„A Darnót ismerők és szeretők számára Darnó fogalom. Nem egyszerűen egy bizonyos hegy, egy bizonyos erdőség, hanem maga a hegy, maga az erdő, noha errefelé éppenséggel bő a választék. Legalábbis ami a hegyeket illeti, mert az erdőkkel bizony már évtizedek óta baj van. Nekem személy szerint még ennél is többet jelent, életem egyik színtere, meghatározó élménye, valósággal szerves része, mint szülőfalum, a közeli Szajla, az anyanyelv vagy Mikszáth, akinek e tájat lakó palócaitól származom.
Szorosan hozzám tartozik, elválaszthatatlan tőlem, már mintegy családi okokból is. Anyai erdésznagyapámnak ugyanis ez volt az utolsó kerülete, innen ment a születésem körüli években nyugdíjba, a már régen lerombolt darnói erdészházból, amely a keleti oldalon, a leendő bányától nem messze állt az erdőszélen. Ez a körülmény is erősíti az érzelmi szálakat, amelyek egy életre meghatározó módon egészen egyszerűen úgy szövődtek, hogy, mióta eszem tudom, járom Darnót.”
Az idézett szöveg Oravecz Imre Egy hegy megy című írásából való. Ez az írás Oravecz 2006-ban megjelent kötetének címadó írása, amely kötet a 2000-es évek első felében írt kisprózáit gyűjti össze. A Magvető Kiadó életműsorozatában pedig most újra megjelent, a szerző nyolcvankettedik születésnapjára időzítve.
Sokszor jut eszembe, hogy Oravecz anyámmal egyidős. Mintha lenne ennek valami mélyebb, titokzatos jelentősége. Nem tudom, van-e. Oravecz sokszor írt Darnóról, ami a Mátra egyik előhegysége, alacsony hegycsoportja. Azt hiszem, értem, miért olyan fontos neki. Talán azért értem, mert nekem is megvan a magam Darnója, amely eléggé hasonlít az övére. Nem véletlenül, hiszen ugyanúgy az Északi-középhegység része az „én Darnóm” is, mint az övé, a valóságos Darnó.
Ebben az írásban Oravecz azzal szembesül, hogy életének ezt az egyik középpontját a szeme láttára semmisítik meg. A megsemmisítés azzal kezdődött, hogy Darnó erdeit letarolták. De nem álltak meg itt, hanem azzal folytatták, hogy magát a hegyet is kezdték elhordani: bányát nyitottak a területén.
Elég jól ismerem azt a fájdalmat, amit Oravecz is érezhetett ennek láttán. A táj nehezen elválasztható a lélektől, talán nem is lehet elválasztani. Benne vagyok, bennem van. A magyar irodalomban kevesen voltak képesek ezt az alapvető élményt úgy megfogalmazni, mint Oravecz Imre. Amikor Szajláról ír, a Szajla körüli tájról, a hegyekről, a mezőkről, az erdőkről, önmagáról ír.
A szülőföld, a gyerekkor óta ismert táj leginkább belül van. Belül, azon a helyen, amit kissé ódivatúan léleknek is nevezhetünk.
Amikor ez a velünk szinte azonos táj pusztulásnak indul, vele pusztulunk. Ha észrevesszük, ha nem.
Fotógalériánk:
A táj és az ember összefonódásának ezt a sorsszerűségét Oravecz mélyen ismeri. Talán húszéves lehettem, amikor először olvastam egy versét egy folyóiratban. Élesen megmaradt bennem ez az emlék. A nagymarosi szülői ház verandáján ültem, kora őszi nap volt, délután. A vers arról szólt, hogy a lírai én ül a kertben, és látja, hogy nem messze tőle uborkát szednek. Az jut eszébe, hogy véglegesen egyedül maradt, és minden eshetőséget szem előtt tartva – Márai Sándorhoz hasonlóan – talán neki sem ártana, ha beszerezne egy pisztolyt. Szándékosan nem néztem utána, melyik vers volt ez (később a Halászóember című kötetben is megjelent), mert nem ez a lényeg. Hanem az, hogy milyen hatással volt rám mindez. Egyszerre volt dermesztő és felszabadító, és valami szédületféle fogott el, amikor letettem a folyóiratot a verandaasztalra.
Oravecz nagyjából annyi idős lehetett a vers megírásakor, mint amennyi most vagyok. Akkor egy halálra készülő, idős embernek tűnt a vers alapján. Nem tudtam még, hogy az emberi élet esszenciája nem más, mint a halálra készülődés, és itt nem arról van szó, hogy valaki a versben sajnáltatja magát, hanem arról, hogy illúziók nélkül szembenéz valamivel. Valamivel, ami életünk mélyebb régióiban folyton jelen van, akár tudomást veszünk róla, akár nem. Leginkább nem óhajtunk tudomást venni róla. Meg fogunk halni, és alapvetően magányra vagyunk ítélve, ezt mondta el a vers beszélője meglehetősen szikáran és egyértelműen. Ez kólintott fejbe azon a régi őszön a verandán. Ez a felismerés.
Oravecz számos hasonló horderejű felismeréssel képes megajándékozni az olvasóját. Jobbára nem örömteli felismerések ezek, de Oravecz soha nem a szórakoztatóiparban dolgozott.
Nem elandalít, nem ringat illúziókba, hanem szembesít és kimond. Az írástudók felelőssége ebben áll.
Ez a felelősség Oravecz Imre életművének egészét áthatja egy olyan korban, amely az írástudók felelősségét leginkább már csak hírből ismeri. Vagy már úgy sem.
A nyolcvankettedik születésnapon leginkább ezt szeretné megköszönni neki e sorok írója: hogy azon lassan harminc évvel ezelőtti, őszi délutánon megajándékozta ennek a felelősségnek a felismerésével.
•••
Oravecz Imrével készült életútinterjúnk itt olvasható:
Szajlát a távolból találtam meg újra – látogatóban Oravecz Imrénél | Magyar Krónika
A Kossuth-díjas költő-író Oravecz Imre Szajlán él. Itt beszélgettünk többek között az elvesztett és megtalált szülőföldről, a kivándorlásról, Amerikáról és arról, hogy sikerült-e megírnia mindazt, amit szeretett volna.
