A néphagyomány, elődeink megőrzött tapasztalata, nemzedékek letisztult tudása az emberről és az őt körülvevő világról olyan kincsesbánya, ami kapcsolódási lehetőség a múltunkhoz, fogódzó a mindennapjainkhoz. Ahogy Sebő Ferenc megfogalmazta, „a hagyományt nem ápolni kell, hisz nem beteg, nem őrizni kell, mert nem rab. Hagyományaink csak akkor maradhatnak meg, ha megéljük őket”.
Berecz András mese- és énekmondó nemcsak élővé teszi a néphagyományt, de egyedien játékos és derűs előadásmódjával újszerűvé és izgalmassá varázsolja. A Kossuth-díjas ének- és mesemondóval Paár Julcsi PajtaKult-nagykövet többek között arról is beszélgetett, hogyan válhat a népművészet továbbvitele élmény- és örömforrássá a közönség és az előadó számára.
Az előttünk élők tudása, ami apáról fiúra, anyáról leányra szállt át, segített eligazodni a világban. Ez a tudás nem egyik pillanatról a másikra alakult ki, hanem minden nemzedék hozzátette a magáét, formálta-alakította, mígnem a legtökéletesebb, letisztult formába nem hozta.
A népművészetnek mint közösségi művészetnek megvannak az állandó szabályai – vallja Berecz András – de meg is adja azokat a kapaszkodókat, amikbe fogódzkodva, ha van kellő fantáziád, szaltózhatsz és ugorhatsz akkorát, amekkorát a többiek még sose ugrottak.
„A lehetőség adott – teszi hozzá – vegyük csak például a pásztort, aki a közösség zenetudományát tavasszal kiviszi magával, és amíg a juhokat legelteti, furulyázva újraértelmezi a dallamokat. Amikor ősszel behajtja a juhokat és visszatér, a közösség csak fülel, hogy milyen új színeket hozott belé.”
A népmesében is adott mindaz, amit a közösség évezredek alatt kicsiszolt és aminek továbbra is meg kell lennie. A mesemondók pedig rátalálnak az egyéni útjukra, amelyen végig is kell menniük ahhoz, hogy önmagukból is hozzáadhassanak a közös kincshez – ehhez az is kell, hogy tudják, amikor végigjárták az utat, vissza kell jönniük és visszahozniuk valamit abból, amit a saját útjuk során találtak.
Paár Julcsi derűs, vidám, játékos, az emberek figyelmét megragadó és fenn is tartó előadásmódjáról is kérdezte a mesemondót. Berecz András úgy véli, nagy szerencséje volt, hogy jól mesélő emberek tudományát leshette el. „Tudom, hogy amit hozok, az nagyon jó, ezért nyugodt vagyok” – mondja, s hozzáteszi, hisz abban, hogy a népmesék, történetek, tréfák, amiket elmond, annyira jók, hogy ahogy mondja, maga is átéli, és az mindig kihozza belőle is a jókedvet.
Bennem van, amit az Úristentől kaptam, az a ficánkoló jókedv és az a várakozás, hogy emberek elé kerüljek.
A PajtaKult stábja megkérdezte a művészt, hogyan tudja úgy magával ragadni az embereket, hogy azzal egy fesztiválon sétafikálókból is valódi közönséget varázsol. Berecz András nagyon szereti ezt a folyamatot, csodaérzéssel éli meg ahogy „az arrajáró, félfigyelmű, beszélgető emberből figyelmes, odadadó ember válik”. Olyan szép számára ez a folyamat, mint amilyennek Saint-Exupéry írja le azt, ahogy a pilóta megszelídíti a kis rókát a sivatagban. „A közeledés az emberekhez a legszebb játék benne” – fogalmaz a mesemondó.
„A nagy élmény általában megtanítja az embereket arra, hogy van értelme a szónak – folytatja. – Olyan világot élünk, ahol az emberek megszokták, hogy nem figyelnek arra, aki beszél, mert abból, hogy mikor vesz levegőt, már tudják, hogy hol tart a mondandójában, mert sémákban gondolkozik. De ha olyan mondatokat mondasz, amelyekre muszáj figyelni, mert különben elszalad az értelmük, az ugyan nehézséget okozhat, de annyira jó érzés, hogy bízom benne, az elül az emberekben, és mintát vesznek belőle. Három ilyen élmény után pedig talán megtanulják, hogy érdemes figyelni.”
Előfordul, hogy az előadás már a háromnegyedénél tart, mire valaki észreveszi, hogy a mesemondó beszél, a legnagyobb hála mégis az ilyen emberekből szabadul fel, mert annyira messziről jutnak el a mesecsodához, hogy örülni tudnak az élménynek.
Amikor a mese sodra elkapja a közönséget, és mindenkiből gyermek lesz, az szent pillanat – vallja.
„Szoktam is mondani, ne engem fotózzatok, mert abban a mese nem jelenik meg, a mese a közönség arcán van.” Berecz András előadásaival sokkal szívesebben adja át a játékot és a titkot, mint a mögötte meghúzódó népművelői szándékot. „Azt, hogy én az embereknek a magyar nyelv szeretetét, a hagyományos műveltség szépségeit próbálom átadni, nem nagyon merem mondani, mert nem akarom, hogy a szándék kilássék” – mondja. Azt szeretné, hogy aki beül az előadására, csak a játékot, csak a dolog hevét érezze meg, és majd később, otthon rakja esetleg össze, hogy az az ember, akit hallott, szerelmes az anyanyelvébe, szereti a hazáját.
Kiemelt fotó: Berecz András honlapja
