Még tavaly januárban fedezte fel párhuzamosan egy kínai és egy dél-afrikai obszervatórium azt az üstököst, amely ezekben a hetekben a napnyugtát követő egy-két órában jól látható a nyugati égbolton. Az üstökös neve is erre a párhuzamos felfedezésre utal: Tsuchinshan-Atlasnak hívják, ezt a nevet többször nem fogom leírni, ígérem. Jól emlékszem a Hale–Bopp nevű üstökös 1997-es látogatására. Az az égi tünemény látványosabb volt ennél, közelebb volt a Földhöz, és ezért aztán nagyobbnak is tűnt. Az akkor még működő nagymarosi Bethlen kocsma előtt álldogáltunk akkoriban esténként, és két-három sörrel a fejünkben bámultuk a templomtorony fölött sziporkázó kométát. Leírhatatlan látvány volt, mintha a Jóisten elvesztett aranylánca csüngött volna az égbolton. Ez a mostani üstökös kisebb, de azért jócskán érdemes arra, hogy megfigyeljük. Tegnap este ballagtam hazafelé a boltból, amikor észrevettem. A Gál-hegy csúcsa fölött tündökölt. Az üstökösök különös jószágok. Legtöbbjük a Naprendszer peremvidékén, az Oort-felhőnek nevezett térségben született, de a csillagászok elcsíptek már olyat is, amelyik egy másik bolygórendszerből érkezett. Különös jószágok, igazi égi vándorok, egyik-másik felfoghatatlanul nagy pályákat jár be. A Halley-üstökös nagyjából hetvenöt évenként jár a Föld közelében, szerencsésebbek (és hosszú életűek) akár kétszer is megpillanthatják. A már említett Hale–Bopp úgy kétezer évenként téved erre, a most látható kollégája pedig legközelebb nyolcvanezer év múlva keveredik az égboltunkra. Az üstökösök csak a Nap közelében üstökösök, ilyenkor melegednek át annyira, hogy csóvájuk alakulhasson ki. Egyébként, a Naptól távol, nincs üstökük, leginkább aszteroidának néznek ki. Nyolcvanezer év, ezen azért elmerengtem tegnap este, miközben hazafelé tartottam. Amikor legutóbb erre járt, Szibériából még száraz lábbal át lehetett kelni Alaszkába, és megvoltak még a neandervölgyi emberek kolóniái is. Nyilván ők is észrevették ugyanezt az üstököst, és ki tudja, mit gondoltak róla. Odafent a csillagos égen szemmel láthatóan másféle léptékek az irányadók. Nem emberi léptékek. Az emberi élet néhány röpke évtizede semmit nem jelent. Bár, ha jobban belegondolok, idelent is ugyanezek a léptékek vannak érvényben. A domb, amin a házunk áll, nagyjából húszmillió éves. Nem messze innen áll egy tölgyfa a patakparton, legalább kétszáz éves. De a kertben álló csertölgyek is jóval idősebbek, mint én. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy hetven vagy nyolcvan év alig jelent valamit a létezésben. Másfelől persze nagyon is sokat jelent akár egyetlen pillanat is, egyetlen felejthetetlen pillanat. De ezek a felejthetetlen pillanatok is inkább a végtelenség jegyében állnak. Ami az életünkben jelentősnek nevezhető, ilyen végtelenbe tágult pillanatokból áll. Ami azt is jelenti, hogy ugyanabban az időben (vagy inkább időtlenségben) létezik, mint például egy üstökös. Amire érdemes emlékeznünk, az a csillagos ég idejében létezik. Ha azt mondom, hogy ez a most látható üstökös legközelebb nyolcvanezer év múlva jelenik meg ismét, olyasmit állítok, amit képtelen vagyok felfogni. Mégis eszembe jut, hogy vajon nyolcvanezer év múlva lesz-e itt még valaki, aki látja majd újra feltűnni alkonyat után a nyugati égen. Miféle emberek élnek majd akkor a Földön? Persze ha él még akkor ember egyáltalán. Vagy robotszemek detektálják csak az érkezését, gépek, amiknek a puszta tényrögzítésen kívül nem mond semmit az egész? Vagy se emberi, se állati, se gépi szem nem létezik már, és az üstökös egy kihalt, sötét és néma bolygó égboltján suhan majd át? Ki tudja. Nincsenek válaszok, és talán nincs is értelmük az efféle kérdéseknek. Az ember mégis hajlamos arra, hogy értelmetlennek tűnő kérdéseket tegyen fel. Főleg akkor, ha egy értelmezhetetlen látvány szemlélésében merül el. Egy ilyen üstökös felbukkanása pedig efféle kérdéseket hív elő.
Ahogy figyeltem, amint lassan eltűnik a Gál-hegy gerince mögött, eszembe jutott Kosztolányi Ha negyvenéves… című verse. Abban van egy sor: „Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt / éltél.” Talán tényleg ennyi az egész. Csodálkozom. Aztán ezt is írja: „Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes. / Majdnem nyugodt.” Kosztolányi ebben a versében – mint szinte mindig – a halálról elmélkedik. Ami ugyanaz, mintha az életről elmélkedne. És ugyanaz, mintha egy üstökösben gyönyörködött volna.
(Utóirat: a fentiek írása után egy-két nappal olvastam, hogy a nevezett üstökös most járt a Naprendszerben először, és nem nyolcvanezer, hanem több millió év múlva tűnik majd fel újra az égbolton. A nyolcvanezer számomra ugyanolyan felfoghatatlan, mint a több millió, úgyhogy a lényegen mindez nem változtat. Ahogy az sem változtat, hogy ezek szerint a neandervölgyiek nem láthatták. A csodálkozásom ettől még csorbítatlanul megmaradt.)
Nyitókép: C/2023 A3 – YouTube / Astrophotography World
