Az ellentmondások tava
Ember alkotta paradicsom. Olyan folyó, ami áll, olyan tó, ami folyik. Ellentmondásos kifejezések egy ellentmondásos, szavakkal nehezen leírható helyre. A Tisza-tó vadregényességével, elképesztően gazdag élővilágával felelevenít valamit a folyószabályozás előtti vadvízi világból, úgy is, hogy az egyik legfiatalabb tározótavunk, csupán tavaly töltötte az ötvenet. Árad belőle valamiféle sejtelmes érintetlenség, noha egy praktikus megfontolásokból létrehozott, mesterséges képződmény. A kiskörei vízerőmű működéséhez szükséges egyenletes vízhozam és az Alföld vízellátásának biztosítása, valamint az áradások szabályozása végett szélesítették ki a medret, duzzasztották fel a Tiszát és árasztottak el területeket. Ugyan nem tűnik annak, a Tisza-tó az ország második legnagyobb tava. A Balatont összefüggő vízterülete miatt tengerhez hasonlítgatjuk, a Tisza-tó mozaikosságával, öt, más-más karakterű medencéjével, a valkival, a poroszlóival, a füredivel, a sarudival és az abádszalókival, leplezi valódi nagyságát. Ráadásul, ha úgy nézzük, egyszerre tó is és folyó is. Helyenként öblítőcsatornák, szűk járatok kötik össze a mederrészeket, máshol a sodró és az álló víz eggyé válik.
A természet őre
A Hortobágyi és a Bükki Nemzeti Park találkozásánál fekvő, 1999 óta a UNESCO-világörökség részét képező tó élővilágát összesen két természetvédelmi őr óvja. Kiss Ferenc vigyázza a terület háromnegyedét. Ez nem kevesebb mint száz négyzetkilométer vízfelületet jelent, nem beszélve a jelentős szárazföldi szakaszról. A szakember a tó partján nőtt fel, nagyapja halász volt, apja csónakokat készített, ő maga is gyerekkora óta járja a vizet. „Arra nem emlékszem, mikor ötven éve létrehozták a tavat, de arra igen, milyen volt, negyven, harminc, húsz és tíz évvel ezelőtt, hogyan vette birtokba a természet, illetve az ember” – meséli Ferenc, amikor csónakba ülünk, hogy bebarangoljuk a vadregényes vízi labirintust. A természetvédelmi őr volt élelmiszeripari gépész külföldön, katona, benzinkutas, Tisza-tavi túravezető, aztán hat éve rátalált a feladat, ami talán nem is lehetne testhezállóbb. „A terület maradt, mert az szerelem, csak a titulus változott” – említi. Ha azt mondjuk, munkaköre szerteágazó, az enyhe kifejezés. A feladata röviden a védett növény- és állatfajok megóvása, illetve bemutatása. Ez azonban a szemétszedéstől a túravezetésen, a területek felügyeletén át a költőhelyek kezeléséig számtalan dolgot magába foglal. „Én felelek azért, hogy a védett területeken ne randalírozzanak a jetskisek, vagy hogy a legények ne szedjék csokorba a tündérrózsát a kedvesüknek, és engem hívnak akkor is, ha áramütés ér egy gólyát.” Aztán vannak feladatok, amelyeket a szakember csak úgy, önszorgalomból végez. Például amikor mezeivirág-magokat vesz, és elhinti őket a gát menti vakondtúrásokba, hogy nyáron színes virágfoltok örvendeztessék a biciklistákat.
Közhely, hogy jónak lenni jó
– mondja szinte szabadkozva –, de annyira felemelő jó szívvel sok munkaórát beletenni az ilyen dolgokba. Tudni, hogy hozzájárulok valamihez, ami a jövőről szól, arról, hogy jobb legyen a világ.”
Fotógalériánk:
Sikertörténetek
A természetvédelmi őr büszkén mesél munkája szemmel látható eredményeiről. Egyik ilyen a szártalan csüdfű története. Hat éve, mikor Ferenc idekerült, egyetlen tő ilyen növényt tartottak számon a Hortobágyi Nemzeti Park területén. „Egy legelőn nőtt az az egy, de elhatároztam, hogy szaporítani fogom. A virágzás után leszedtem a magjait, és megszáradt tehénlepények alá rejtettem. Gondoltam, ott védve vannak, jut nekik elég táplálék, nem száradnak ki, és nem eszi meg őket semmilyen rágcsáló. A számításom beigazolódott, egy év múlva kihajtottak a virágok. Ott tartunk, hogy idén hatvannyolc tő volt azon a gyepen” – lelkendezik. Azért különleges a növény, mert van egy lepke, a fóti boglárka, amely hernyójának ez az egyetlen tápláléka. „Nemcsak egy növényt, hanem egy lepkét is megmentünk ezzel. Igaz a mondás, hogy nem tudhatjuk, ha csettintünk itt, annak milyen következménye van tíz kilométerrel arrébb. Minden mindennel összefügg ezen a világon.”
A szakembernek azonban nem a virágok, hanem a madarak a kedvencei.
Nagyon büszke vagyok arra, hogy a gyurgyalag- és a partifecske-állomány, mióta itt vagyok, megtízszereződött
– jelenti ki. – Természetvédelmi szempontból vannak értékesebb fajok, de nekem azok a kedvenceim, amelyeknek a jóllétébe rengeteg energiát és kreativitást fektettem. A gyurgyalag és a partifecske is partfalban költ, a beépítések, árvizek miatt azonban eltűnik az élőhelyük. Hatalmas jelentőségük van ezért például az elhagyott homokbányáknak. Amikor idekerültem, megkerestem minden tulajdonost, polgármestert, hogy engedjék markolóval megnyesni ezeket a területeket, hogy olyan merőleges partfalakat nyerjünk, amilyeneket ezek a madarak kedvelnek. Bejött az ötlet, már hat olyan bánya van, ahol ezt minden évben megismételjük. Az egyikben tavaly nyolcszáz pár gyurgyalag költött.”
Fészekrakás kicsit másként
Látogatásunkkor Kiss Ferenc épp költőhelykezelést végez. A hivatalosnak ható kifejezés egy nagyon is kézműves feladatot takar. Úszó fészket készít a kis sirályokhoz hasonló küszvágó cséreknek. „Korábban már kihelyeztem párat, de a vihar elsodort belőlük néhányat. Ráadásul láttam, hogy a madarak harcolnak értük. Ha több van, kevésbé stresszelnek, nyugodtabban költenek” – magyarázza, miközben fa zöldségesládák aljára ásványvizes palackokat erősít, a tákolmányt nádszövettel borítja be, a tetejére pedig, hogy le ne guruljanak az apró tojások, fűzfa koszorút fon, majd az egészet betontuskóval horgonyozza le. Az egyszerű, de tájba illő és biztonságos szigetek sokévnyi kísérletezés után nyerték el mostani formájukat.
Szeretném, ha minél több olyan védett és fokozottan védett madár lenne a Tisza-tónál, mint a küszvágó csér.
A csérek alapvetően uszadékfákon költenek, de az a tapasztalatom, hogy ha mesterséges úszó szigeteket készítek, akkor nagyon szívesen elfoglalják, és költenek rajtuk.” A természetvédelmi őr a Küszvágó csér kilátó közelébe helyezi a kis építményeket, így a turisták néhány tíz méterről figyelhetik, hogy találnak párt, költenek és nevelnek fiókákat a vándormadarak.
Elsüllyedt világ
Noha a Tisza-tó alig fél évszázados múltra tekint vissza, keletkezéstörténetét már most legendák övezik. Történet kering például a duzzasztáskor elárasztott és most a víz alatt álló falucskáról. A szóbeszéd azonban csak nagyon laza, gyenge szálakkal kapcsolódik a valósághoz. Valóban volt egy ma már csak az emlékezetben létező település a folyó partján, mégpedig Tiszahalászi, amely az államalapítástól kezdve szolgáltatófalu volt, hallal látta el a terület aktuális urát. A településen úgynevezett paticsházak voltak. Fűzvessző fonatból emelt falaikat a lakók sárral tapasztották meg. Mikor jött az ár, az emberek elhagyták a falut, a víz lemosta a házakról a sarat, amit aztán a folyó visszahúzódása után visszatapasztottak.
Az akkori népek csodálatosan együtt tudtak élni a Tisza mozgásával, pedig volt, hogy az ártér az ötven-hetven kilométert is elérte. Igen ám, de jött a folyószabályozás.
A meder szűkebbé, a sodrás gyorsabbá, az árvíz pusztítóbbá vált. Ez lett Tiszahalászi végzete. Az 1870-es években a házakat egy áradás földig rombolta. Schlauch Lőrinc szatmári püspök ekkor úgy határozott, új területet adományoz a lakosoknak. Így épült fel Sarud mellett az a település, amelyet a gáláns püspök iránti tiszteletből Lőrincfalvának kereszteltek. Hamar kiderült azonban, hogy Erdélyben már van egy Lőrincfalva, így a Tisza menti falu végül Újlőrincfalva néven került fel a térképekre. Az elpusztult Tiszahalászi helyét és emlékét ma az Óhalászi-holtág, az Óhalászi-sziget és az Óhalásziként emlegetett terület őrzi. Nincs tehát semmilyen település a Tisza-tó alatt.
A duzzasztáskor elárasztott legelőkre emlékeztető, a víz alatt álló, de sokszor szinte a felszínt súroló kútkávák azonban kellemetlen meglepetéseket tudnak okozni a rájuk sikló csónakosoknak. Az ilyen balesetek pedig tovább éltetik az elsüllyedt falu legendáját.
Pákászok és csíkászok
A lápi ember hétköznapjairól is sokat hallhat az, aki Kiss Ferenccel vagy valamelyik elhivatott túravezetővel száll csónakba. „Az utazók többsége nem értette például, hogy a folyamszabályozás előtti lápi népek hogy nem betegednek meg az állott, büdös, posványos víztől. Hát úgy, hogy nádszálat használtak, hogy friss vizet nyerjenek. Tudták, hol kell a nádat ledugni. Először belefújtak, nehogy felszívják az esetleg benne lévő gyilkos csomorika nevű mérgező növény nedvét, majd nagyjából az ötödik szívásra már tiszta, hűvös vizet ittak.” De nemcsak a nádat, az ahhoz hasonlító gyékényt is kreatívan hasznosították. Szőtték, fonták, szakajtót, lábtörlőt, papucsot készítettek belőle, a gyöktörzsét pedig meg is ették. Ezt böngyölének nevezték, és – a szúrós tiszai sulyomhoz hasonlóan – sütve, főve fogyasztották.
„Sőt, a gyerekek édeskés íze miatt nyersen is rágcsálták, bár nyilván a kindertojást nemigen cserélnék el rá” – nevet a természetvédelmi őr. A növény csúcsát díszítő buzogányt pákának nevezik. Erről kapták a nevüket a nádban lakó emberek, a pákászok, akik a falvakban árulták a dunna és a párna kitömésére használt puha, vattaszerű anyagot. Jól éltek a víz adta kincsekből a piócás emberek is, akik orvosi célra értékesítették a sötét színű férgeket. „Aztán népszerű mesterség volt a csíkászat is – derül ki. – A réti csík akkor közönséges halfajtának számított, jellegzetes ünnepi eledel volt a csíkos káposzta. Az meg virtus volt a fiatalok között, hogy ki tud minél hosszabb réti csíkot élve lenyelni. Sajnos ma már ezt a fajt is védeni kell. Régen elképesztő bőség volt. Azt írták, a Tisza összetétele egy rész víz, két rész hal, és puszta kézzel lehet halászni. Talán túlzás, de volt alapja.”
„Fattyúszerkő, billegetőcankó, rétisas, nagy kócsag, kis kócsag, szürke gém, vörös gém, bölömbika, szárcsa, búbos vöcsök, barkóscinege, kárókatona, bakcsó. Utóbbi népies neve a kvakvarjú, mert jellegzetes kvak hangot ad ki. Innen a dalszöveg: »Csip-csip csóka, kvakvarjúcska«, csak sokan már vakvarjúcskaként ismerik” – szemezget a tó környékén megforduló madárfajokból a szakember. S a lista legalább ilyen terjedelmes, ha halakról, emlősökről vagy rovarokról beszélünk. Utóbbiak közül a tiszavirágot muszáj megemlítenünk. „A legnagyobb európai kérész, a rajzása máshoz nem fogható turisztikai látványosság.
A tiszavirágoknak nincs szájuk, nem tudnak táplálkozni, így képtelenek pótolni az elhasznált energiát. Csupán arra van idejük, hogy továbbadják az életet, és meghalnak.
Egy-két óráig élnek, de ezt a rövid időszakot egy három évig tartó növekedés előzi meg a mederfenéken. Aztán egyugyanazon napon, egyugyanazon órában megszámlálhatatlan mennyiségben jönnek fel a felszínre, mintha összebeszéltek volna. Különben nem is lenne idejük egymásra találni – magyaráz Ferenc, majd hozzáteszi: – Ha egy dolgot kellene kiemelnem, ami egyedivé teszi a Tisza-tavat, azt a hihetetlen élővilágot mondanám, amely ellentmondást nem tűrően vette birtokba a mesterséges tavat.
Olyan fajgazdagság van itt, ami egyre nagyobb érték, mert egyre ritkább. Itt minden állat megtalálja a számítását. Az a hal is, ami a sekély, az is, ami az oxigéndús, gyors sodrású vizeket, és az is, ami a hínárost kedveli. És ugyanez igaz az emberekre is. Lehet wakeboardozni, jetskizni, bulizni, csónakázni, madarat lesni, horgászni, strandolni, biciklizni, túrázni, mindenki ki tud kapcsolódni itt. Én mégis azt szeretem a legjobban, mikor csónakkal bejárhatom a gyékényes egész keskeny járatait, ahová a civilizáció zajai nem szűrődnek be. Ott abbahagyom az evezést, és hallgatom a tavat. Olyankor azt érzem, jobb helyen nem lehetnék.”
