A kerthelység az valami nagyszerű dolog. Az világos, hogy jó idő szükséges hozzá, hiszen esőben, hidegben, ólmos novemberben ki lenne bolond kiülni egy ilyenbe. De ha szép az idő, akkor kevés kellemesebb darabkája van a nagyvilágnak, mint egy kertvendéglő. Ha még a konyha is jó és a sör hideg, már igazán nincs többre szükség. Így gondolhatták a fényképen látható hölgyek és urak is, miközben söreiket fogyasztották, mit sem sejtve arról, hogy százhúsz év múltán még mindig őrzi az emléküket ez az 1909-ben postára adott képeslap. Amelyről tudható, hogy egy 1902-ben készült fekete-fehér fénykép későbbi színezett és kissé meg is homályosult változata. A korábbi lap alapján még azt is tudjuk, hogy Nagy Imréné volt a vendéglő tulajdonosa, akinek Kocsi Imre és egy bizonyos Onodi közeli vendéglőjével kellett megküzdenie a kuncsaftok kegyeiért.
Ez minket persze nem zavar, az időutazó illúzió így is maradéktalan, könnyű odaképzelni magunkat a kellemes társaságba, az öltözetek alapján talán tavaszi vagy őszi délidőbe, a madárfüttyös fák alá. Érdekes megfigyelni, hogy a pincéreken és a zenészeken kívül mindenki kalapban van, a fejfedő az úri emberségnek alighanem alapvető attribútuma lehetett akkoriban.
Úri ember, nem úri ember, az élet szép pillanata van előttünk, amint ennek az őnagysága Stancsics Jánosnénak a budapesti Lónyay utca 40-be küldött képeslap szövege is bizonyítja.
„Kedves Stancsicsné asszony! Örömmel üdvözöljük Önöket a távolból. Igen jól érezzük magunkat. Kedves férjét üdvözöljük, kegyedet sokszor ölelve a tisztelője Standaherné. Kis Miluska is kezeit csókolja.”
Sorozatunk előző része itt olvasható:
