A kártya tegnap érkezett postán egy budai önkormányzati ház könyvekkel, papírokkal és minden egyébbel zsúfolt lakásába, ahol a magyar amatőr csillagászok doyenje, a 92 éves csillagászattörténész, Bartha Lajos él. Nemrég jelent meg könyve A magyar nép csillaghagyománya címmel (kiadó: Geobook). Azt is itt írta, méghozzá számítógépen.
Lebilincselő könyv, tele a népi megfigyelések történetével, a csillagok különféle elnevezésével a Göncölszekértől a Sánta Katáig. Kérdezem, hány évig gyűjtötte az anyagot ehhez az akadémikus műhöz, mire rövid tűnődés után azt feleli: 1942 óta.
„Kisgyerekként Magyarkúton, Nógrádverőce közelében volt házunk, ott megismertem a falusi emberek gondolkodásmódját. Azóta az a világ természetes és ismerős számomra. Hatéves voltam, amikor Budapestre költöztünk, hiányzott a vízisiklótól a cserebogáig minden. Leginkább a végtelen csillagos ég. Mert az rabul ejtett már gyerekként. Amikor a család az ostrom alatt Újpestre menekült, csak úgy bedobáltunk néhány könyvet, ezekkel tudtam elütni az időt hónapokon át. Három közülük csillagászattal foglalkozott, ez el is döntötte a sorsomat. A háború után 1948-ban kezdtem járni az Uránia csillagvizsgálóba a Gellérthegyre, és ott ragadtam huszonöt évre.”
Az első önálló észlelése a Saturnus volt, és tizenöt-tizenhat évesen már a csillagvizsgáló megfigyelési csoportját vezette. Egyetemre a származása miatt nem járhatott, így, diploma nélkül lett a magyar csillagászat megkerülhetetlen, fontos alakja, és amint a kis kártya bizonyítja, külföldön is számon tartják.
Nem csoda, hiszen vagy háromezer cikket, tanulmányt írt, könyveket egyedül és másokkal, és az ő nevéhez fűződik a Meteor, az egyetlen magyar csillagászati folyóirat megalapítása, sőt a lap első szerkesztője is ő volt. És bár hallgató nem lehetett az egyetemen, oktatónak felkérték, speciálkollégiumot vezetett a csillagképekről.
„Akkor éppen Jósvafőn dolgoztam földfelszíni barlangászként, de persze a csillagászatot is folytattam. Akkor értettem meg, milyen nehéz egy vidéki amatőr csillagásznak kapcsolatba kerülni a többiekkel, elküldeni az észleléseit. Ezért szorgalmaztam, hogy legyen egy lapjuk. Egyébként ebben az időszakban figyelt fel egy német szaklapban megjelent cikkemre a NASA, és kaptam levelet Amerikából, hogy vegyek részt az Apollo-programhoz kapcsolódó nemzetközi észlelőhálózatban. Ez azt jelenti, hogy figyeltük az Apollo–9, 10, 11 repülése idején, történik-e bármi rendkívüli, például vulkáni gázkiáramlás vagy hasonló a Hold felszínén. Ha igen, azt meg kellett táviratozni a Nemzetközi Hold- és Bolygómegfigyelési Szövetségnek (Association of Lunar and Planetary Observers, ALPO). Táviratozni a hatvanas években Amerikába… Nem volt egyszerű. Előtte bementem a Belügyminisztériumba, bevittem az angol nyelvű levelet és a magyar fordítását, majd elmondtam, hogy ezekben a kiküldött jelentésekben különböző számsorok lesznek, de ezek nem kémadatok, hanem a Holdra vonatkozó paraméterek. Végül engedélyezték, és sikerült is két alkalommal olyasmit észlelnem, ami érdekes lehetett: porfelhőt, illetve erős kifényesedést.”
Jósvafő előtt dolgozott az Országos Meteorológiai Intézetnél, az Eötvös Loránd Geofizikai Intézetnél, külsős szerzője volt az Esti Hírlapnak, az Élet és Tudománynak, a Természet Világának és még sok ismeretterjesztő és egyéb lapnak. Volt még egy munkahelye, amit nem szabad kihagyni: a Magyar Diafilmgyártó Vállalatnál ő szerkesztette az ismeretterjesztő diafilmeket. De mert ezekből nem volt sok, rábízták a katonai oktatófilmek készítését is.
Aki tudni akarja, hogyan kell páncélos járművel átkelni egy folyón, az szóljon, mert erről mindent meg kellett tanulnom. Néhány mesefilm szerkesztését is megkaptam, többek közt a Tenkes kapitányának a szövegét is én írtam.
Mivel akkor már nyilvánvaló volt, hogy az észlelésen kívül rengeteget tud a csillagászat történetéből is, 1963-ban ő kapta meg a feladatot, hogy állítsa be az egri líceum tornyában lévő 18. századi csillagvizsgáló műszereit, tervezze meg, mi hová és hogyan kerüljön. Ezzel az állam műszaki emlékeket nyilvántartó bizottsága bízta meg.
„Írtam egy levelet Greenwichbe, hiszen ott voltak még hasonló eszközök. Eszterházy Károly ugyanis annak idején azzal a feltétellel fizette ki a csillagvizsgáló költségeit, ha oda a legmodernebb berendezések kerülnek. Kiderült, hogy Greenwichben ezeket már kiselejtezték, amit persze később nagyon bántak, és nagy örömmel fogadták, hogy nálunk megmaradtak. Egyébként oda is meghívtak, a 0. hosszúsági kör kijelölésének századik évfordulójára.”
Kint, Londonban történt, hogy lovaggá ütöttek. Egy meglehetősen előkelő társaságba hívtak meg, ahol valaki Doctor Barthának majd Professor Barthának szólított. Mondtam, én egyik sem vagyok, mire az úr azt felelte, neki a királynőtől eredően joga van lovaggá ütni bárkit, legyek én lovag. Ott helyben leszedett a falról egy viking kardot és lovaggá ütött. Azután csak Sir Lajosnak hívtak.
Sir Lajos lenyűgöző szellemi frissességben van, nincs olyan évszám vagy név, ami ne jutna azonnal eszébe, a történeteit pedig órákig hallgatná az ember. Arról, hogyan tett szert egy német nyelvű csillagászati albumra, amely után negyven évig sóvárgott, és végül a közeli, Margit körúti antikváriumban vette meg. Vagy arról, hogy a zsebnapórák is érdeklik, olyan szinten ért azokhoz is, hogy a Műegyetem egyik hallgatója neki hozta el az általa készített darabot, hogy ellenőrizze. Zsebnapóra?
„Az ezerötszázas években csak Nürnbergben több zsebnapóra-készítő céh volt. Körzőket és földmérő eszközöket is gyártottak. Volt olyan zsebnapóra, ami egy zsebórára hasonlított, és csak akkor derült ki, hogy nem az, amikor felpattintották a fedelét, és kiugrott az árnyékvető.”
Lajos bácsi szobájában – ahol a papírhalmok szó szerint derékmagasságig érnek – távcső is áll. De négy-öt éve már nem bírja kivinni a teraszra. A lába sem bírja, és különben is: egyre nagyobb a fényszennyezés a városban.
