Augusztus elején jelent meg az a kormányrendelet, amely szeptembertől korlátozza az okoseszközök iskolai használatát. Valóban ez lenne a megoldás az új generáció sokszor emlegetett kütyüfüggése ellen?
Nem könnyű kérdés. Kicsit olyan ez az egész, mint annak idején a szesztilalom volt; nem vagyok benne biztos, hogy a teljes korlátozással sikerült elérni, hogy senki ne igyon alkoholt. Az is kétségtelen viszont, hogy egyre inkább elharapódzott a jelenség: amelyik iskolában nem volt semmiféle korlátozás erre vonatkozóan, ott a gyerekek egész nap a kütyükön lógtak, ami nyilván nem tett jót nekik pszichésen, idegileg, a tanulmányi eredményeikről nem is beszélve. De csupán azzal, hogy időlegesen kivesszük a kezükből az okoseszközöket, még nem oldottunk meg semmit. A cél ezek, illetve az internet tudatos használatának megtanítása-megtanulása lenne.
Akár az iskolai kereteken belül, sőt irányított feladatok révén netán a tanórákon is?
Például. De sajnos ez sem olyan egyszerű.
Az oktatási rendszer legalább húszéves lemaradásban kullog a technológia mögött.
Jellemzően azok is – egyetemi tanárok, pszichológusok –, akik a pedagógusokat képezik. Ezért úgy fogalmaznék, hogy most minden az egyéni kreativitástól függ, ahelyett hogy a sok évtizeden át megszokott módon felülről várnánk a direktívát. Az iskolákban és a szülők fejében is szoftverfrissítésre van szükség, különben még a mostaninál is nagyobb generációs szakadékok nyílnak. Ezek okát nem nehéz megfejteni: a mai felnőtteknek még van emlékük a közösségimédia-, internet- és mobilmentes világról, így más az identitásuk, a kommunikációjuk, mint a digitális bennszülött gyerekeiknek. Akik kezébe nem mellesleg gyakran éppen ők adják a telefont meg a tabletet már a babakocsiban – kvázi mintha pálinkás cumit dugnának a szájukba, hogy nyugton maradjanak –, tovább növelve a köztük lévő távolságot. Ebből alakul ki az az alapkonfliktus, hogy a gyerekeknek hamar százszázalékos autonómiájuk lesz a digitális világban, ehhez szoknak hozzá, majd nem értik, a suliban miért akarják hirtelen óvodásként kezelni őket – persze hogy minden korlátozási kísérletnek keményen ellenállnak.
| TÓTH DÁNIEL Pszichológus, influenszer és többgyermekes édesapa. Tizenöt éve kutatja a digitális világ rejtelmeit. Folyamatosan járja az oktatási intézményeket, előadásokat tart, cikkeket ír, és 2015 óta készít a témába vágó videókat A Pszichológus Pasi nevű YouTube-csatornáján. Tizenöt év kutatását és tapasztalatait egy kétkötetes könyvben foglalta össze, amely 2022-ben jelent meg Digitális nevelés – Útikalauz az internet, videójátékok és okoskütyük útvesztőjéhez címmel. Ezt minden iskola ingyenesen igényelheti. |
Mi lehet az első lépés ahhoz, hogy diákok, tanárok és okoseszközök békében megférjenek egymással?
Ahogyan a gyerekek vagy a szülők sem egyformák, nyilván a pedagógusok, iskolák sem azok, van, ahol törekszenek a konszenzusra, máshol kevésbé. Én mindig arra biztatok mindenkit, hogy közösen – gyerekek, szülők, tanárok – alkossanak saját digitális házirendet, világos szabályokkal, és utána következetesen tartsák, tartassák be őket.
Hogy néz ki egy digitális házirend?
Először is pontosan meg van benne határozva, mikor használhatók a kütyük: órák előtt, után vagy akár közben is mondjuk valamilyen, a tananyaghoz kapcsolódó feladat, keresés, applikáció használata miatt. Tegyük fel, ez a pont most az új rendelet miatt okafogyottá válik, ám ez esetben is bőven van miről beszélni. Például arról, mi történik az iskolán kívül, délután, este vagy éjszaka a Viber- és Messenger-osztálycsoportokban: hogyan lehet ezekben egymással beszélgetni, milyen képet lehet megosztani, hol az a pont, ahol már külső segítséghez kell folyamodni?
Így ki lehetne alakítani valamiféle gondolkodás- és viselkedésbeli kultúrát,
illetve egy jól funkcionáló digitális immunrendszert,
ami védelmet nyújthat az internetes zaklatás ellen.
Ha ez a téma folyamatosan napirenden van, a gyerek megtanulja a felelősséget is: úgy kommunikáljon online, amit másnap adott esetben offline is felvállal.
Ez a lényeg: valamilyen módon kicsalogatni őket a számunkra láthatatlan világukból?
Igen. Ezért nem is az a legfontosabb, mi van ebben a digitális házirendben, hanem az ilyen kérdésekről szóló állandó diskurzus. És hogy tényleg legyenek bevonva a fiatalok is, akik egyébként meglepő módon gyakran szigorúbb szabályokat írnának elő maguknak, mint a felnőttek, ami azt jelzi, hogy óriási szükségük van a keretekre. Vagyis egyszerűen fogalmazva nem idomítási rendszer kell, amelyben felülről jön a nyomás, a jutalom meg a bünti, hanem a gyerekeknek maguktól kell elkezdeniük megérteni, megérezni, hogy például nem jó, ha kicikizik a másikat, mert hamar fordulhat a kocka, és hogy nem biztos, hogy a való világban is az a legértékesebb ember, akinek a legtöbb lájkja van az Instán.
És van még egy dolog, amit biztosan nem ártana közösen megtanulnunk: az adatvédelem. Ebben hogy állunk?
Nem jól. Százból minimum egy-két gyerek a játékok, a közösségi média használata során biztosan belefut hekkerekbe, bűnözőkbe, még rosszabb esetben pedofilokba. Kortárs zaklatóba ennél jóval többen is, vagy könnyen ők maguk válnak azzá. Abban már az egészen kicsik is zseniálisak, hogyan kell kikapcsolni a szülői felügyeleti szoftvereket azért, hogy vég nélkül görgethessék a TikTokot, de a valódi kiberbiztonsági ismeretük, velünk, felnőttekkel együtt, elég csekély. Nem ártana, ha legalább az informatikaórán több szó esne ilyen témákról is.
Fotó: MTI Fotóbank / Tóth Dániel
