Stációkra osztott élet, 20. századi szenvedéstörténet. A regény, amit Asperján György írt József Attila életéről, nem könnyű olvasmány. Nem mint szöveg, mert ebben az értelemben nagyon is olvasmányos és érthető, nincsenek benne megfejtendő szövegtalányok, végtelen hosszúságú mondatok. De ahogy lefut előttünk a költő élete, a testi-lelki nélkülözés epizódjai, az igazságtalanságok sora, a sok meg nem értés és megalázás, azt fájdalmas és megterhelő kísérni.
Kezdve az elhagyott kisfiúnál, akit végső kétségbeesésében az anyja bead a menhelyre, ahonnan Öcsödre kerül, és Attilából Pista lesz. Ott ülnek ketten Etussal az új „apa” konyhájában a sparhelt mellett, és nem értik, mi történt velük. És főképpen, hogy miért történt. Nem sokkal később ez a még mindig inkább gyereknek számító fiú már orvosért rohangál, hátha talál valakit, aki megmentené a beteg anyját. És ott a szerelemért, megértésért sóvárgó férfi, akinek viharos érzelmeit nem viszonozza az egyetlen nő, aki végre méltó lenne hozzá.
A magyar, de nyugodtan hozzátehetjük, a világirodalom óriásaként senki nem írta le olyan mélységben az ember világba vetettségének fájdalmát és örömét, mint József Attila. Azt a kozmikus magányt, amit emberi értelemmel a legnagyobbak is csak karcolgatnak. És ő szavakkal körülfogta, megfogalmazta helyettünk és nekünk. Mintha egy magaslaton állt volna, ahonnan messzebbre látni.
A regény korrajzként is elgondolkodtató olvasmány, magyarázatot és hátteret ad, megrázó részleteket bont ki, megidézi egy-egy vers születésének lehetséges történetét. Mint minden regényes életrajzzal, ezzel is lehet vitatkozni, megkérdőjelezni, mennyire hiteles Szántó Judit, Pőcze Borbála vagy éppen Illyés Gyula alakja a szövegben. Azt mindenesetre többen kiemelték, hogy Asperján György könyve végre árnyalja a Pőcze Borbáláról kialakított képet, és nem a sokszor hamis József Attila-mítoszt erősíti. Regény, de kutatómunka és fikció olvasmányos elegye.
