Nevezetes városa Erdélynek Dés, egyike a már középkorban kiváltságot nyert szabad királyi városoknak, amely ezt az óra járásnyira eső Désaknán bányászott sónak köszönhette. Egészen a 19. század közepéig, a vasút megjelenéséig a hajózható vizek kínálták a legjobb szállítási útvonalakat, Dés is ennek köszönhette a felemelkedését, hiszen a sót itt rakodták dereglyékre, hogy a Szamoson Szatmárnémetin át leúsztassák Vásárosnaményig, ahol a Szamos a Tiszába torkollik. Onnan már könnyen mehetett tovább az Alföldre.
Szóval nevezetes várossá fejlődött Dés már az Árpád-korban, és bár pusztította tatár és török, kuruc és labanc, mai képünk készítésének idején is közel tizenkétezer ember lakta, köztük nyolcezer magyar, háromezer román, félezer német, a többi egyéb nemzetiségű. Azóta mások az etnikai arányok, de négyezer magyar még őrzi a régi idők emlékét. Azért az emberét talán már ők sem, aki ezt a lapot küldte tekintetes özvegy Diczháziné úrhölgynek Kolozsvárra, az alábbi sorokkal:
„Tisztelt k. ténsasszony, tisztelettel értesítem, hogy nem küldtem még, még itt vagyok Désen. Tudom, hogy a ténsasszony már azt hitte, hogy már visszamegyek. Hétfőn este visszamegyek, és talán másnap megyek tovább, addig is maradok tisztelettel, Mórán, Deés, 912 VI/22.”
Folytatva a képes felén:
„Tisztelem az otthoniakat viszontlátásig Táj Táj (?)”
Sorozatunk előző részében a felvidéki Felsőzúgóra látogattunk:
