A valóságban mennyire helytálló ez a címkézés?

Semennyire. A jelenségnek három oka van. Sokkal tovább élünk, sokkal több változást látunk, és már nem életbizosítás a hagyományőrzés, mint akár százötven évvel ezelőtt. Korábban az emberek zárt közösségekben éltek, olyan szabályok szerint, amelyeket jól ismertek. Évszázadokig követték ugyanazokat a mintákat, és semmi nem rengette meg a világukat, mert akár tíz-húsz generáció kellett ahhoz, hogy egy változás végbe menjen. Régen az információ föntről lefelé terjedt, az idősek ismerték az élet csínját-bínját, tudták, hogy kell vetni, aratni, gyereket nevelni, mozogni a társadalomban. A változások hatására azonban ez is átalakult, már nem kizárólagosan az idősek a tudás forrásai, sok esetben egy fiatal is az lehet.

Az idősebbek viszont sokszor nincsenek túl jó véleménnyel a fiatalokról…

A fiatalokon való sopánkodás több ezer éves jelenség. Egyfajta – akár tudattalan – státuszféltés, másrészt pedig a vesztébe rohanó világ régi toposz az emberiség életében. Az ipari forradalom óta – amióta szemmel láthatóvá vált a fejlődés – az emberek minden korszakban azt gondolták a saját társadalmukról, hogy olyan radikális változások mennek végbe, amilyenektől megindul a morális hanyatlás is. Pedig valójában az alapértékek – a család, az összefogás, egymás segítésének, támogatásának fontossága – évezredek óta nem változtak. Az változik, hogy mit takarnak ezek az értékek.

Ön szerint a generációkat nem a múlt, hanem a jövő alapján érdemes kutatnunk.

Az elméletem azon alapszik, hogy minden generáció nagyon sok pici csoportra bontható élet­helyzet alapján öt faktor szerint: családi állapot, lakhatás, tudás és tapasztalat, anyagiak és fogyasztási szokás szerint. Ehhez jön még hozzá az értékrend. Ezek alapján a nagy válsághelyzetek – például a koronavírus-járvány – teljesen másképp hatnak az azonos korú emberekre is.

Újabb és újabb válsághelyzetekkel kell megküzdenünk. Hogyan működhetnek együtt a generációk egy élhető jövőért?

Ne a különbözőségekre, az „én meg ők”-re összpontosítsunk, hanem arra, hogy „mi”, és hogy „mi mit tudunk együtt csinálni”. Olyan kihívásokkal szembesülünk, amilyeneket nem lehet megosztva megválaszolni. A közös cél, hogy milyen világot szeretnénk a gyerekeinkre, unokáinkra hagyni, és az egymás iránti empátia segíthet. Mert a kihívások mindenkire hatnak, el kellene fogadnunk, hogy együtt vagyunk itt, a földön, és ezekkel a helyzetekkel együtt kell kezdenünk valamit.