Ha kimegyek a türei Nagyhegyre – Kalotaszegen bármi megtörténhet

Díszes népviseletbe öltözött menet, élő muzsikaszó és bőségesen megterített asztalok a pajtában. Mintha tényleg egy kalotaszegi lakodalomban járnánk, és nem a szentendrei skanzenben, ahol éppen a Magyar menyegző forgatása zajlik. Káel Csaba rendező, Lajos Tamás producer-operatőr és a vezető koreográfus Zsuráfszky Zoltán harminc évet várt a közös álom megvalósulására, vagyis hogy egy olyan különleges tánc-játékfilm készítésébe foghassanak, amely vizuálisan, zeneileg és dramaturgiailag a mai nézők számára is izgalmas tálalásban, de autentikusan mesél el egy nagyon emberi történetet. Ráadásul, hiánypótló jelleggel, a magyar népkincset és azon keresztül a természet, az élet soha nem szűnő körforgását a középpontba állítva – ennek mi más is lehetne a csúcspontja, mint két szerelmes fiatal egybekelése.

Mint a Hunyadi, csak páncél helyett népviseletben

Mindezt Káel Csaba mondta el a skanzenben tartott, sajtótájékoztatóval egybekötött forgatási napon, felidézve közben néhány személyes emléket. 1981-ben maga is megfordult egy magyarvistai lakodalomban, amit, beleértve a káprázatos viseleteket, a táncot, zenét és a helyiek vendégszeretetét, azóta is élete egyik meghatározó élményének tart. De más úton is közel került ehhez a kultúrához; egyetemistaként a Bartók Táncegyüttes tagja volt, 1987-ben Hagyományainkból címmel táncfilmet készített a Kodály Táncegyüttessel.

„Kalotaszegnek lenyűgöző a kultúrája, a lakodalom pedig a mai napig az egyik legnagyobb ünnepe arrafelé. Emiatt játszódik a mi történetünk is éppen egy esküvőn, mert ennek a kultúrának a páratlan gazdagságát és művészeti értékeit a viseleteken, zenéken, táncokon keresztül tudjuk a legérzékletesebben megjeleníteni.

A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején mindezt még élő formában lehetett élvezni, ma viszont egyre kevésbé része a mindennapoknak, ezért kell a lényeget a mostani nemzedékek számára is vonzó formában valahogy megpróbálnunk átmenteni”

– hangsúlyozta a rendező.

A többek között a Magyar Nemzeti Táncegyüttes éléről is ismert Zsuráfszky Zoltán ugyancsak ezt a törekvésüket emelte ki, és azt, hogy a Magyar menyegző nem csupán a témája, illetve a Korniss Péter nyomdokain járó látvány-, valamint a zenei világa miatt olyan különleges vállalkozás. Hanem mert efféle táncfilm még soha nem született, amely úgy autentikus, hogy közben bárki számára átélhetővé teszi, milyen élmény belecsöppenni egy kalotaszegi mulatságba, és látni, mekkora energiával, szívvel táncolják el az ott élők a hagyományaikat. A fordulatos cselekményre utalva viccesen megjegyezte, „a mi mozink pont olyan lesz, mint a Hunyadi, csak nem páncélt veszünk fel, hanem a csodálatosan szép viseleteket”.

Génekben hordozott dallamok

A ruhák mellett természetesen a tánc, a zene is egyenrangú szerepet kap a születendő moziban. A zenei rendező Pál István Szalonna, aki több kihívással szembesült a hosszú felkészülés során. Már csak a mennyiség miatt is; több mint kilencvenórányi felvételből kellett kiválogatnia az egyes jelenetekhez, aktuális hangulathoz leginkább illő muzsikát, figyelve olyasféle kicsinek tűnő, de az összképet nézve nagyon is lényeges dolgokra, mint hogy a kalotaszegi dallamok milyen változásokon estek át az idők során.

„Az egyik legfontosabb közülük, hogy a hetvenes évekre megjelentek azok az új stílusú dallamok, amelyeket Kalotaszegtől Burgenlandig énekeltek a magyarok egy lakodalomban. Nagy újdonság volt ahhoz képest, hogy előtte évszázadokon át élesen különváltak az egyes tájegységek énekei. Az egységesedés a rádió, még hangsúlyosabban a televízió elterjedésének lett az eredménye, és mivel Erdély speciális helyzetben volt, hiszen a magyar adásokat nem lehetett nézni, a román jövevénydallamok szép lassan bekúsztak a többi mellett a kalotaszegi muzsikába is. Kelemen László barátommal igyekeztünk minél jobban kiszűrni ezeket, hogy tényleg tisztán a magyarság hagyományain legyen a fókusz. Hasonlóan fejtörést okozott, hogy a számomra eddig ismeretlen szituációkhoz is megtaláljam a lehető legmegfelelőbb zenét; hiába játszottam már vagy vettem részt vendégként sok kalotaszegi lakodalomban, a lányöltöztetésnél vagy a kontyolásnál nyilván nem igazán akadt keresnivalóm” – sorolta a nehezítő tényezőket.

A filmbéli lakodalmi zenészek kiválasztása ehhez képest gyerekjátéknak tűnt; azokat hívták, próba nélkül, akikről biztosan tudták, a génjeikben hordozzák a kalotaszegi vidéket. Errefelé korábban minden kisebb régiónak, akár falunak saját zenész családja volt, Bogártelkén a Czilikák, Mérában az Árusok, a Bánffyhunyadon a „Csipások”, talán egyedül Netti Sanyi bácsiék jártak mindenhova. A Magyar menyegzőben pedig pontosan ugyanezek a nevek szerepelnek majd a stáblistán: Árus Béla harmonikás, ifjú Netti Sándor és Varga István „Kiscsipás” hegedűsök, ifjabb Toni Rudi brácsás sokadgenerációs leszármazottakként hittel-szenvedéllyel viszik tovább az ősök örökségét.

Hogy meddig és lesz-e még az ő fiaiknak-unokáiknak is közönségük, azzal kapcsolatban Pál István Szalonna kifejezetten bizakodó.

Soha nem temetném az élő zenét, élő kultúrát. Mostanában kifejezetten reneszánsza van a magyar népzenének, néptáncnak az egész Kárpát-medencében, sőt, a nagyvilágon is;

a világon mindenfelé járunk muzsikálni, és azt tapasztaljuk, hogy Guatemalától Ausztráliáig egyre többen kíváncsiak ránk. Szinte hihetetlen, de Japánban olyan magyar néptáncos együttesek vannak, hogy leesik az ember álla, és olyan népzenei archívumuk, filmjeik, hogy összetennénk a két kezünket ennek a tizedéért. Mert aki egyszer találkozik a magyar hagyományokkal, nem tudja kivonni magát a hatása alól. Ezért igenis büszkének kell lennünk rá, hogy nekünk még megvan ez a kincsünk. És százszázalékosan biztos vagyok benne, hogy aki a jövőben megnézi a Magyar menyegzőt, függetlenül az előzetes ismereteitől, rögtön rá akar majd csapni a lábára, megkóstolni egy darabka töltött káposztát vagy megtanulni egy rigmust. Azaz visszatalál kicsit a saját kultúráján át saját magához.”

***

Fotók forrása: Szupermodern Stúdió