Jó kérdés, mit reklámoztak voltaképpen a fényképei: a magyar ipar kiválóbbnál kiválóbb termékeit vagy magát a liberalizálódó rendszert. A fogyasztási cikkek Sziklai fotóin átterjesztik elragadó csillogásukat és simaságukat környezetükre, s rajta keresztül – könnyű továbbgondolni – az egész társadalomra; a modern élet urbánus-laza, erkölcsileg kissé szabados gráciája lengi be a retró szobabelsőket, ernyeszti el a véres történelmi sors­fordulókat szerencsésen túlvészelő hölgyeket és urakat. Ebben a tekintetben Sziklai épp úgy politikai megbízatást látott el, amikor a hatvanas években sorban gyártotta – jelentős részben a külföldi piacokat célzó – reklámfelvételeit, mint amikor még a Rákosi-érában vidékre kiküldött sajtófotósként klasszikus kommunista életképeket készített. Fotóriporteri tevékenységét egyébként a műtermi fényképezéssel párhuzamosan folytatta: érdekes látni, ahogyan felvételein egybeér a reklámok és a társadalmi haladást illusztráló sajtófotók esztétikája.

Sziklai egyike azoknak a szakembereknek, akik bevezették a magyar vizuális kultúrába a „dolgokat” mint igéző fogyasztási kultusztárgyakat. Les choses, ez volt a francia Georges Perec 1965-ben megjelent, a konzumerizmuson élcelődő kisregényének a címe is. A váltás, ami nálunk a kádári alku jegyében élhetőbb anyagi körülményeket teremtett – mutatis mutandis – ekkortájt nyugaton is végbement, s talán nem kevésbé volt alku. A második világháború végleg elmosta a hagyományos osztály­különbségeket, a felpörgő gazdaság s a technikai újítások széles tömegeknek nyújtottak addig soha nem látott jólétet. A nukleáris háború fel-felvillanó réme dacára egyre jobban körvonalazódott a materiális gyarapodás nagy ígérete: a történelmet előrehajtó nagy eszmék beváltása fogyasztási cikkekre. „Máskor viszont úgy érezték, hogy nem bírják tovább. Verekedni akarnak, verekedni és győzni. Harcolni: meghódítani a boldogságot. De hát hogyan harcoljanak? Ki ellen? Különös, idegen, csillogó világban éltek, a merkantil civilizáció tündöklő világában, a bőség börtöneiben, a boldogság káprázatos kelepcéiben. […] Jérôme-nak és Sylvie-nek eszébe sem jutott, hogy Chesterfield-díványokért is küzdhetnének. Pedig ez lett volna az a jelszó, amely legkönnyebben mozgósíthatta volna őket” – írja regényében Perec. Nézzük csak meg jobban Sziklai Dezső fotóit, olvassuk ki belőlük a tételt, miszerint a modern gazdasági viszonyok között a termelésről a fogyasztásra helyeződik át a hangsúly. A Sztálin­várost a semmiből felhúzó építőmunkások, a bányagépgyártók, a „felsőbőrök rugalmasságának mérési módjait” szemléltető mérnök asszonyok minden­napi heroizmusa (amit ő egyébként dicséretesen józanul, emberi ízléssel – és persze az egész életművét jellemző kifogástalan kompozíciós érzékkel – vitt képre) átadja helyét a mindennapok normalitásának, üzembiztos működésének, aminek a fogyasztó mosolygós elégedettsége a legfőbb mércéje. Sziklai 1952-ben még az Ózdi Kohászati Üzemek szorgos iparostanulóit kapta lencsevégre, 1968-os képén már vetített gyári háttér előtt „kohászt alakító modell” reklámozza vigyorogva „az exportra szánt tejet”.