogy a cselekmény félidőben leül egy felesleges spirituális szál miatt, a finálé pedig hollywoodibb és kiszámíthatóbb aligha lehetne, de így is bőven korrekt a végeredmény és jóval nagyobb figyelmet érdemel, mint amelyet a mozikban megkapott az alig több, mint ezer jegyvásárlójával. 

Legjobb tudomásom szerint (2020)

Ha még több nyomasztásra vágyunk, akkor Lőrincz Nándor és Nagy Bálint első estés filmje rögvest a segítségünkre siet. A Legjobb tudomásom szerint középpontjában egy fiatal házaspár áll, amelynek a női tagját egy éjszaka megerőszakolják, a rendőrség azonban teljesen tehetetlen az ügyben és hamar lezárják a nyomozást, az eset pedig idővel kikezdi a viszonyukat is. 

Ha a történet önmagában nem lenne elég gyomorszorító, az alkotók mindent megtesznek azért, hogy tovább fokozzák a fojtogató légkört, gondosan kiválasztották Budapest legrondább környékeit és a nagyvárosi élet viszolyogtató szituációinak sorával fokozzák a hatást. 

A színészi játékok elsőosztályúak, kiváltképp a főszereplőnőt alakító Hámori Gabrielláé, a szexuális ragadozót megformáló Menszátor-Héresz Attila pedig az egyik legfélelmetesebb és legvisszataszítóbb karakter, amelyet magyar mozgóképen valaha láthattunk. A drámai hatás pedig nem marad el, olyan gyomrost visz be a film a végére, hogy a néző egy darabig még sajgó érzésekkel a fotelben marad.  

Mellékszereplők (2023)

A kritikai és közönségsikert aratott A martfűi rém után rejtély, miért nem karolta fel a szakma Sopsits Árpádot, a Mellékszereplőket ugyanis láthatóan minimális pénzből forgatta le és mindez sajnos jól érződik a szegényes megvalósításon is. Pedig a sztori igencsak ígéretes, egy nógrádi településen egy gazdag és befolyásos üzletember és a felesége, valamint egy fotográfus, annak keramikus házastársa és egy börtönpap sorsa fonódik össze, amikor egy rejtélyes, hosszú évekkel ezelőtti ezelőtti öngyilkossági ügy új megvilágításba kerül hirtelen. A történet izgalmas, a karakterek alapvetően érdekesek, viszont legtöbbjük kifejezetten vázlatos, a drámai hatást pedig amatőr momentumok lehetetlenítik el. Ilyen az a mellékszál, amely bemutat egy – a cselekmény szempontjából lényegében funkciótlan – sátánista szektát, amelynek tagjai megmosolyogtató módon szó szerint arcukra tetoválták a hitvallásukat, ráadásul Marilyn Manson-pólót viselnek, noha a mainstream rocksztár helyett választhattak volna jónéhány olyan észak-európai előadót, akik valóban ezt az ideológiát követik és akár templomok felgyújtásától vagy gyilkosságtól sem riadnak vissza, hogy mindezt igazolják. Apróságnak tűnhet utóbbi, de ezek a kisebb szegmensek igencsak megnehezítik, hogy komolyan vegyük az egyébként súlyos témákat boncolgató filmet. 

Magány (2023)

Számtalan olyan egész estés alkotás van, amelynél azt érezzük, a tartalmát egy rövidfilmben is el lehetett volna mesélni. 

Kámán Albert rendezésével pont ellenkező a helyzet, felvázol egy már-már Ingmar Bergman Jelenetek egy házasságból című klasszikusára emlékeztető végtelenül hétköznapi, de pont a természetessége miatt szorongató szituációt, végül azonban csak annyi bepillantást enged mindebbe, mint amennyit a főszereplő férfi nyer a körülötte élők viszonyába. 

A Magány középpontjában ugyanis egy építész férfi áll, aki home office-ban dolgozik, miközben az épp a befutás küszöbén álló képzőművész felesége alig van otthon, partykba jár, hogy ismeretségeket kössön, a féltékeny férj pedig unalmában a szomszédban élő pár beszélgetéseit hallgatja és egyre több hasonlóságot vél felfedezni a ő viszonyuk és a saját megromlott házassága között. Ezt az idegőrlő helyzetet a film nagyon atmoszférikusan ábrázolja, de megmarad az illusztráláson, a félórás játékidő nem ad teret a mélylélektani boncolgatásnak.  

Csocsó, avagy éljen május 1-je (2001)

A sok nyomasztó alkotás után ez a 2001-es vígjáték némi felüdülést hozhat, már amennyiben rezonálni tudunk a humorával. Koltai Róbert (Kern András társaságában) a társrendezője volt a rendszerváltás utáni korszak legnézettebb magyar filmjének, A miniszter félrelépnek, így nem meglepő, hogy igencsak jó lehetőségekhez jutott, az ezredforduló elején egy ideig a neve lényegében összeforrt a magyar közönségfilm fogalmával. A tárgyalt alkotás mellett az ő nevéhez fűződik a korszakból az Ámbár tanár úr, a Világszám!, a Megy a gőzös, míg végül a gyalázatos Magic Boys vetett véget a direktori karrierjének. Az ötvenes évek elején játszódó szocializmusparódia, a Csocsó, avagy éljen május elseje! még az elfogadhatóbban sikerült munkái közé tartozik (bár ebben közrejátszik, hogy a lécet nem tette magasra), ezúttal is harsány, de többnyire kínos poénokra és sztereotip karaktere épít, de legalább néhány pillanatában képes megmosolyogtatni, bár sokszor csak kínunkban.

Kiemelt kép: Magasmentés (Forrás: Filmio)