Makk Károly életében meghatározó pillanat volt, amikor 1942-ben először látta az Emberek a havason-t, addig ugyanis a magyar film egyet jelentett neki a csacska, rózsaszín alkotásokkal. Szőts István rendezése azonban rávilágított számára, hogy másfajta szemléletmód is létezik. Ezt a hatást le sem tagadhatná, a Ház a sziklák alatt-ban a természet szintén egyszerre gyönyörű és rideg, és a legkevésbé sem könnyíti meg az ember túlélését, a tragédia katalizátora pedig itt is a legelemibb ösztönökből fakad, ráadásul még az említett klasszikus főszereplőjét, Görbe Jánost is leszerződtették.
Tatay Sándor novellájának adaptációjában Kós Ferenc megviselten, elgyötörve és lebetegedve tér vissza a második világháborúból, a szolgálati ideje alatt a felesége meghalt, a gyermekét a sógornője, Tera neveli. A púpos, csúnyácska asszony bele van szerelmesedve a férfiba, ezért mindent megtesz, hogy elszeparálja a külvilágtól, Ferenc azonban szemet vet a gyönyörű Zsuzsira, összeházasodnak, de mivel Tera tulajdonában van a ház fele, kénytelenek négyen együtt élni. A viszonzatlan érzéseket tápláló nő egyre féltékenyebbé válik, a légkör pedig napról napra mérgezőbbé, jelenetről jelenetre egyre súlyosabban kezd lógni a levegőben, hogy az egészségtelen szituáció elkerülhetetlenül tragédiába torkollik.
Miként az Emberek a havason kapcsán egy összeállításban írtam, Rákosi hatalomra jutása után a kommunista vezetés majdnem elégette az összes kópiáját csupán azért, mert „a fasiszta Olaszországban kitüntették az alkotást”. És bár a Ház a sziklák alatt tizenhat évvel később, egy másik politikai berendezkedés alatt született, ha ilyen szélsőséges reakciók nem is kísérték, azért Makk Károly is gyűjtött némi parazsat a fejére.
Antihumanistának bélyegezték a rendezését, amiért pesszimizmus és nem a nagy szocialista jövőbe vetett hit árad belőle, amikor pedig San Franciscóban díjazták, a Népszabadságban azt írták róla, nem szabad olyan filmet készíteni, amit elismernek Amerikában, mert az elve árulkodó a rendező gondolkodásmódjára nézve.
Sem a kritikusok, sem a közönség nem ölelte keblére a produkciót, viszonylag kevesen váltottak rá jegyet moziban, tíz év kellett ahhoz, hogy méltóképpen elismerjék: 1968-ban beválasztották a Budapesti tizenkettőbe, vagyis a megelőző húsz év legjobb filmje közé, ma pedig már lényegében közmegegyezés van arról, hogy a magyar mozgókép megkerülhetetlen darabja.
Muszáj még egyszer idecitálni az Emberek a havason-t, ugyanis akárcsak ott, itt is Görbe János a baltával faragott arcával, a klasszikus, régi férfiarchetípust idéző visszafogott gesztusaival és a tekintetével – amelyből egyszerre tükröződik az erő és a túl sokat látott és megélt ember keserűsége – olyannyira hiteles, hogy nehéz elhinni, egy színművészt és nem egy valódi kétkezi munkást látunk. Psota Irén szintén zseniálisan formálja meg az egyszerre mélyen szánni való és ökölszorítóan irritáló Terát, Bara Margit pedig a korszak hollywoodi sztárjaihoz hasonlóan ragyogja be a vásznat.
Hozzá kapcsolódik a Ház a sziklák alatt egyik magyar filmtörténeti kuriózuma, korábban ugyanis egyetlen magyar színésznőt sem láthatott a közönség teljesen meztelenül a moziban, ő is ódzkodott, hogy elvállalja-e ezt abban a kulcsjelenetben, amikor ruha nélkül indul fürdőzni a Balatonba, Feri pedig itt pillantja meg először a nádas mögül leselkedve. Végül Bara Margit kötélnek állt azzal a feltétellel, hogy a felvétel során csak a rendező és az operatőr lehetett jelen.
És míg három évvel korábban a Liliomfiban Makk Károly a Balaton-felvidéknek azt a sugárzó, bohém és buja arcát mutatta meg, amelybe bármikor fejest ugranánk, ezúttal viszont ebben a napsütötte nyári jelenetben még a táj is árasztja magából a fojtogató atmoszférát, ami aztán csak fokozódik egészen az érzelmileg megrázó, végtelenül pesszimista fináléig és a magyar filmtörténelem egyik leghidegebb, legkeserűbb zárómondatáig.
Kiemelt kép: Ház a sziklák alatt. Fotó: NFI / Oláh János
