A magyar úszósport történetében vannak váratlan győzelmek: számomra a legnagyobb meglepetést Risztov Éva aranya okozta a 2012-es londoni olimpiai játékokon. Neki azelőtt sem világ-, sem Európa-bajnokságról nem volt érme 10 kilométeren, és még a magyar kommentátor sem tudta elhinni, hogy Risztov a táv végéhez közeledve sem esik vissza a mezőnyben, hanem tartja a helyét egészen a célvonalig.
Hasonló meglepetést válthatott ki Gyenge Valéria szereplése 1952-ben. A 400 méteres gyorsúszásnak egyáltalán nem ő volt a favoritja, rajta kívül még két magyar ász úszott a döntőben: Novák Éva és Székely Éva. Egyedül az edzője, Sárosi Imre jósolta meg Gyenge győzelmét.
A politika később Gyenge Valéria karrierjének is véget vetett: az 1956-os melbourne-i olimpia után sok magyar sportoló mellett a disszidálás mellett döntött. Kanadában kezdett új életet, ott él, de kilencéves kor felett is gyakran hazalátogat.
Az ötvenes évek: diktatúra és a magyar (úszó)sport aranykora
Korábbi cikkünkben már beszámoltunk arról, hogy a labdarúgást miként szervezte át a kommunista államvezetés a negyvenes-ötvenes évek fordulóján. Az úszósport megreformálásában sok hasonlóságot fedezhetünk fel.
Az egyesületeket 1948-tól többnyire fegyveres testületek vagy szakszervezetek alá rendelték, ez alól az úszósport sem jelentett kivételt. Maga Gyenge Valéria is vasutas egyesületekben úszott: a Lokomotívban, majd 1955-től a Törekvésben.
Mivel az uralkodó párt baloldali elkötelezettségű volt, a sport tömegesítése fókuszba került. A Magyar Úszó Szövetség helyett az úszás irányítását az OTSB (Országos Testnevelési és Sportbizottság) egyik osztálya látta el 1951-től: itt futott össze a tömeg- és az élsport szervezése.
Ennek a struktúrának megvoltak a maga előnyei, hiszen megszűnt a sport elitista jellege, nagyobb merítés jöhetett létre a fiatal tehetségekből. A szemlélet ugyanakkor magában hordozta az élsport és a tömegsport óhatatlan konfliktusát. Beszédes lenyomata ennek, ahogy Sárosi Imre (Gyenge Valéria mestere) nyilatkozott a Képes Sportnak 1957-ben:
[…] a megmaradt és tehetséges kerettagjainknak minden lehetőséget meg kell adnunk a zavartalan edzéshez. […] Az ő számukra az uszodában állandóan két külön pályát kell biztosítanunk. Egyébként jöjjön a közönség! Sportoljanak, fürödjenek kedvükre, az egyesületek pedig érjék be a kora reggeli és esti edzésórákkal.
Igen, ahogy láthatjuk: az olyan dolgok, mint a két külön sáv, az úszóválogatott kerettagjainak a népi demokráciában nem volt adottság!
Azzal együtt, hogy a tömegesítésre nagy hangsúlyt fektetett a kommunista rezsim a korai években, az élsportnak is kiemelt szerep jutott: mint azt a korábbi cikkünkben bemutattuk a labdarúgáson keresztül, a sportsikerek társadalmi szelepként szolgáltak. A neves olasz író, Umberto Eco fogalmazott nagyon találóan úgy, hogy a sportról szóló diskurzus
lehetőséget ad arra, hogy az emberek közügyesdit játszanak a politizálás minden kínja és kötelme nélkül.
A Rákosi-rendszer pedig éppen így gondolkodott: a sporton keresztül egy olyan társadalmi diskurzust lehetet létrehozni, amely természeténél fogva depolitizált volt.
A nemzetközi sportélet azonban egyáltalán nem zárkózott el a nyílt, hidegháborús konfliktusok vállalásától, és ezt az úszóink kiemelten érezhették. Eredetileg az 1950-es Európa-bajnokságot Budapesten tartották volna, azonban az Európai Úszó Liga (LEN) végül úgy határozott, hogy az esemény Bécsben kerül lebonyolításra. A magyar delegáció válaszul bojkottálta versenyt. Az erőviszonyokat ugyanakkor jól jelzi, hogy az Európa-bajnoksággal párhuzamosan megtartott országos úszóbajnokságon a magyar sportolók nyolc számban jobb idővel nyertek, mint a kontinensviadal győztesei.
A politikai kényelmetlenségeket jól jelzi továbbá, hogy a két évvel későbbi helsinki olimpián is a szocialista országok sportolóit külön szállásolták el, mintegy harminc kilométerre a fővárostól. A magyar úszónők között olyan kiválóságok szálltak meg Otaniemiben, mint Novák Éva, Székely Éva vagy Killermann Klára. A legnagyobb meglepetést viszont az ekkor még csak tizenkilenc éves Gyenge Valéria teljesítménye okozta.
Gyenge Valéria: az arany, amit csak a mester jósolt meg
A legtöbb gyerek öt-hat éves kora környékén már vidáman úszik a medencében, Gyenge Valéria számára ez a pont viszont meglehetősen későn jött el. Saját visszaemlékezése szerint tízéves korában úszott először a Balatonban. A motivációt egy jóképű fiatalember jelentette, aki a szomszéd nyaralóban üdült: Gyenge őt látva határozta el, hogy egy napon hozzá hasonlóan fog siklani a vízen. Mit ad Isten: ez a fiatalember éppen a korszak neves edzőjének, Sárosi Imrének volt tanítványa, aki később Gyenge karrierjét is egyengette.
Komolyan úszni tizenkét évesen, 1945-ben kezdett. Hamar Sárosi Imre (vagy ahogy a sportközegben szólították: „Mesti”) szárnyai alá került, aki látva Gyenge Valéria kiváló vízfekvését, egyből a gyorsúszás felé terelte őt, hiába készült korábban mellúszónak.
A női úszók a helsinki olimpia előtt már komoly hírnevet szereztek maguknak: Novák Éva és Székely Éva egy 1951-es moszkvai edzőtáborban világcsúcsot állított fel két mellúszó számban. Ez köszönhető volt többek között olyan technikai újításoknak, amiket ma természetesnek veszünk: Székely Éva volt például az egyik első úszónk, aki a fordulók utáni pillangózást alkalmazta.
A két világcsúcstartó mellett Helsinkiben esélyesként tartották számon Szőke Kató és Temes Judit 100 méteres gyorsúszásban (végül Szőke nyert, Temes bronzérmes lett egyéniben), a tizenkilenc éves Gyenge Valériára viszont aligha számított valaki. Nem csoda: a fiatal úszónő korábban magyar bajnoki aranyat sem nyert, a 400 méteres gyorsban pedig vele együtt úszott a már említett Székely és Novák. Gyengét eredetileg csak azért nevezték az egyéni futamra, mert három embert is el lehetett indítani országonként.
Az ekkori úszósportunk erejét jelzi, hogy mindhárom indulónk bejutott a 400 méteres gyors döntőjébe. Székelyen és Novákon kívül még a dánok nagy öregjét, Hveggert (aki már az 1936-os berlini játékokon is elindult!), illetve a hawaii származású, amerikai Kawamotót tartották esélyesnek. A szoros mezőnyt látva az amerikaiak edzője megkérdezte a magyar mestert, Sárosit, hogy szerinte ki nyeri majd az aranyat: Novák vagy Kawamoto? Gyenge később így emlékezett vissza:
Sárosi azonban ingatta a fejét, majd rám bökött: Gyenge Valéria. Erre az amerikai edző elnevette magát, mert azt hitte, Sárosi viccelt…
A sportolónő elmondása szerint őmaga is kevéssé hitt a saját győzelmében.
Tudtam, hogy nem vagyok elég gyors, ezért hagytam elmenni a többieket és csak 250 méternél kapcsoltam rá, így sikerült lehajráznom a mezőnyt.
Gyenge valóban élete 150 méterét úszta, az eseményről készült filmhíradó-felvételen pontosan látszik, hogy a végén csaknem egy testhosszat vert Novák Évára, aki az ezüstérmet szerezte meg. Annak, aki esetleg hiányolja a kitörő ünneplést a felvételről, el kell áruljuk, hogy a frissen megkoronázott bajnok alig akarta elhinni, hogy nyert.
Az ezt követő zárónapon több magyar érdekeltségű eseményt figyelemmel kísért: ekkor jött csak Papp László (ökölvívás), a vízilabda- és a labdarúgó válogatott aranya.
[…] ezeket mind végigizgultam a többiekkel, kicsit meg is feledkeztem arról, hogy én is győztem.
Ha valaki esetleg aggódna akár Székely Éva, akár Novák Éva miatt, meg kell nyugtassuk. Székely Éva 200 méter mellen (ahol Novák egyébként szintén második lett), Novák pedig a 4×100 méteres gyorsváltóban kárpótolta magát aranyéremmel (a magyar csapat ezt világcsúccsal nyerte).
A motiváció ezek után mind Gyenge Valériában, mind a teljes női úszócsapatban megvolt, hogy négy évvel később, Melbourne-ben megismétljék a sikereket. A politika azonban megint közbeszólt.
Melbourne: a magyar sport Trianonja, ahol Gyengét is elvesztettük
A magyar úszónők félelmetes erőt képviseltek világszinten. Ezt a nemzetközi sportsajtó is így látta, a zürichi Sport a következőket írta a helsinki játékok után:
Ami az olimpiai versenyeket illeti, a nőknél teljesen eltolódtak az erőviszonyok. Hollandia, Dánia, valamint az Egyesült Államok hosszú éveken keresztül egyeduralkodók és megközelíthetetlenek voltak. Most a nagyszerűen felkészült és különösen sokoldalú magyarok megsemmisítő vereséget mértek rájuk.
Nem csoda, hogy az 1956-os melbourne-i játékok előtt nagyok voltak az elvárások. A magyar úszók a két olimpia között is megtartották a formájukat: az 1954-es torinói Európa-bajnokságon nyolc aranyunk született, Gyenge a 4×100 méteres gyorsváltó tagjaként győzött, 400 méteres egyéni gyorsban pedig a második helyet szerezte meg (a szintén magyar Sebő Ágota mögött).
Az 1956-os év és a forradalom viszont rányomta a bélyeget a magyar sportvilágra. Hencsei Pál, történész találóan a „magyar sport Trianonjának” nevezte a melbourne-i játékokat (ne feledjük, a déli félteke miatt a nyári eseményt november 22. és december 8. rendezték, közvetlen a forradalom után). A küldöttségünk mintegy harmada, köztük több olimpiai bajnokunk ekkor döntött a disszidálás mellett.
Melbourne-ben a sikerek többnyire elmaradtak, nemcsak Gyenge Valéria, hanem a teljes olimpiai csapatunk részéről. Ebben több tényező közrejátszott: egyrészt a felkészülési lehetőségek tragikusak voltak. A magyar csapatot az októberi forradalom elől Prágába „menekítették”, mert a repülőgépeik nem szálltak fel Budapesten. Itt Gyenge Valériáéknak egy városszéli kis iskolában biztosítottak szállást: uszoda vagy egyéb infrastruktúra a felkészüléshez pedig természetesen nem volt. Ezt követően pedig egy hétig tartott az út Melbourne-be (szintén edzéslehetőség nélkül), ilyen körülmények között ember legyen a talpán, aki megfelelő formaidőzítésre képes.
És mindez csak a gyakorlati, tárgyi oldala a történetnek, az emberi részről még nem szóltunk: a küldöttség tagjai természetesen figyelemmel kísérték az itthoni eseményeket, aggódtak a barátaikért, családtagjaikért. Gyenge Valéria ugyan (ismét csak azt mondhatjuk: őmaga sem értette, hogyan történhetett ez) bejutott a 400 méteres gyors döntőjébe, de ott utolsóként „evickélt be” a célba.
A játékokat követően ő sem tért vissza: ennek elsősorban nem politikai, hanem magánéleti okai voltak.
A fényképész-úszónő Kanadában: az 52-es úszónők utolsó mohikánja
Gyengét a vőlegénye, Garai János hívta Torontóba: ebben szerepet játszott, hogy kapcsolata volt egy helyi lappal, akinek el tudta adni az úszónő történetét. A döntéshez azonban szükség volt Gyenge Valéria édesanyjának biztatására is, aki a 400 méteres gyors döntője után hívta fel őt.
A pár így Kanadában telepedett le. Az úszónő még megdöntött egy kanadai országos csúcsot ottani egyesületében, de hamarosan felhagyott az élsporttal. Ennek oka Gyenge elmondása szerint elsősorban a megélhetés volt: fotósként helyezkedett el (építve a Magyarországon szerzett laboránsi tapasztalataira). Volt egy Pentax-gépe, amit korábban egy NDK-beli versenyen nyert. Eleinte azzal kereste kenyerét, hogy magyar családokat kapott lencsevégre, akik a képet hazaküldték az otthon maradt rokonoknak.
Ezután következett az, amit élete harmadik szakaszának nevez az úszónő: az írásban és fotózásban való kiteljesedés (az úszás és az emigráció után). Több kiállítása nyílt, önálló albumai jelentek meg (elsősorban természeti témákat fotózott), emellett két regényt is publikált. Mindeközben Garaitól két gyermeke született, 1979-ben váltak el.
Gyenge Valéria azon 1956-os emigránsok közé tartozik, akik az itthon maradtakkal folyamatosan kapcsolatot tartottak – ez a mai napig kitart. A legendás 1952-es női úszócsapatból ő az utolsó, aki még velünk van. És tényleg velünk van, még kilencvenéves kor fölött is időről időre hazalátogat. Az úszás azután is az élete része maradt, hogy hátrahagyta az élsportot. Többek közt ennek tulajdonítja, hogy egészen a közelmúltig kiváló egészségnek örvendett.
Elmondása szerint két dolog miatt érez némi nosztalgiát: egyrészt hiányolja, hogy az úszók világa már nem olyan családias mint régen, másrészt nem kedveli a digitális fotótechnikát, hiányzik neki a „sötétkamrák izgalma”. A modernkor e visszásságai mellett is reméljük, hogy minél tovább marad köztünk egészségben!
