Az elfeledett dekadens költőről, Turcsányi Elekről szóló írásunkban idéztünk egy cikket, amely 1919 áprilisában jelent meg a Szinházi Élet nevű lapban. Nem csupán a cikk témája érdekes – neves szerzők emlékeznek vissza pályakezdésük nehézségeire –, de megjelenésének ideje is: a tanácsköztársaság második hónapjában járunk, a világmegváltó hevület az újságcikkekből is visszaköszön. Egy másik, ugyanabban a lapszámban megjelent, ígéretes harminc év alatti írókat és költőket felsoroló írás így kezdődik:
A gyönyörű, mindeneket felszabadító és megujító vörös forradalom óta százszorosan rajtok minden szem: a fiatalokon, a magára ébredt emberiség költőin, íróművészein. Közülök kell kirobbannia valakinek ismét az uj idők új dalaival, bennök kell kifejezési formát találni az uj ember igazi érzéseinek.
Az új dalokkal érkező szerzők bemutatása után (alig találni ma köztük néhány ismerős nevet) közölték Gács Demeter összeállítását, amelynek címe – Nem közölhető – azokra a közleményekre utal, amelyeket egykoron a lapok végén, a szerkesztőségi üzenetek sorában jelentettek meg: a szerkesztők a redakcióba beküldött, publikálásra érdemtelennek ítélt művek címét, jobb esetben a szerzők monogramját, rosszabb esetben teljes nevét feltüntetve tömören, de velősen kifejtették a visszautasítás okait.
Mai szemmel már furcsa, de a korban bevett újságírói gyakorlat volt, hogy ezeket a sokszor metszően gúnyos hangú válaszokat a nyilvánosság elé tárták. Bizonyára költséghatékonysági szempontok játszottak közre ebben: nem kellett mindenkinek külön-külön válaszolni, elég volt egyben lehozni az értesítéseket. És hát a laikus olvasók kárörvendő kíváncsiságát is kielégíthették ezzel. De képzelhetjük, mennyire nyomasztó lehetett egy pályakezdő számára annak tudata, hogy megeshet: a szerkesztők nem pusztán a fejére olvassák a tehetségtelenségét, de a leckéztető szavakat ország-világ olvashatja.
Efféle szerkesztői értesítések egészen a hetvenes évekig megjelentek a lapokban, hangnemük idővel valamelyest finomodott. Szomorú, de közben vicces olvasgatni őket, hiszen (főleg a századforduló korának kíméletlen redaktorai) elég szellemesen intézték el a műkedvelő írókat, igyekvő fűzfapoétákat.
Csak néhány példa a Budapesti Napló egy 1900. januári számából: „Ha ön verset ír, költő akar lenni. Ha pedig költő akar lenni, tanulja meg, hogy hozzon két z-vel iratik és anyit nincs, hanem annyit. Hogy az ön modorában végezzük, enyit csak kell tudni egy költőnek” – ezeket a szavakat bizonyos L. J.-nek címezték, H. L.-nek pedig így feleltek: „Ön így ír: »Bátorkodom, az én általam írt Az est czimmű költeményemet, a Tekintetes Szerkesztő Úrnak lapjába kitenni méltoztassék.« Ezek után reméljük, érthetőnek tartja, hogy a verset meg se néztük.” J–ő költeményére pedig így reagáltak:
A vers gyönge, de a gépírás kitűnő. Talán a Vost-társaság méltányolni fogja.
Most, hogy már ismerjük a lapokhoz beküldött irodalmi művek elbírálásának korabeli szokásrendjét, térjünk vissza Gács Demeter cikkéhez, amelynek egy átdolgozott változata 1930-ban a Pesti Hirlapban is megjelent. Többek között megtudhatjuk belőle, hogy Karinthy Frigyes elsőként a Heltai Jenő szerkesztette szatirikus folyóirathoz, a Fidibuszhoz küldött be írásokat, s rendre elutasításban részesült („Sajnos ezúttal sem biztathatjuk”), noha – hangsúlyozza a cikk írója – ebben szerepet játszhatott az is, hogy Heltai „a francia eszprí [esprit, szellem(esség) – a szerk.] és könnyedség apostolaként” nem díjazta a groteszket. Az őt felváltó szerkesztők, Gábor Andor és Kemény Simon már fogékonyak voltak Karinthy humorára.
Kosztolányi Dezső és Móricz Zsigmond is éveken át küzdött a közölhetetlenség rémével. Szép Ernő első költeményét tizennégy évesen írta, visszaemlékezése szerint anyagi okok miatt:
Tizennégyéves voltam és a verset azért írtam, mert roppant szegény voltam. Isten tudja, azt képzeltem, hogy azért fizetnek. Pénzt szerettem volna érte, de mikor fölvittem egy ottani laphoz és mondtam, hogy pénz kell, kinevettek. Azután a nagyságos Vasárnapi Újságnak küldtem költészetet, ahonnan rögtön válasszal tiszteltek meg a szerküzben. Azzal biztattak, hogy ne folytassam a gyarló kísérletezést. Beláttam, hogy jó versekkel nem lehet boldogulni. Azóta rossz verseket írok és valamennyit közlik.
Füst Milán Kiss Józsefnek és a Pesti Hirlapnak is sikertelenül ajánlotta be műveit, és akárcsak Turcsányi Eleket, végül őt is a Nyugat szerkesztője, Osváth Ernő fedezte fel. Kiss József, A Hét redaktora nem volt hajlandó meghallgatni a versét, arra utasította Füstöt, hogy mondja el a költemény tartalmát, ami azonban nem nyerte el a „szigorú költő-szerkesztő” tetszését. Nagy Lajosnak hosszú ideig az összes írását közölhetetlennek ítélték. Érdekes első megjelenésének története: egy elbeszélését, amelyet a Pesti Hirlap szerkesztőségi üzenetében így minősített: „Gyarló, önképzőköri tákolmány. Nem közölhető”, a Nyugat már gond nélkül lehozta, és a novella feltűnést is keltett. Hasonlóképpen járt Juhász Gyula: azokat a verseit, amelyeket a vidéki lapok nem fogadtak el, a pesti lapok rögtön közölték.
A dekadens tanácsjegyző, aki csillagot vett a kezébe | Magyar Krónika
1944-ben köztiszteletben álló hivatalnokként és jeles költőként búcsúztatták a lapok az életének önkezével véget vető Turcsányi Eleket. Verseit Füst Milán a magyar líra legszebb darabjai közé sorolta, mára mégis teljesen elfeledték.
Nyitókép: 1906, Teréz körút 19., a Magyarország című lap szerkesztősége, középen hátul Magyar Elek. Fotó: Fortepan / Magyar Bálint
