Az igazi aranyember és a szép nyomdatulajdonos – ilyen volt a régi Komárom
Híd helyett befagyott folyó, az első vérátömlesztés és egy makacs bárónő. A város egykori lakóit idézzük fel.
Szöveg: Juhász Gábor
Fotó: Fortepan
Kinek mit jelent az Alsó-Garam mente? Valakinek egy felvidéki tájegységet, másnak egy szép, szélein dombokkal tarkított, széles, sík, termékeny völgyet, sokan pedig ha meghallják a nevet, azt sem tudják, a térkép melyik részére nézzenek. Juhász Gábor helytörténész számára a szülőföldet jelöli, a helyet, ahol az ősei már több száz éve élnek.
E cikk szerzője Lekérről származik, egy érdekesen csengő nevű, nyolcvan évvel ezelőtt még színmagyar településről. Az Alsó-Garam menti községnek ma már nem sok családja mondhatja el magáról, hogy ugyanabban az utcában él, mint 350 évvel ezelőtt. A miénk e kevés közé tartozik.
A szülőföldem jelenleg Szlovákiában, szebb nevén a Felvidéken, a Duna menti alföld keleti végében található. A Garam az alacsony-tátrai Király-hegy mellől ered, onnan folyik 298 kilométeren át az Esztergommal szemben található Garamkövesd határáig, ahol beletorkollik a Dunába. A völgy belső része sík mezőgazdasági vidék, két oldalán dombok szegélyezik, amelyeket felváltva szántóföldek, szőlők és erdők tarkítanak.
Az Alsó-Garam mente az úgynevezett Tót-kapunál kezdődik, és a Dunánál ér véget. Ez a megnevezés a török kor végéig volt pontos, ugyanis azt követően a szlovák ajkú lakosság már nemcsak a Középső- és a Felső-Garam vidékén élt, hanem letelepítették őket a kipusztított síksági magyar falvakba is.
CSÁSZÁR ÉS KIRÁLY A PARTON
A vidéket évezredekkel ezelőtt kelta törzsek lakták, és a leletek alapján aktívan kereskedtek a Római Birodalom pannóniai lakosságával. A vidékünk első híres személye és írója a római Marcus Aurelius császár volt, aki Kr. u. 166 körül a Garam mentén vívott hadjárata során alkotta meg Elmélkedések című művét. Ebben az írásban említik először a folyó nevét, Granust, amely a kelta zöld szóból ered. A folyó iszapjának zöld elszíneződése még ma is megfigyelhető. A kelták után avarok, hunok, majd szlávok éltek itt, a völgy a Nagymorva Birodalom részét is képezte, amelynek egyik fővárosa Nyitra volt.
A birodalom széthullása idejében magyar törzsek telepedtek le a folyó partjain. Ennek emlékét őrzi a Bors vezérről elnevezett Óbars, amely Bars vármegye székhelyévé is vált. A völgyben több település viseli az egykori törzsek nevét, gondoljunk csak Hontfüzesgyarmatra, Kőhídgyarmatra vagy Kiskérre. Szent István király a hagyomány szerint a közeli Esztergomban született, majd a Garam folyó befagyott torkolatán ütötték lovaggá. Az egyik bajor vitézét Huntnak hívták, róla kapta nevét Hont vármegye. Hunt fia, Bény emlékét a völgy középső részén fekvő falu őrzi. Bény stratégiai fontosságú volt már a népvándorlás korában is. Védelmét kettős masszív sáncfal biztosította, amelyet később a megszálló török seregek egy harmadik körgyűrűvel erősítettek meg. Itt gyűjtötte össze István a Koppány elleni seregeket. A vidéken a 13. századig a béke honolt, ám a tatárjárás kiirtotta a magyar lakosságot. Az esztergomi várból kiküldött futárok csupán Óbars palánkvára környékén találtak túlélőkre.
Kilátás Esztergomból a Mária Valéria híd maradványai és Párkány felé, 1960
A HÓDOLTSÁG HATÁSA
A tatárjárás után IV. Béla király az addig jelentéktelen Léva falucskát szemelte ki egy új, masszív kővár helyszínéül. A vár annyira biztonságosra sikerült, hogy szinte végig ellenállt a 16–17. század török támadásainak is. Olyan kapitányok fordultak itt meg, mint az egri hős Dobó István. A falak védelmet nyújtottak a Buda és Vác felől a bányavárosok – Körmöcbánya, Selmecbánya, Besztercebánya – felé vezető kereskedelmi utaknak is. Az épület híres továbbá arról, hogy itt végezték ki Záh (Zách) Felicián Sebe lányát a földbirtokos Károly Róbert király elleni merényletkísérlete után. A legenda szerint Sebe szelleme még ma is ott kísért a vár területén.
A völgy déli részén, a Garam torkolata mellett található Párkány, amelyet eredetileg Kakathnak neveztek, ezért is van kakas a címerében. A Párkány megnevezés török eredetű, bevétele után ugyanis a helyi palánkvárat Cig er ˘ – delen Parkaninak, azaz zsigerlyukasztó erődnek nevezték. A dunai halászközség az idők során egyre jelentősebbé vált, mezővárosi rangot is kapott. Jelenleg itt működik Szlovákia egyik legnagyobb termálfürdője, a Vadas.
A török hódoltság alól az 1664-es lévai és az 1683-as párkányi csatát követően szabadult fel a Garam völgye, azonban addigra elnéptelenedett. Csupán negyed évszázaddal ezután kezdődött meg a nagyjából száz falu újratelepítése, de számos község elpusztult. Az új lakosok közül sokan a háborúktól nem sanyargatott északi területekről érkező szlovákok voltak. Ekkor indult meg a Garam völgyében a szlovák lakosság első terjeszkedése. Voltak községek ahol a jövevények beolvadtak a magyar ajkú többségbe, más falvakban pedig a fordítottja ment végbe.
A Garam partján fekvő Bény híres körtemploma és a Szűz Mária- templom, 1939
HŐSÖK, ZENESZERZŐK, CUKRÁSZOK NYOMAI
Az 1848-as forradalom nagy változásokat hozott a vidékünkre. A helyi magyarság ekkortól élte fénykorát. Kevesen tudják, de a nagysallói nemzetőrök a Felvidéken 1848 decemberében zajló harcok során írták meg a Kossuth Lajos azt üzente kezdetű katonai dalt. A tavaszi hadjáratban 1849. április 19-én Nagysallón véres ütközet zajlott a lázadó magyar seregek és a császári csapatok között. Az aradi vértanúk közül öten harcoltak ebben a csatában, továbbá Guyon Richárd tábornok is részese volt az ütközetnek, ugyanis ekkor a szomszédos Csatán élt. Az összecsapás fényes magyar győzelemmel ért véget. 1876-ban a diadal emlékére Nagysallón egy több mint kilenc méter magas gránitobeliszket építettek, amely még ma is a vidék magyarságának egyik legnagyobb kegyhelye.
A szomszédos Zselíz az Esterházy család helyi ágáról és időszakos vendégeiről híres. Itt alkotott két nyáron át Franz Schubert osztrák zeneszerző, és itt élt Franz Sacher, a híres Sacher-torta megalkotója is. Mindez nem meglepő, hiszen az Alsó-Garam völgye egykoron bővelkedett kastélyokban. Voltak olyan községek, ahol öt-tíz kastély és kúria állt. Ma már ezeknek általában csak a hűlt helyét találhatjuk.
CSAPÁS CSAPÁS UTÁN
1885 és 1887 között kiépült a Párkányt Lévával és Ipolysággal összekötő vasútvonal, ám az első világháború óriási érvágással, Trianon pedig az elvérzéssel volt egyenlő. Rengeteg vidékfejlesztési terv félbeszakadt vagy meghiúsult a környéken. Noha 1919 nyarán a magyar Vörös Hadsereg a lévai Pálmay-csoporttal sikeres ellentámadásba lendült a cseh megszállással szemben, a győzelmek ellenére vissza kellett vonulniuk a mai Magyarország területére.
Trianon után cseh, morva és szlovák telepeseket hoztak a vidékünkre, és megpróbálták őket beilleszteni a helyi lakosságba, ám az államhatalom ötlete kudarcra volt ítélve. 1938 novemberében az első bécsi döntés értelmében szinte a teljes völgy visszakerült Magyarországhoz, ami eufóriát okozott, ám pár éven belül a háború letörte a lelkesedést.
A második világháború az egyik legnagyobb tragédiát hozta a szülőföldemnek. Véressé vált a Garam: három hónapig, 1944 karácsonyától 1945 húsvétjáig a folyó volt a frontvonal. Több tízezer katona és több száz civil vesztette itt életét. Aztán a visszavonuló német hadsereg búcsúzóul felrobbantotta szinte az összes gyönyörű templomunkat a frontvonal mentén Zselíztől Párkányig, és megsemmisültek a hidak, többek között az Esztergomot Párkánnyal összekötő Mária Valéria híd is.
A harcok lecsengése után kényszermunkára hurcolták el a szegényebb magyar lakosságot, amit tragikus lakosságcsere követett. Az Alsó-Garam mente magyarjainak közel felét Magyarországra telepítették át, onnan pedig szlovákokat hoztak ide. 1951-ig megszűnt a magyar nyelvű oktatás, a megmaradt magyaroktól elvették az állampolgárságukat, így az itt maradók egy része papíron „reszlovakizált”, vagyis szlováknak vallotta magát, hogy megmentse ingatlanát és ingóságait az elkobzástól.
AZ ÉLŐ REMÉNY
A szocializmus évei alatt a helyi többségből kisebbség lett, de kitartott a magyarság, az 1949-ben alakult Csemadok szervezet keretein belül szinte minden községben folyt magyar kulturális élet. 1989 után azonban a magyarság száma rohamosan csökkenni kezdett, a nyelvhatár egyre délebbre tolódott. Bár a demokrácia visszaadta a magyarok jogait, az 1947–48-ban véghez vitt események ekkor mutatták meg igazi hatásukat.
Jelenleg a magyarlakta települések közösségei jobban számíthatnak az anyaországból, mint a Pozsonyból érkező támogatásokra. A magyarság fogyatkozása miatt számos kis és közepes elemi iskola megszűnt vagy a túlélésért harcol. A katolikus papok között már alig akad magyar, a református gyülekezeti tagok száma is látványosan megfogyatkozott. Bármennyire sújt is minket az utóbbi 104 év, az itteni magyarság próbál kitartani az értékei mellett. Biztos, hogy vannak gazdagabb, jobb fekvésű vidékek a világon, de nekünk és őseinknek ez a szülőföldünk, és egy életen át vágyódunk arra, hogy a nyughelyünk is maradjon.
Híd helyett befagyott folyó, az első vérátömlesztés és egy makacs bárónő. A város egykori lakóit idézzük fel.
Lakatos László fazekas népi iparművész negyven éve van a pályán, és egyike az utolsó mohácsi mestereknek, akik még ismerik a fekete kerámia titkát, amelyet velünk is megosztott.
Azt mondják, aki Mohácson nem tamburázik, az táncol, és fordítva. Itt ugyanis „vér szerint” öröklődik a zene szeretete. Erről pedig kevesen tudnának úgy mesélni, mint Versendi Kovács József, minden tamburás példaképe, aki hatvan éve zenél, harminc éve tanít, és legszívesebben sosem hagyná abba.
Mohács karakterét évszázadok óta formáló déli szláv népcsoport tagjai, a sokácok nem hagyják veszni örökségüket, és olyan eseményekkel színesítik Mohács életét, mint a dunai mosás vagy a bütykösharisnya-készítés. Filákovity Dalmával, a Sokac Ház tárlatvezetőjével beszélgettünk.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.