Szent Lőrinc életéről nem maradtak fenn történeti adatok, haláláról is csak keveset tudunk. A hagyomány a II. Szixtusz pápát a vértanúságba követő fődiakónust látja benne, aki állhatatosságával csodálatos győzelmet aratott az üldözők felett. Amikor Lőrinc látta, hogy a püspökét halálba viszik, megkérdezte tőle, méltatlannak tartja-e, hogy magával vigye a vértanúságba. Szixtusz pápa azt felelte, nem mellőzi, nem hagyja magára, de keményebb küzdelem vár rá három nap múlva, hogy győzelmet arathasson a zsarnok felett.
Lőrinc a hagyományban a rómaiak által annyira becsült férfias erények megtestesítője lett, és erősebbnek bizonyult a halálnál. Diós István A szentek életében leírja, hogy Szent Ambrus a vértanú történetéhez a hagyomány nyomán a következőket is hozzáillesztette: Lőrincet rostélyon égették meg, és a lángok között így szólt a hóhérhoz: ,,Ez az oldalam már megsült, fordíts meg!”
Diós István szerint a történeti források alapján az kétségtelen, hogy Lőrinc diakónus kapcsolatban állt Szixtusz pápával, a vértanúságuk közvetlenül egymás után történt, és az is beleillik a történeti összefüggésbe, hogy Lőrinctől az egyház kincseinek kiadását követelik, hiszen Valerianus és pénzügyminisztere szemet vetett az egyház vagyonára.
A szentek életéből megtudjuk, hogy Lőrinc életrajzához a 4. század vége után olyan új elemek adódtak, mint hogy Hispániából származott. Egy másik hagyomány fontos történeti adatokat – halála dátumát és a vértanúság helyét – őrzi. Lőrinc ünnepét ugyanis augusztus 10-én tartották, és vértanúsága helyét a Via Tiburtina mellett tisztelték Rómában.
A Szent Ambrus által feljegyezett, párbeszédes legenda azt a szeretetteljes tiszteletet fejezi ki, amellyel a szentet körülvette a római egyház.
Lőrinc gondot viselt a szegényekre és a betegekre, alamizsnát osztott, megmosta a lábukat, csodás gyógyításra is képes volt. Amikor letartóztatták, az egyház kincseinek rejtekhelyét akarták kicsikarni tőle. Lőrinc megígérte, hogy elhozza a kincseket, majd egy sereg koldussal, bénával és beteggel tért vissza, mondván, ők azok.
Ezek után adták át a hóhérnak, de még lehetőséget kínáltak a menekülésre, ha áldoz az isteneknek, mert ha nem, egész éjszaka kínozni fogják. Erre Lőrinc így válaszolt: „Az én éjszakám nem ismer sötétséget, és minden ragyogó fényben úszik!” A máglyán a bűnös világot siratta, ezért az augusztus 10-e körül látható hullócsillagokat Lőrinc könnyeinek nevezik.
Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában olvashatjuk, hogy a Lőrinc alakjához és napjához fűződő hiedelmek naptári jellegűek. Ünnepe határnap volt a földművesnép számára, Csík havasain például ekkor kezdtek el kaszálni. Más helyen úgy tartották, hogy az adott esztendőben Lőrinc után a fa már nem fejlődik tovább, illetve innentől már veszélyes a folyókban fürdeni, mert a víz hideg. Ebbe a sorba illik bele az a jól ismert mondás, hogy napjától már nem jó dinnyét enni, mert Lőrinc belevizelt. Olyan jóslások is kapcsolódtak hozzá, mint hogy ha aznap bőven esik, sok bor lesz, ha szép az idő, hosszú lesz az ősz, illetve „Lőrinc napja ha szép, sok a gyümölcs és ép”.
Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumában arról ír, hogy az augusztus 10-ei Lőrinc a január 22-ei Vincével sajátos párt alkot. Mindketten spanyol születésűek, diakónusok, mindkettejüket ábrázolják rostéllyal, és még a nevük is hasonló jelentésű, hiszen a Vince latinul győztest, a Lőrinc babérral megkoszorúzottat jelent. A két szent kapcsolatáról a magyar néphagyomány is tud, olvashatjuk a Jelkép-kalendáriumban. Egykor mind Vince, mind Lőrinc napjából jósolt a nép a szüretre vonatkozóan, és mindkettejüket tisztelték a hazai vincellérek – ami magyarázat ad arra is, hogyan lett a tél közepi Vincéből is a szőlő patrónusa.
Kiemelt kép: Francisco de Zurbarán: Szent Lőrinc
Forrás: Wikimédia.
