Az úrnapja az Oltáriszentség ünnepe, amely a pünkösdvasárnapot követő második vasárnap, de eredetileg a Szentháromság vasárnapja utáni csütörtökön volt. Az egyházi év legnagyobb ünnepei közé tartozott, szertartásain azoknak – például a pásztoroknak – is részt kellett venniük, akik foglalkozásuk miatt helyhez kötöttek voltak, de az úrnapi körmeneteket még a katonai táborokban is megtartották.
Bálint Sándor Karácsony, húsvét, pünkösd – A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából című kötetében az ünnep kialakulásáról is olvashatunk. Az egyház a nagyheti gyász miatt nem ünnepelhette méltóképpen az utolsó vacsora misztériumát, az Oltáriszentség szerzését.
A középkorra az Oltáriszentségnek sajátságos kultusza alakult ki, a szentostya megszentelő erejéhez, gonosz és ártalmas dolgokat elűző hatalmához számos képzet, szokás és babona fűződött.
Szokás volt, hogy az Oltáriszentséget körbehordozták a tavaszi vetés között, mert hitték, hogy bő termés jár majd a nyomában, vihar idején pedig körbejárták vele a falut, hogy megoltalmazzák a települést az égiháborútól.
Úrnapja ünnepének fontos része volt a körmenet, amelyekről részletes leírások maradtak fenn. A középkori és az újkor eleji budavári körmenetek különösen pompás tömegrendezvények voltak. A modenai követ leírásából például képet kaphatunk arról, hogy milyen volt a budavári körmenet II. Ulászló idejében (1501). Beszédes a követ megjegyzése arról, hogy soha életében ilyen nagy ünnepet még nem látott, a körmenethez ugyanis látványos előadások, borszökőkút és a tömeg közé dobált kappanok, ludak és galambok is tartoztak.
A középkori forrásokból kiderül, hogy nemcsak Budán, de a hazai városokban is díszes ünnepség volt az úrnapja. Megvalósításában a céhek is kivették a részüket, a mesterlegények például kezükben égő gyertyával, fejükön zöld koronával vonultak fel.
A barokkal olyan új elemek kerültek a körmenetbe, mint az ószövetségi előképek megelevenítése és újszövetségi jelenetekkel való párhuzamba állítása. A misztériumjátékok mellett szakrális játékokat, előadásokat és színjátékokat is tartottak.
A városi ünnepek pompája a falusi körmenetekben is visszatükröződött. A kis településeken a templom környékén tartották a körmenetet. A pap baldachin alatt vitte az Oltáriszentséget, előtte virágszóró, fehér ruhás kislányok vagy a hit, remény és szeretet jelképeivel égszínkék, fűzöld és tűzpiros ruhába öltözött lányok haladtak. Szokás volt az is, hogy az új menyecskék menyasszonyruhájukban vettek részt a körmenetben.
A templom környékén négy szabadtéri oltárt állítottak, ezek zöld ágakból készített, virágokkal díszített lombsátrak voltak. Ahogy a menet elhaladt az oltárok előtt, mindegyiknél megálltak, és a pap az oltáriszentséggel áldást osztott a négy világtáj felé. A virágszőnyeghez is kapcsolódtak hiedelmek, hitték, hogy ha szekér megy át rajta, tűz fog pusztítani a faluban. Széthordani sem volt szabad, meg kellett várni, hogy az eső szétáztassa, a szél elfújja, vagy az ég madarai csipegessék fel. A menet útvonalán álló házak elé zöld ágakat tűztek, hitték, hogy amelyek előtt a szentséggel elhaladtak, azokat a portákat a tűzvész megkíméli. Volt, ahol a körmenet útvonalát szénával hintették meg, ezzel később a beteg jószágokat csutakolták.
Az úrnapi templomban széthintett fű és virág szentelménynek számított. Az Oltáriszentséggel megáldott zöld ág és virág pedig egyike a legtiszteltebb, legtöbbre tartott népi, paraliturgikus szentelményeknek. A szertartás után mindenki igyekezett hazavinni a lombsátrak zöld ágaiból és a virágokból, amelyekből koszorút is fontak. Sokféle célra használták a földművelésben, állattartásban, az ember- és állatgyógyításban, sőt még varázsoltak is vele.
Kendőbe takargatva az álmatlan beteg feje alá tették, hogy gyógyító álmot hozzon, az istálló horogfájára akasztották, hogy védje a jószágot vagy a háztető alá tűzték, hogy távol tartsa a villámot. Káposzta közé szúrták, hogy elűzze a bogarakat, a vetemények közé tűzték, hogy megvédje a növényeket a férgektől, az udvarra tették, hogy óvja a portát,
az istállóba akasztották, hogy a jószág egészséges maradjon és a boszorkányok ne fonják be a lovak sörényét, sőt még a kisbabák fürösztővizébe is beletették, hogy védelmet szerezzenek nekik.
A „sátorfű” füstjével is próbáltak gyógyítani, hitték, hogy a rugós tehéntől a szemmel vert baromfiig sokféle bajra jó. Hitték, hogy az úrnapi szentelt virág „még az állattá varázsolt embert is visszabűvöli”.
Úrnaphoz időjárásjóslás is fűződött, a napos idő bő termést, sok szénát jelez. A naphoz teljes munkaszünet és munkatilalom kötődött. Az ünnephez olyan hiedelmek is kötődtek, mint hogy az úrnapja hajnalán sütött kenyér kővé válik, de hagyományvilágának megsértéséről és az azért kapott büntetésről is szólnak hiedelemmondák. Ezek azt beszélik el, hogy az aznap szántani merészelőnek a boszorkányok vették el az erejét, a béreseit dolgozni kényszerítő gazdag asszonyt pedig egy kígyó fojtotta meg.
Fotók: Forteapan, Wikimédia
