Szöveg: Hulej Emese
Fotó: Földházi Árpád
Roncsolt plakátokat gyűjt és állít ki, életműinterjút készít Karikó Katalinnal. Géczi János reneszánsz ember, Veszprém múltjának alapos ismerője.
Géczi János Veszprém kulturális életének aktív szereplője és formálója, nagy érdemei vannak a város múltjának őrzésében. Sokáig szerkesztette a Vár Ucca Tizenhét című sorozat köteteit, melyekből Gizella királynétól a Cholnokyakig minden megismerhető. Nyolc éve pedig a veszprémi kritikai folyóirat, a Séd szerkesztője.
A Hajdúságban született, Szegeden járt egyetemre, tanított egyetemen Pécsett és Veszprémben. Jó ideje választott otthona ez a város. Éveken át a vár lábánál lakott, hegyoldalra felkapaszkodó kertjében fákat nevelt. Most Balatonalmádiból autózott be, hogy beszélgessünk. Nem egy kávézóba ülünk be, inkább elmegyünk a kiállítására a Dubniczay-palotába, ahol ember, természet és a művész összmunkájával előállított plakátdokumentumok láthatók. Egészen pontosan dekollázsok. Tudja az olvasó, mi a dekollázs? Az egymásra ragasztott felületek leszakításával, roncsolásával kialakuló képfelület.
„A hetvenes években a hazai neoavantgárd csoporttal együtt indulva kezdtem képverseket alkotni. A fénymásoló eljárások felhasználásával, a sokszorosítás újabb lehetőségeivel játszva dolgoztam jó darabig. Mi lesz, mi lehet a képnek is látható szövegből? Engem a szó és a képe érdekelt, a mondat már kevésbé. A nyolcvanas években, amikor csak háromévente tudtam nyugatra utazni, lenyűgöztek a külvárosi óriásplakátok, amelyek jelképezték az adott kultúrát, a fogyasztói társadalom mentalitását. Kezdetben az elöregedett, használati céljukat vesztett, a szél, az eső, a nap által megviselt plakátokat fényképeztem, csak utána nyílt lehetőségem gyűjteni is őket. Érdekelt a plakátok mélye, miféle történet rejtőzik bennük. Ahol hat-nyolc réteg húzódik egymás felett, valami eltűnik, valami más pedig felbukkan. Ezek a véletlen ráismerések arra is rámutatnak, milyen jellemzői vannak a gondolkodásomnak, továbbmenve, milyen kulturális karakterem van nekem, de annak is, aki e műveket megnézi. A dekollázsok képesek megjeleníteni korunk, kultúránk, emberi jellemzőink” – mondja el képzőművészeti munkáiról.
Középiskolában biológia–kémia tagozatra járt, de már verseket írt, olyanokat, amelyekre felfigyeltek az irodalomhoz értők. A szegedi egyetemen biológiát tanult. Itt olyan kulturális légkörbe került, ahol ha az évfolyamfelelőse nem találkozott vele a Dómban tartott orgonahangversenyen, másnap rákérdezett, miért hiányzott. Nem szakbarbárokat, hanem kíváncsi, szisztematikus gondolkodásra képes embereket képeztek a JATE-n, az egyiküket úgy hívták, Karikó Katalin.
Antropológia, orvos-, kert- és botanikatörténet, agronómia, ezekkel mind mentalitástörténeti szempontok szerint foglalkozott, s a rózsák jelentéstörténetéről monográfia-sorozatot is írt. Tanított és szerkesztett, kutatott és alkotott az évtizedek alatt. Életének aztán része lett a helytörténet is.
„Egyik szegedi mesterem, Ilia Mihály örökös főszerkesztő mondta, hogy csak úgy válhatok egy hely lakójává, ha mélyen megismerem a történelmét, és képes vagyok magam is elmondani – idézi fel. – Nem pusztán a mostot kell figyelni, hanem az elmúlt ötven, kétszáz, akár ezer évet, azt, ami a jelent előformázta. Veszprémbe kerülésem után, ahogy megismertem a városalapítók, polgárok, főpapok munkásságát, és Ányos Pálét, Eötvös Károlyét, Auer Lipót hegedűművészét, aki Veszprémből a cári udvarig jutott, elcsodálkozhattam a hely múltjának gazdagságán. Vagy említhetem Vetési Lászlót, aki Padovában Janus Pannonius társa volt, a dalmát Verancsics Faustust, a két évig Sümegen élő veszprémi várkapitányt, aki utóbb Prágában Keplerrel egy időben dolgozott. Az ő néha összefonódó történeteikből kiderült, milyen sokféle módon lehetett ebben a városban élni, milyen sok olvasata van Veszprémnek, már ha elolvassuk. A város ezekről hajlamos volt megfeledkezni. Volt idő, amikor Veszprém nem foglalkozott a múltjával, akkor vált a kicsi, katolikus székesegyházi városból félipari településsé. Az életmódváltás szinte törvényszerűen felmorzsolta a múltat. Időközben megismertem azokat, akiknek a szövetségesévé váltam, akiket ugyanúgy rabul ejtett egy-egy téma, személyiség, és boldogan kutattak, írtak, dolgoztak, megszállottan.”
Géczi János szülőföldje, a Hajdúság jellegzetesen protestáns közeg. Vajon tetten érhetők fontos különbségek, ha az ember egy katolikus városban talál új otthont? – faggatom. „Anyai nagyszüleim mélyen vallásos tótok voltak, miattuk konfirmáltam annak idején. A kis családban nem gyakoroltam a vallást, de ez nem jelenti azt, hogy ne jutottam volna hozzá erős protestáns örökséghez. Ez meghatározza a viselkedésemet, a világra irányuló figyelmemet a kultúrától a családi életen át a természethez való viszonyomig vagy éppen a jövőképzetemig – feleli. – A városokban, ahol éltem, megtapasztaltam egyéb világképeket is. Itt, Veszprémben az erős katolikusságot. Csak egy különbség: a protestáns családok kiterjedt nagycsaládokban léteznek, nálunk egy húsvéton, egy Ilona-napon még a harmadrendű unokatestvérek is felbukkantak, itt leginkább a nagyszülők révén léteznek együtt a famíliák.”
Egy olyan lokálpatriótától, aki a történetektől a jellegzetes növényekig mindent számon tud tartani, a megismerésnek tudományos és művészi módjára is képes, érdemes megkérdezni, hogy ha valaki először jár Veszprémben, mit érdemes feltétlenül megnéznie, így én is ezt teszem. Mint mondja, „bármilyen hihetetlen, de a nekem legfontosabb nem Veszprémben található. Bár én tíz körömmel ragaszkodom ahhoz, hogy igenis veszpréminek mondjuk. Nemesvámos mellett található Balácapuszta, ahonnan kicsit rá lehet látni a városra. Ez a régészeti terület néhány kilométerre van innen, egy 3–4. századi római villagazdaság. Nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő jelentőségű római kori lelőhely. Veterán katonák gazdálkodtak itt, a terményeket pedig vitték Pannoniából Róma környékére és máshová. Csodálatosan újraépített, a mai napig feltárás alatt álló épületcsoport, mindenképpen érdemes megnézni s megcsodálni a mozaikegyütteseit. Ha sok életem lenne, Veszprém településtörténetét mindenképpen megírnám. Érdekel, hogyan is alakul ki a kisebb egységekből a nagyobb egész, mi történik két-háromezer év alatt, hogyan kerülnek rá az egyes korokra az ilyen-olyan maszkok, majd hogyan kerülnek le róluk.”
Mintha az idő kerekét fordították volna vissza azzal, hogy Veszprém egyetlen vízimalmáét újraindították. Tamás Péter, az ország egyedüli malomrestaurátora, és felesége, Petra családi örökség nyomán mentette meg a pusztulástól a közel kétszáz éves épületet. A Séd idilli partja mentén az elszánt házaspár hagyományt támaszt fel, innovációra buzdít és saját valóságot teremt.
Nem illik oda, mégis nehéz nélküle elképzelni a várost. A veszprémi húszemeletes az ellentmondások épülete.
Egy huszonöt kilométeres versenyen öt órát tölt a vízben, egy átlagos edzéshéten száz kilométert úszik, miközben egyetemre jár, és rekorddöntő álmokat dédelget.
Az ikonikus toronyház és a benne élő öszáz lakó sorsát D. Barabás Éva közös képviselő a szívén viseli.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
