„Kis zongorazseni”, írta a Pesti Napló zenekritikusa, Tóth Aladár a 15 éves Fischer Annie-ról. Nyolc év múlva a kritikus és a kis zseni házasságot kötött. A kiváló zeneesztéta véleményét sokan osztották, a kislány már négyévesen meghökkentő zenei érzéket mutatott. Első hallásra eljátszotta a szomszéd zongoratanárnőtől átszűrődő darabot.
A szülők azonnal cselekedtek, és elkezdték zenére taníttatni. Néhány év múlva Annie-t felvették a Zeneakadémia különleges tehetségeknek fenntartott osztályába, ahová többek között Solti György is járt. Mestere volt Székely Arnold és Dohnányi Ernő.
Nem sokkal később egy svájci művészházaspár járt a Zeneakadémián, rabul ejtette őket az egyik teremből kiszűrődő zongoramuzsika. Nem akarták elhinni, hogy egy 11 éves kislány játékát hallják, akinek a lába alig éri el a pedálokat. A házaspár felkarolta a gyereket, külföldi koncerteket szervezett neki, támogatta a fejlődését. Fischer Annie 18 éves volt csupán, amikor megnyerte az I. Nemzetközi Liszt-zongoraversenyt.
Élete talán legdöntőbb eseménye is egy utazáshoz fűződik. A Comói-tóhoz hívták koncertezni, és édesanyja éppen a már említett elragadtatott zenekritikust, Tóth Aladárt kérte meg, kísérje el a lányát és vigyázzon rá. Ezen az úton, amikor Aladár bácsiból Aladár lett, kezdődött életük végéig tartó szerelmük és szövetségük.
1937-ben házasodtak össze, gyerekük nem lett, de Tóth Aladár első házasságából született gyerekeivel, sőt első feleségével is szoros kapcsolatban maradtak.
A kiváló zeneesztéta a háború után – a háborús éveket Svédországban töltötték –, 1946 és 56 között az Operaház igazgatója volt. Ez volt az intézmény egyik, többek közt Otto Klempererrel, Osváth Júliával, Székely Mihállyal, Nádasdy Kálmánnal fémjelzett aranykora. Esküvőjük után nem írt több kritikát a feleségéről, de minden egyéb módon támogatta.
Fischer Annie-t akkor már a világ legjelentősebb zongoristák között tartották számon. Játéka egyszerre volt férfiasan erős és légiesen határozott, fegyelmezett és öntörvényű. Interjút soha nem adott, lemezfelvételből sem marad fent annyi, amennyi méltó egy ekkora művészhez. Háromszor ismerték el Kossuth-díjjal, de nem ez volt a hajtóereje. A zenében élt, a hangversenyek világa volt az övé, Debrecenben, a Zeneakadémián vagy a Carnegie Hallban is ugyanazt akarta nyújtani.
Még valami közös volt minden koncertjén: amikor lesietett a dobogóról, égő cigarettával kellett várni. Nem szerette, ha fényképezték, pedig sötét hajával, elegáns, de egyszerű fellépő ruháival szép jelenség volt a színpadon. Barátai szerint neki volt a legszebb járása a nők között.
Fischer Annie ezekben az években az ország utazó zenei nagykövete volt. Kivételezettsége csak Kodályéhoz volt fogható. Jó ügyekért, azért, hogy segítsen másokon, latba vetette befolyását. Egy alkalommal Rákosihoz is elment, hogy idős háztulajdonosukat mentesíttesse a kitelepítés alól. „Életemben egyszer ki kellett ejtenem a számon, hogy elvtárs” – emlékezett vissza a számára kínos beszélgetésre.
Emlékezetes történet az is, amikor kiderült, hogy kis aligai nyaralójuk helyére a pártüdülőt építenék fel. Márpedig ők ragaszkodtak a házhoz, így kicsivel arrébb újra felépítették azt nekik. Ott töltötték a nyarakat a legnagyobb boldogságban. Későn keltek, későn feküdtek, Annie a Bösendorferen gyakorolt. Együtt horgásztak, vendégeket fogadtak, és cseppet sem bánták, ha a környékbeliek (pláne, ha gyerekek) keresték fel őket.
Kedves, egyszerű, barátságos emberekként emlékeznek rájuk Aligán is. Vendégük volt Kodály, Solti György és felesége, Valerie, még Elisabeth Schwarzkopf is meglátogatta őket a Balatonnál. Amíg élt, Annie édesanyja is náluk nyaralt, és a húga, a konzervatóriumban zongorát oktató Magda, aki élete végéig nővére támasza maradt.
Néha nagy társaság gyűlt össze a telken, együtt hallgatták az élő közvetítéseket Bayreuthból, Salzburgból. Annie szeretett és tudott főzni, sokat adtak a szép terítékre, boldogan éltek. Míg a férj meg nem halt. Ez 1968-ban történt. Fischer Annie hosszú ideig nem lépett pódiumra.
Az élete megváltozott, a veszteséget soha nem tudta feldolgozni. Koncertezett Párizsban, Londonban, New Yorkban, a világ minden pontján várták, de szívesen időzött otthon is, a Szent István parki lakásban, ahol minden úgy maradt, mint férje életében volt. Csak már egyedül hallgatta a zenét, és ha gyakorolt, nem hallgatta senki. Keresztrejtvényt fejtett, rádiózott, a tévét is gyakran nézte, még a focimeccsek is érdekelték. De semmi sem annyira, mint a zene.
Nem tanított, mégis figyelte a fiatalokat, és ha kérték, elmondta, mit gondol a játékukról. Irigy nem volt, elismerte a tehetséget. Hosszú betegség után, 1995-ben halt meg, azt mondják, zenehallgatás közben.
