Gyermekszemű látnok-pap a vakok istápolyában – érdekességek az André Kertész kiállításról

Csepel-sziget, a Ráckevei-Duna holtágának saját világa. Annak is a szíve szerint közepén, Szigetbecsén nőtt fel a sokat hangoztatott „korszakalkotó” kifejezéssel még csak le sem írható André Kertész. Hét évtizedet felölelő életművével olyan kivételes lehetőséggel, tehetséggel élt páratlanul, amit nehéz lenne bárkinek megismételni. Párizs, New York, világhír, mindeközben két világháború pusztítása – Szigetbecse, az eredet, az otthon fénye mégsem halványult el benne egy pillanatra sem. 

Így történhetett meg, hogy életének utolsó évében, 1985-ben a gyermekkora meghatározó helyszíne iránti mély érzései kifejezéseként, a Budapesttől délre fekvő Szigetbecse falujának ajándékozott 120 gondosan válogatott, eredeti, szignált fotót. Ez a gesztus tette lehetővé, hogy idővel ez a kincs az életmű valamennyi fontos szakaszát bemutató anyaggá egészüljön ki képeslapokkal, a tárgyi hagyaték néhány emlékével, a Kertész által Franciaországnak adományozott Kertész-archívumból válogatott üvegnegatív képek digitális nyomataival. De beszéljenek a képek és a mögöttük rejtőzködő történetek. Ezekből válogattunk.

A népligeti cirkusz elõtt – Leskelődők (Budapest, 1920. május 19.)

Kertész érettségi vizsgája előtt nem sokkal, 1912-ben kapott egy fényképezőgépet Jenő öccsével közösen. Attól a naptól minden megváltozott, olyan látásmódra talált rá egy eszköz segítségével, amiből nem pusztán szenvedély, élethivatás nőtt ki.

A való életet fényképeztem – nem azt ami van,
hanem ahogyan éreztem.
Ez a legfontosabb: nem elemezni kell, hanem érezni

– nyilatkozta egy interjúban. Egy zenész arckifejezése, egy alvó fiú arca, vagy az édesanyja keze egyaránt lehetett téma, ezzel önmagában túlmutatott a korabeli ábrázolásokon. Már ezeknek a korai rácsodálkozásoknak, kompozíciós próbálkozásoknak is komoly értéke volt. A korai években készült képei közül több is kanonizált remekműként került be a fotográfia egyetemes történetébe, ez történt a Népligeti cirkusz előtt című képével is, melyet negyvenöt évvel később a New York-i Museum of Modern Art is kiadott képeslapként. Első kisfilmes kameráját csak az első remekművek születése után, évekkel később, 1925-ben vásárolta meg, amint a piacon megjelent, Párizsba már ezzel emigrált. A kertészi bravúr abban áll, hogy korábbi, üveglemezes gépével és besorozása után, 1914-ben kapott második gépével a háború viszonyai között is spontán, ellesett pillanatokat örökített meg. 

Erzsébet (Te meg én) Párizs 1931 

Szerelmet, társat, feleséget, múzsát talált André Kertész Salamon Erzsébet személyében, mégis méltatlanul keveset tudni róla. Ez a felvétel már újra egymásra találásuk után, Párizsban készült, történetük azonban jóval korábban kezdődött. Erzsébet alig tizenöt éves volt, amikor munkát vállalt festőnövendékként a tanulmányai mellett a Budapesti Giro- és Pénztáregyletben. Itt ismerte meg Kertész Andort, aki addigra már megjárta a világháborús frontot, hivatalnokként dolgozott és minden szabadidejét a fényképezőgépével töltötte. 

André Kertész tizenegy évvel idősebb volt, de ez nem volt akadálya a szerelem kibontakozásának. Szerepelnek a kiállításon az első, szerelemittas képek is: egy portré 1919-ből, amint a kamaszlány Erzsébet fehér ruhában a tájban állva fest. 1925-ig virágzott a kapcsolat, aztán – részben a műkedvelő Erzsébet biztatására – Kertész Párizsba emigrált. Csak azután, hogy szerelmét – nem hivatalosan – eljegyezte. 

Párizsban a vőlegény mégis mással házasodott, igaz, a frigyet talán csak a közös művésztársaság és érdeklődés boronálta össze – három év után el is vált Klein Rózsi (Rogi Kertész) festőművésztől. Ekkor Erzsébet már jókor volt jó helyen: Párizsban újra egymásra találtak és 1933-ban összeházasodtak. Erzsébet egy sikeres párizsi kozmetikai cégnél dolgozott, később New Yorkban saját kozmetikai céget is alapított. Volt idő, hogy Kertész mellőzöttsége idején Erzsébet cége tartotta el őket. 

Képgaléria a kiállítás további ikonikus képeivel:

A fetészettel kapcsolatos álmairól Kertész mellett letett, de az alkotásvágy élete végéig munkált benne, Kovács Margit keramikus művésszel szívesen levelezett. Egyik neki írt levelében így vall a hatvanas években, némi keserűséggel: „Csodálatos, hogy az ember nem felejt el rajzolni. Az utolsó 26 évben, talán csináltam 20 rajzot, vagy festményt összesen. A bűvös technika még mindig ott van. Ha időm van, inkább zongorázom, még mindig Bach-nál tartok, sajnos az is, ha egyszer egy hónapban jön a kedv.”

Chez Mondrian, Párizs 1926 

Kertész máig talán legismertebb fotográfiája a karrierút párizsi berobbanásának mementója is. Már élete első kiállításán is szerepelt. Kertész 1925-ben érkezett Párizsba harmincegy évesen, nagy reményekkel, nem túl sok megtakarítással, egy hátrahagyott szerelem fájdalmával és egy szál fényképezőgéppel. A művészélet pezsget a városban – főleg kávéházakban, műtermekben és szűk, cigarettafüstős manzárdszobákban. Voltak a szépreményű művészek között jócskán a pesti művészkörökből ismerős arcok is.

Kertész azzal a meggyőződéssel követelt helyet magának közöttük, hogy a fotográfia autonóm művészet, egyenrangú a festészettel. Hogy ez bizonyítsa, mindehová géppel ment, a képeit pedig képeslap méretre nagyította, hogy kézbe adhassa névjegy helyett bárkinek. Egy lengyel zeneszerző, zongorista szavazott először bizalmat neki: 1927-ben kiállítása nyílt portrékkal és többek között a Chez Mondrian csendélettel. Chagalltól Coco Chanelig Kertész addigra már kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezett, így nem süket fülek előtt hangzott el az a karrierutatat előrejelző, programbeszédnek is beillő költemény, amit Paul Dermée szavalt el róla a megnyitón, többek között az éppen Párizsban tartózkodó József Attila jelenlétében. A kiállítás meg is hozta a remélt sikert. 

Kertész,
gyermekszem, amelynek minden tekintete az első;
meglátja a hazugságokba öltözött nagy meztelen királyt;
megijed a Szajna-parton imbolygó, ponyvába burkolódzó kísértetektől;
rajongva tekint a képekre, melyeket teljesen ártatlanul tár elénk, három verőfényes szék a Luxembourg-kertben, Mondriannak a lépcsőre nyíló ajtaja; vagy az asztalra, egy pipa mellé dobott szemüveg.
Semmi elrendezés, rend-rakás, csalás, fogás.
Kertész technikája olyan tisztességes, olyan megvesztegethetetlen, mint a ti szemetek.
A vakok istápolyában,
Kertész látnok-pap.

(Paul Dermée költeménye)

Szatirikus táncosnő (Förstner Magda), Párizs 1926

Egy másik ikonikus párizsi fotó modellje Förstner Magda, aki Párizsban a Sorbonne nagytermében lépett fel egy estélyen. Egész sorozat készült róla, némely képen még Kertész első felesége, a párizsi forgatagban megismert Rogi Anré is szerepel a háttérben, de csak a Szítírikus táncosnő vált ikonikussá. A képen Magda Etienne Beöthy szobrászművész műtermében egy szobor alakját, mozdulatát utánozza. Magda ennek a képnek is köszönhetően az önálló, felszabadult, alkotó nő szimbólumává vált, aki nem passzív modellje, hanem alkotótársa a fotográfusnak: mozdulata révén tökéletes összhang jön létre szobrászat, táncművészet és fotográfia között.

A megfelelő pillanat elkapásáról van szó: arról a pillanatról, amikor valamiből valami más lesz

– írja erről a képről Kertész egy visszaemlékezésében. Mintha teljes életművét összegezné.