Százhét évvel ezelőtt készült a mai képeslapunk, igazán nem várhatjuk hát el a sorstól, hogy ennyi időn át, két világháborúval a hátunk mögött minden úgy maradjon, ahogy akkor volt. Ehhez képest egészen sok megmaradt. A jobboldali épület ma is megvan, az utána következők is mind, bárki megnézheti, aki a környéken lakik, vagy aki a világhálós térképen a kis sárga emberkét leteszi a ma is Jókai nevet viselő utca torkolatához, a Sásdon át Pécsre vezető országút mellett. A balfelőli épület sajnos már nem áll, kis tér van a helyén, meg egy modern ház.
Fontos korszaka volt Dombóvárnak az előző századelő, amit lakossága lélekszámának rohamos emelkedése is mutat: 1880-ban még nem érte el az ötezret, harminc évre rá pedig már a tízezret is meghaladta. E növekedés egyik motorja a vasút volt, hiszen ez alatt a harminc év alatt a város az ország egyik legforgalmasabb vasúti csomópontja lett, a Dél-Dunántúlnak szinte minden vonala itt futott össze, de még Veszprémmel is létrejött az összeköttetés.
A vasút meghozta a jólétet is, munkásokkal, vállalkozásokkal, például László Vilmának a képen látható könyv- és papírüzletével. Talán éppen itt vásárolta a mai lapunkat a feladója, aki Ruzsinszky J. számára postára adta a Baranya vármegyei Bakócára. A szöveg meglepő voltára magyarázatot ad a dátum, 1919. július 8. Ez már a tanácsköztársaság időszakának legvége, demoralizálódott államigazgatással, kibontakozó zűrzavarral.
Kedves Józsikám, Dombóvárról írom ezt a levelet. Gyékényesre utazunk élelemért, nem tudom, hozunk-e valamit. Szerdán v(agy) csütörtökön jövünk vissza, kezeiket (innen olvashatatlan).
Sorozatunk előző részében Pancsovára látogattunk:
