Az Ünnepi Könyvhét feldolgozhatatlanul gazdag kínálatában és a Vörösmarty téri helyszínen nekem egyetlen biztos pontom van minden évben: a határon túli kiadók sátrai. Ezeket mindig és alaposan végignézem, mert sok olyan könyvet hoznak Erdélyből vagy a Felvidékről, ami aztán nem kerül a magyar boltokba. Tőlük hallottam, hogy valamiért sokkal nagyobb az érdeklődés a memoárok, történelmi munkák, mint a kortárs szerzők iránt.

Néhány éve pontosan ezért vettem meg ezt a könyvet. Mert az Erdélyi Helikonról vagy a Telekiekről, Bethlenekről mindent elolvasok, amit csak lehet, de arról jóval kevesebbet tudok, hogyan él egy család ma Kolozsvárott. Illetve hogyan élt úgy tíz éve, mert ez a könyv nem mai darab. A szerzőről csak később derült ki, hogy elismert neveléstudományi szakember, a kolozsvári egyetem munkatársa, a hátsó borítóról csupán azt tudtam meg róla, hogy férjéről és három gyerekéről ír történeteket.

Aki ragaszkodik hozzá, hogy a könyvben, amit olvas, legyen dráma, felforgató események sora, esetleg gyilkosság, néhány földöntúli szereplő, az most ugorjon.

Vagy vegyen egy puhafedelű krimit. Nekem, akinek egyik kedvence egy cseh nő könyvecskéje, aki a családjáról és könyvesbolt-galériájáról ír, kifejezett öröm elmerülni mások hétköznapjaiban. (Már, ha jól vannak megírva!) Imádtam a történetet, amikor a Kolozsvárra frissen beköltöző család először vitte ki a kisfiút a játszótérre. A srác nem tudott románul, csak annyit, igen-nem. Ezért bármit kérdeztek tőle, széles mosollyal bólintott és azt felelte, igen, vagyis da. Ezért a többi gyerek, akik amúgy románok voltak, azt hitték Darius a neve, csak még nem tud beszélni.

Nyilván nem Spielberg forgatókönyveibe kívánkozik a sztori, amikor kiderül, hogy a macska mégsem nőstény, a gyerek dobolni szeretne, a másik családi körben próbálja megtanulni a himnuszt, a férj pedig az érettségi találkozójára készülve vadidegen emberek fényképeivel traktálja a másnapi óráira készülő feleséget. Miután felporszívózott néhány billentyűt a laptopról.

Ebben a történetben nem a vér folyik, hanem az élet, meg egy kis bébiétel, paradicsomszósz, vízfesték, ahogy az egy derűs, nagycsalád hétköznapjaiban történik.

A szerző semmit nem akart rózsaszínűre festeni, a színek közül amúgy is ide illőbb napsárga. Esetleg az egérszürke, a tengerzöld, a projektpiros. Minden szín történetéről bővebben: a könyvből.