Az első koncertélményem az Edda 1983-as budapesti búcsúfellépése volt az Egyetemi Színpadon, amely a Slamovits-féle felállás utolsó műsora volt. Nem sokkal korábban jelentették meg a harmadik lemezüket, aminek zárótétele A játék véget ér című dal volt, mindez pedig azon estén új értelmet nyert. Tizenhárom éves voltam, a szüleim nagyon féltettek, ebből kifolyólag szigorúak voltak, egyedül nem is engedtek volna el a koncertre, én azonban mindenképp szerettem volna látni a zenekart. Ez tűnt az utolsó lehetőségnek rá. Próbáltam hozzá társakat találni az osztályból, de végül mindenki lemondta ilyen-olyan indokból. Egyedül maradtam, így szégyenszemre füllentem kellett a szüleimnek. Azt mondtam, nagyobb társasággal megyek.
Mire a helyszínre érkeztem, hatalmas tömeg volt, ötösével engedték be az embereket, nagyon lassan haladt a sor, ráadásul kiskrapekként állandóan hátra taszigáltak, így jóformán utolsóként jutottam be.
A terembe belépve már dübörgött a zene, mindenki a székeken állva tombolt, semmit nem láttam a színpadból, szerencsére észrevettem, hogy tartozik egy erkély is a színházteremhez, így felmentem és kiültem a korlátra. Onnan néztem végig a koncertet, és nem tudom szavakba foglalni, milyen hatással volt rám. Hihetetlen energiát sugárzott az Edda, A játék véget ér című dalba pedig beleszakadt az ember szíve is.
Egy gyönyörűen megkomponált szerzemény, borzasztóan hatásos, ahogyan a halk akusztikus gitárpengetés mellett Slamó prózain meséli a szöveget, majd kontrasztként kinyílik a refrén, és Attila a hangjával teletölti energiával a számot. Akkor azt hittük, most látjuk őket utoljára, és bár végül szerencsére nem oszlottak fel, nekem ez a régi, Slamovits Istvánnal közös felállás volt az igazi. Ettől az estétől kezdve én is a színpadra vágytam, az pedig külön öröm és megtiszteltetés, hogy azóta közeli barátságba kerültem Pataky Attilával, aki társként, kollégaként tekint rám.
Először az Egymillió fontos hangjegy című műsorban találkoztam a zenéjükkel, amit mindig mániákusan néztem. A nagybátyámtól kaptam egy magnót mikrofonnal és felvettem jóformán minden adást kezdetleges módon, a fekete-fehér tévénk előtt ülve, folyamatosan pisszegve a családra, hogy lábujjhegyen sétálgassanak addig. Az egyik héten az Edda kapott egy húszperces műsorsávot, az első lemezükről játszottak, és nagyon szokatlan benyomást keltettek, ugyanis addig az volt a megszokott, ahogyan például a Piramis gitárosa beáll terpeszben a színpadon, mint valami rockisten, erre megjelentek ezek a miskolci gyerekek, Attila fején egy micisapka, alatta akkora bajusz, mint egy kefe, és úgy játszottak, mint az ördögök.
Akkoriban egyébként minden a rockzenéről szólt. Emlékszem, egyszer, amikor hazakísértem a barátnőmet Óbudán, meghallottam, hogy valahol a közelben egy koncert szól. Az élő zenét már messziről ki lehet szúrni, lementünk a Timár utcán a Duna-partra, és láttuk, hogy ki volt kötve egy stég. A P. Box játszott rajta, a rakparton pedig ücsörögtek a gyerekek, és hallgatták. Két nappal később pedig ugyanezzel a lánnyal a Gellért-hegyen sétáltunk, ahol pedig a V’Moto-Rock koncertjébe botlottunk. A játék véget ért című dal és az első három Edda lemez visszahallgatása a mai napig a nyolcvanas éveket, a kamaszkoromat idézi fel bennem. Életem legboldogabb időszaka volt.
Megtisztelő, hogy a mai napig jó viszonyban vagyok az Edda tagjaival, Pataky Attila a Fővárosi Nagycirkuszban adott nagykoncertünkön is elénekelte velünk az Egyetlen című dalunkat, a tizenöt éves jubileumi válogatáslemezünkre is felvette velünk ezt a nótát. Hozzáteszem, egy fillér gázsit nem fogadott el érte cserébe. Mindig, ahogyan tudott, segített minket, például a korai években, amikor még senki nem ismert minket, a mi pólónkban ment be interjút adni a tévébe, később pedig elhívott minket a sportcsarnokbeli koncertjükre vendégfellépőnek. Örülök annak is, hogy bár személyes kapcsolatban vagyunk, és gyakran beszélünk, a mai napig ugyanúgy visszavedlek rajongóvá, ha látom, hallgatom őket.
Kiemelt kép: Nyerges Attila. Forrás: Facebook
