Polgár Józsefnek sok tucat kortársával együtt gyermekként az erdő volt az élettere. Édesapja és nagyapja is faszénégetéssel kereste kenyerét, a mesterség a legtöbb esetben apáról fiúra szállt. Répáshután még az 1950-es években is számottevő népi ipari tevékenység volt a faszénégetés. Mint mondja, a család fakitermeléssel is foglalkozott, de számára a boksák izzó világa volt az igazán érdekes. Ahogy visszaemlékszik a jó hatvan esztendővel ezelőtti időkre, mosolyogva teszi hozzá: mindaz játék volt. Amilyen beleéléssel mesél, mi úgy érezzük, hogy az a játék a legértékesebb, legnemesebb fajta lehetett, ami egy életre szól.
József gyermekként alig várta, hogy felugorhasson apja mögé a lovas szekérre, és már mentek is ki az erdőre. Rendszerint márciustól októberig zajlott a szénégetés, a nyári vakáció alatt hosszú napokat tölthettek így a Bükk rejtekében. A kisebb fák begyűjtése, letisztítása messze nem munka volt, inkább ajándék, hiszen – bár olykor édesanyja is velük tartott – sok időt lehetett együtt az édesapjával. Nem csoda, hogy József maga is szénégetőmesterré lett. Megismerhette a természet rendjét, a Bükk lakóit is, a fák között nemegyszer testközelből pillanthatott meg szarvast vagy vaddisznót. Az erdőn nincs ünnepnap, mondja, a szénégető munkája huszonnégy órás szolgálat volt, ráadásul mindent precízen, lépésről lépésre kellett művelni.
A legfontosabb a faszénégetés helyének meghatározása volt. Az első számú kritérium, hogy könnyen elérhető legyen a jó minőségű fa. „Sokszor csak úgy vándorolt az ember. Volt, hogy egy helyen egy-másfél évig volt faanyag, aztán tovább kellett állni. Később, amikor már az erdészet keretében zajlott a munka, akár több éven át egy helyen dolgoztunk, ugyanis az erdészet biztosította ott a fát” – meséli.
Napjainkban, mikor világszerte pusztítanak hatalmas erdőtüzek, felmerül a kérdés, hogyan lehetett ezt a munkát veszélytelenül végezni. A répáshutai mester elmondása szerint a környezet alapos tisztítása mellett a földelés volt a titok, azzal lehetett biztonságossá tenni a boksát. „Azért földeltünk, mert az szigetel, ha nem lett volna leföldelve, akkor seperc alatt rettenetes lánggal kezdett volna égni a fa. Figyeltük, hogy éppen csak annyi oxigént kapjon, hogy belülről magában dolgozzon a tűz, ne égjen, csak füstöljön a boksa. Mi vezettük, mi irányítottuk a boksát; terelgetni kellett, mint egy kisgyereket.”
Az időjárás is befolyásolta a munkát. Ha az eső lemosta a földet, akkor pótolni kellett, önmagában azonban az eső nem károsította vagy lassította a faszénégetést, sőt jót tett neki, hiszen a víz rövid időre lehűtötte a forró boksát. „Kint éjszakáztunk a kunyhóban, és figyeltünk. Ha erősebben füstölt, akkor leföldeltük az egyik oldalát, aztán megbontottuk a földet, hogy oda menjen át a parázs. Rejtélyes folyamat ez, holtig tanulja az ember” – avat be a kulisszatitkokba. Meséli, gyerekként még izgalmasabbá tette a szénégetők világát, hogy a mesterek tetőtől talpig kormosak voltak. A kis kunyhóban volt víz is, aminek minden cseppje aranyat ért; a mosakodásra használt vizet sem öntötték akárhová, csakis a boksára.
„Mikor kiég, akkor le kell pucolni a boksát; egyharmadára összemegyen” – jegyzi meg. Egy nagyobb, harminc-negyven köbméteres boksa akár tíz-tizennégy napon át dolgozott, s mikor kiégett, körülbelül két nap volt a lepucolás és bontás. Ekkor kezdődhetett meg a faszén válogatása és csomagolása – utóbbi munkafolyamatot jórészt az asszonyok végezték. A faszenet a 20. század elején még a miskolci iparban is felhasználták, de a kőszén és egyéb energiahordozók térnyerésével fokozatosan szűkült a piaca, az utóbbi fél évszázadban már leginkább csak a grillezés nélkülözhetetlen elemeként ismert.
„Szép ez a világ! Őszintén megmondom, most is szívesen csinálnám, ha fizikailag bírnám.” Szavaiból kitűnik, az erdő nem csak kalandokat és kenyeret adott neki, a mai napig ott tölti ideje nagy részét. „Amerre járok, mindig megnézek mindent, s mindig találok valami szépséget. A Bükk rengetege ma éppen úgy kikapcsol és feltölt, mint gyerekként. Az erdőben ugyanis belső békére lel az ember” – fejtegeti. Polgár József vallja, a legcsúnyább fa is szép. Egy göcsörtös fában éppen úgy lehet gyönyörködni, mint egy égbe kapaszkodó, daliás fenyőben. A szénégetőmesterhez hasonlóan minél többször induljunk útnak, járjuk az erdő mélyét, hátha mi is rálelünk arra a bizonyos fára.
| Faszénégetés a Bükkben A boksát kar- vagy csuklóvastagságú, körülbelül egy méter hosszú ágakból belülről kifelé építik. A közepén üreget hagynak, hogy a begyújtáshoz legyen elegendő oxigén. A félgömb alakú vagy kúpszerű építmény három-négy méter magas, és földdel fedik be, hogy oxigénhiányos környezetben égjen a fa. A földet nem közvetlenül a fára teszik – mert akkor behullik a nyílásokon vagy a nem pontosan záródó faágakon –, hanem szalmából készítenek egy védőréteget, és azt fedik be vele. Amikor kész, egy gázolajjal vagy más olajjal átitatott rongyot tekernek egy hosszú faágra, meggyújtják, és a boksa széléig vezető kis csatornán keresztül betolják a gyújtósként szolgáló levelekkel meg faaprítékkal megtöltött középső üregbe. A boksa tetején lévő nyílásokat zárják el először, amikor ott már átszenesedik a fa, újabb nyílásokat nyitnak meg, majd zárnak be, ezt lefelé haladva folytatják. Ezzel a technológiával érik el azt, hogy ne tökéletes, hanem tökéletlen legyen az égés, így utána össze lehet gyűjteni a nagy széntartalmú égési maradékot. Ha túl sok levegő jut be, hamuvá ég a fa. A nyílások azt is szolgálják, hogy ne robbanjon föl a boksa. Arra is nagyon kell figyelni, hogy ne omoljon be, akkor se, ha felmennek a tetejére. Tehát a járatok kialakítása és a tapasztás a legfontosabb. Palotás Árpád Bence, a Miskolci Egyetem Anyag- és Vegyészmérnöki Karának dékánja, egyetemi tanár |
