A 12. század közepe a magyar közbeszédben kevéssé ismert, talán II. Géza és III. Béla között sokan a királyokat sem ismerik. Világítsuk meg ezt a sötét foltot: mi jellemzi a Magyar Királyságot ekkoriban?
Először is szögezzük le: a II. Géza és III. Béla közötti időszakot rekonstruálni nagyon nehéz, magyar részről pláne hiányos a forrásanyag, az ismereteink mozaikszerűek. Így is látjuk, hogy a déli végeken egy turbulens korszakról van szó: van egy húszéves időtartam, amikor mindig történik valami. Sokszor betörnek a magyarok is bizánci területre, és a bizánci erők is foglalnak el területeket.
A végeredményt nézve viszont a lefontosabb, hogy az 1160-as évek végére Magyarország megmenekül a tartós megszállástól vagy a területek tartós behódoltatásától.
Ez pedig nagy szó, hiszen az egyik oldalon van egy világbirodalom, ami Komnénosz-dinasztia alatt ismét ereje teljében van, míg a másik oldalon a Magyar Királyság, amely mindössze egy regionális hatalomnak tekinthető. Hogy érzékeltessem, miről beszélünk: I. Mánuel császár a birodalom másik oldalán az Eufrátesznél is hadakozott, Itáliában is igyekezett minél nagyobb befolyást nyerni, azok a területek pedig, amelyeket a szeldzsuk törökök a 11. században elfoglaltak, nagyrészt visszahódították. Amivel tehát akkoriban szembekerül Magyarország, az területileg egy hatalmas állam és a kor legerősebb birodalmi hadserege. Azt szoktam mondani a hallgatóimnak, hogy úgy képzeljék el, mintha Magyarország ma az Egyesült Államok haderejével nézne szembe. E körülmények között húsz évig tisztességesen állja a küzdelmet.
A Magyar Királyság első két évszázadában végig a szomszédunkban volt a Bizánci Birodalom, viszont úgy tűnik, hogy katonailag a 12. század közepén válik igazán intenzívvé a viszony. Miért alakult ez így?
Két szempontot emelnék ki: az egyikről már szó volt, ez a katonai helyzet. A 11. századi Bizánc egészen más, amellyel I. Géza vagy Szent László is csatázott például Nišnél vagy Nándorfehérvárnál, egészen más, mint I. Mánuel birodalma. A 11. század végén még belső háborúk gyengítették Bizáncot, ráadásul egyszerre kellett hadakoznia a besenyőkkel és szeldzsukokkal is. A Komnénoszok viszont egy erős, központosított államot hoztak létre, a korszak akkori legnagyobb hadseregével. Európa legerősebb államai is csak tízezres hadsereget tudtak legfeljebb kiállítani, Bizánc ennek többszörösére volt képes: így lehetősége nyílt a terjeszkedést a Magyar Királyság irányába is folytatni.
A másik egy politikai, dinasztikus kérdés. Az Árpádok és Komnénoszok közt ugyanis ekkoriban már családi kötelék is volt. Az igaz, hogy dinasztikus házasságot például I. Géza is kötött a Dukász család sarjával, Szünadénével, így került hazánkba a Szent Korona alsó része, a Corona Graeca. A Komnénoszokkal viszont más volt a helyzet: Szent László leánya, Piroska, avagy görög nevén Eiréné II. Ióannész Komnénoszhoz megy hozzá. A viszony így szorosabbá válik a két állam közt: már Könyves Kálmán is támogatja a bizánciakat, amikor Dél-Itáliában a normannokkal háborúznak. Ami viszont különösen fontos: amikor I. Mánuel 1143-ban trónra lép, akkor maga a bizánci császár egy Árpád-házi leszármazottnak, Piroskának a fia lesz, Szent László unokája. Így dinasztikus alapon is igényt formál arra, hogy beavatkozzon a magyar ügyekbe.
Elképzelhető akkor, hogy Mánuel császár az édesanyjától magyar szavakat is tanult?
Nem zárható ki, erre nincs forrásunk. Az ilyen esetekben akár egy hercegnő, akár egy herceg került az udvarba, nagyon gyorsan „bizáncivá” tették. Egyből át kellett keresztelkednie ortodox hitre és a bizánci udvari szokások szerint élte az életét. Tehát hiába egy magyar hercegnő valakinek az édesanyja, egy olyan emberről beszélünk, akit kulturálisan már asszimiláltak. De a császári gyerekszobákba persze nem látunk be.
Ha már említette az európai ügyeket, nézzünk szét egy kicsit a kontinensen! Milyen külpolitikai viszonyok közt került konfliktusba a Magyar Királyság és Bizánc az 12. század közepén? Milyen fókuszpontjai voltak a két állam külpolitikájának?
Mindenekelőtt az Itáliai-félszigetet emeljük ki, mert az egy puskaporos hordó: jelen van a Német-római Császárság, a normannok, a pápai állam, északon Velence és délen a Bizánci Birodalom is próbál újra befolyást szerezni. A bizánci terjeszkedésnek tehát Európában ez az egyik fókuszpontja. Ráadásul van egy állandó konfliktus, az invesztitúraharc a pápaság és a császárság között. Ettől nem lehet függetleníteni a Magyar Királyságot sem, különösen, ha azt nézzük, hogyan viszonyul a szomszédban lévő Német-római Császársághoz. Magyarországnak emellett érdeke az, hogy az Adriára ki tudjon jutni, és ez Szent Lászlónak majd Könyves Kálmánnak sikerül is, Horvátország, majd Dalmácia elfoglalásával. A dalmáciai városok viszont a velenceiek, Mánuel császár idejére pedig a bizánciak érdekszférájába is beleesik: folyamatos háborúk zajlanak a területért sok szereplő között. Van még egy terület, amit az 1150–60-as években meg kell említenünk: ez az orosz fejedelemségek állama, vagy a Kijevi Rusz, nekünk a szomszédunkban van, és a bizánciak a görögkeleti szövetségesüket látják benne. Sok esetben a Magyar Királyságot támadás éri délről és északról, Halics felől, tehát itt megint egy többszereplős játszmában kell helytállnia a magyar államnak.
Helyezzük el a magyar államot ebben a nemzetközi rendszerben. Bizánc egy nagy kiterjedésű állam, említette is, hogy az Adriától az Eufráteszig rengeteg irányban visel hadat, akár egyidőben is. A Magyar Királyság hol helyezkedik el a Bizánci Birodalom problématérképén?
Fontos megérteni a bizánci külpolitikai általános ideológiáját: az ő szemléletük szerint a császár, az autokratór minden olyan terület ura, ami egykor a Római Birodalomhoz tartozott.
Hiába egy görög nyelvű, görög kultúrájú államról van szó, ők az magukat Rhómaniának nevezik, Róma folytonosságát látják magukban. Ebben a szemléletben pedig a történelmi Magyarország egy provinciának számít. Ami Pannónia vagy Dalmácia volt, tehát a Magyar Királyság területét nézve mondjuk Győrig, az nem szakadhat el a Római Birodalomtól, mert a birodalom örök. Ez tehát kiindulópont mindig is. Másrészt Dalmácia és az Adria-partvidéke Zárától (mai nevén Zadar, Horvátország) Dyrrachiumig (mai nevén Durrës, Albánia) stratégiailag értékes terület és az ideológiai háttéren is túllendülve: reálpolitikailag is bizánci érdekszféra volt. Ekkoriban pedig Velence mellett már a Magyar Királyság is ebbe az irányba terjeszkedett. És ne feledjük el az olyan délvidéki területeket sem, mint a Szerémség. Fontos az olyan kereskedelmi csomópontok megszerzése, mint Vidin, Nándorfehérvár, Szávaszentdemeter, ezek átkelőhelyek a Dunán, olyan áruk forognak itt, mint a gyapjú, a fa vagy a viasz. Geopolitikailag és ideológiailag ezért volt fontos Bizáncnak a magyar hadszíntér.
Van azonban itt még egy szál, amit említettünk korábban: a dinasztikus igény. Mánuel császár ezt mondhatta: én az Árpádok véréből származom, enyém az ország, én vagyok az ország örököse, mint Szent László nőági leszármazottja. Nehéz megmondani, hogy melyiket tartotta fontosnak: a kelet-anatóliai hadszínteret, Dél-Itáliát vagy Magyarország déli területeinek az elfoglalását. De a harcok intenzitását mutatja, hogy volt olyan időszak, amikor minden évben támadást indított a magyar területek megszerzésére, még akkor is, amikor már egyszer abban az évben vereséget szenvedett. Az egészen biztos, hogy nem vette félvállról.
Mi volt a célja akkor a hadműveleteknek? Mit érhetett el Bizánc reálisan?
A Szávától délre eső területeket meg kívánták hódítani, illetve fontos volt, hogy egy lojális ellenkirályt ültessenek trónra Magyarországon. Ez sikerült is Mánuelnek: a viharos 1162-es és 1163-as években. Először II. Lászlót, majd IV. Istvánt támogatta unokaöccsük, III. István ellenében. Az Árpádok korában visszatérő a szeniorátus vagy primogenitúra kérdése: a király legidősebb bátyja alkalmasabb-e a trónra, vagy pedig a király elsőszülött fia? Itt is ezt látjuk: II. Géza halála után mindkét testvére megpróbálja kihasználni a bizánci esélyt ennek szellemében. Ezeket az ellenkirályokat megkoronázzák Székesfehérváron, III. Istvánnak el kell menekülnie Pozsonyba, majd Ausztriába. Más kérdés az, hogy ezek a koronázások formailag nem érvényesek, mert Lukács esztergomi érsek nem volt hajlandó II. László és IV. István fejére tenni a koronát: ezért az ellenkirályok fogságba vetik őt.
A bizánci csapatok tehát győzelmeket el tudnak érni, de az ország, a nemesség és az egyház pacifikálása nem valósul meg és katonailag sem tudják ellenőrizni a Magyar Királyság területét.
Ellenkirályi központok persze vannak, de beszédes, hogy IV. István alig félévvel a trónra lépése után már egy déli határmenti várban, Zimonyban tart fent udvart, oda kell menekülnie, mert az ország jelentős részét nem tudja birtokba venni.
Ezek az ellenkirályok miért éppen Bizáncban kerestek segítséget? Az intuíció azt mondaná, hogy Magyarország egy katolikus állam: érdemesebb hasonló országokban támogatást keresni, gondolok például a Német-római Császárságra.
Nem csak Bizáncban kerestek segítséget: az ellenkirályokra jellemző, hogy végigjárják csaknem az összes környékbeli országban az uralkodói udvarokat, hogy segítséget kapjanak az ügyükhöz. Így tett például IV. István is, de reálisan katonai segítséget a Német-római Császárság például nem adhat, mert ekkor el van foglalva a pápaság elleni háborúkkal. Valódi támogatást Bizáncban tudnak kapni, mert ott megvan ennek a történeti hagyománya, politikai szisztémája, hogy adunk egy hadsereget valamelyik trónkövetelőnek, elküldjük a hadjáratra, és rajta keresztül egy vazallus államot hozunk létre. Itt arról is szó van, hogyan tud egy-egy nagyhatalom katonailag mozgósítani: a német-római császárnak nehezebb ekkor egy pár ezer fős hadsereget felállítani, mint Mánuelnek.
Minek volt ez köszönhető?
A király közvetlen kíséretén, testőrségén kívül a legtöbb nyugati államban nincs állandó hadsereg, tartományi, vagy nálunk ispáni központokban van katonaság. A bizánci haderőben viszont mindig vannak városi regimentek: Konstantinápolyban például állomásozik folyamatosan egy tízezer fős hadsereg, jól képzett, fizetett regiment. Emellett működik egy közigazgatási rendszer, az a thémarendszer: a thémák központjainak van állandó helyőrsége. Ami Nyugat-Európában elképzelhetetlen ekkor, hogy egy angol vagy francia városnak legyen egy többezer fős helyőrsége, amit helyben látnak el, az Bizáncban jelen van. Ezt nagyon könnyen tudják mozgósítani. A logisztika, a szállítás is kiválóan volt megszervezve: a hadseregnek például külön egységei voltak, gályákon tudtak gabonát szállítani, lisztet szállítani, a mozgósítás tehát gyorsabban indult meg, mint egy nyugat-európai feudális hadseregnél. Ez egy kiépített rendszer volt, ami abból is adódott persze, hogy a Bizáncnak mindig több fronton kellett védekeznie hol az avarok, hol a szlávok, hol az arabok ellen, tehát kényszerűségből is sokat fektetett a katonai képességekbe.
Adott akkor ez a rendkívül nehéz helyzet: éppen az akkori Európa legerősebb haderejével nézünk farkasszemet, hogyan tudott reagálni a Magyar Királyság?
Azzal kell főzni, amink van: a 12. század közepén a magyar király ki tud állítani mondjuk biztosan egy 6-7 ezer fős sereget, Bizánc részéről ez lehet 40 ezer is. A legbiztosabb megoldás, ha elkerüljük a nyílt színi harcokat, erről a korszak egyik leghíresebb krónikása Ióannész Kinnamosz is beszámol. A magyar haderő sokszor azt csinálja, hogy a bizánci hadsereg elé megy egy olyan terepre, amit alkalmasabbnak tart a védekezésre.
Előfordul olyan is, hogy egészen a mai Montenegróig mennek a magyarok, ahol 2000 méteres hegyek, szűk szurdokok között lehet harcolni: ilyen terepen egy több tízezer fős hadsereg arcvonala nem tud kibontakozni, a magyarok pedig lesből, rajtaütésszerűen támadják az ellenséget. Ez egyfajta preventív védelem, hogy odacsapunk, hadra ingereljük a császárt, hogy meggondolatlanságot kövessen el, és utánunk vesse magát.
Ióannész Kinnamosz is ír arról, hogy a császár egy alkalommal azért dühöngött, mert egyszerűen nem találja az ellenséget, olyan gyorsan eltűnik a szeme elől. Van pszichológiai hadviselés is: éjszakai zaklatások, vijjogások, a bizánciakban pedig kialakul az érzet, hogy nem tudják, mikor vagy honnan fognak rájuk támadni. Ez rendkívül demoralizáló lehetett. Ez gyakran sikeres volt, a történetíró is leírja, hogy Mánuel egy alkalommal meggondolatlanul előre tört egy ilyen szurdokokkal szabdalt terepen az eredmény pedig az lett, hogy a magyar katonák magát a császárt is bekerítik, és Mánuelnek saját kezűleg kell keresztül vágnia magát az ellenségen.
Aztán eljöttek azok az idők, amikor a bizánciak lettek sikeresek: az 1162–63-ban. Miért nem tudták pacifikálni az országot, amikor a két ellenkirályt trónra segítették?
Egyrészt magyar területek valószínűleg túlmutattak a bizánciak akciórádiuszán. Betörni egy területre a könnyebbik része egy katonai vállalkozásnak, ha viszont be is akarjuk hódoltatni, akkor szükség van arra, hogy ne legyen túl hosszú a felvonulási útvonal. Ne úgy képzeljünk el ugyanis egy hódító hadjáratot, mint ahogyan mondjuk egy modern hadsereg a 20–21. században tette: bevonultak valahová és ott is maradtak sokáig. A bizánci főerők télire visszavonulnak délebbi helyőrségekbe, ez Európában mondjuk lehetett Szófia vagy Niš. Ami közös bennük: mindkettő nagyon messze volt Magyarország olyan fontos városaitól, mint Győr, Veszprém vagy akár Várad. Ezt a távolságot csak az oszmánok tudják legyűrni majd négyszáz év múlva, hozzátéve, hogy nekik is szükségük van a meghódított Konstantinápolyból származó logisztikai tudásra. Hiszen a Magyar Királyság nem Kelet-Anatólia, ahol el lehet foglalni könnyen egy-egy szeldzsuk tartományt. Esetünkben egy ekkor százötven éves monarchiáról van szó, aminek vannak ispánságai, ispáni hadseregei, határvédelme. Ebből pedig következik a másik probléma: az előkelőket és a főpapokat nem sikerült meggyőzni arról, hogy az ellenkirályokra tegyék a tétet. Ha ugyanis te nem egy legitim uralkodó vagy, mivel tudod meggyőzni az alattvalókat arról, hogy álljanak hozzád? Leginkább földadományokkal. A bizánci hadsereg nélkül pedig az ellenkirályok csak egy nagyon kis szeletét ellenőrizték az országnak, abból pedig ember legyen a talpán, aki bármit tudott volna osztogatni. Adottak tehát az ellenkirályok, viszonylag kicsi tényleges hatalommal, ráadásul vallási legitimáció nélkül: a pápa nyilván kiátkozta az ellenkirályokat azért, mert az esztergomi érseket bebörtönözték. Tehát a főemberek és az egyházfők látják, hogy nyugat felől is elszigetelt állam leszünk, ha ez így marad: így amikor a bizánci haderő elmegy, ép ésszel aligha akart bárki az ellenkirályok mellé állni. III. István így viszonylag könnyen visszatér, és Mánuellel is alkut köt: ennek keretében kerül a bizánci udvarba túszként az öccse, a későbbi III. Béla.
Térjünk rá a zimonyi csatára. Az ellenkirályok időszaka lecsengett, néhány évvel később viszont egy nagy volumenű, mezei csatát vállalunk a bizánciak ellen. Mi volt ennek az oka?
Kisebb vállalkozások azért addig is voltak, a bizánci források például gyakran kiemelik Dénest, vagy ahogy ők mondják Dionüszioszt, bácsi ispánt, mint az egyik legfélelmetesebb hadvezért, aki betör a birodalom területére. Megemlítik róla például az egyik csata után gúlákat állított a legyőzöttek fejéből: keleti szokás szerint gyakorolva a lélektani hadviselést. Ilyenek tehát vannak, de Zimony valóban egy másik eset. Az, hogy 1167-ben vállalkozik arra a magyar király, hogy mégiscsak egy mezei nagy csatában vigyük kenyértörésre a dolgot, nagy bátorságra vall.
A motivációt két dologban lehet keresni: egyrészt a Drávától déli terület, amit mégiscsak a Szent István-i regnum részének tekintettek, idegen kézen volt. Másrészt ott volt a családi szál: III. István azért mégsem feledkezett meg arról, hogy az ő öccse, Béla éppen Alexiosz néven túsz Konstantinápolyban. Emellett látnunk kell az uralkodó lehetőségeit is: a Magyar Királyság egyáltalán nem egy gyenge állam ekkoriban. Van anyagi ereje a királyságnak, III. István restaurálni tudja a hatalmát, föl tud sorakoztatni egy többezres haderő, ami a korszak nyugat-európai hatalmainak seregeit is megközelítheti. Hogy mást ne mondjak:
ez az első olyan csata, amiről tudjuk, hogy a magyar hadseregben is viszonylag nagy számban vannak már a klasszikus, sodronyvértes, sisakos nehézlovasok.
Ráadásul, ha a másik felet nézzük: a bizánciak helyzete más ekkor, mint az 1150-es években. Egyrészt húsz éven keresztül nem lehet fenntartani egy több tízezres haderőt. A korszak logikája ugyanis az, hogy a meghódított területekről, a zsákmányból származó forrásokat forgatom vissza a haderő fizetésébe. Ha megáll a hódítás – márpedig ekkorra megállt bizánci oldalon – akkor azt a hadsereg létszáma bánja. Emellett a Konstantinápoly ereje megosztott mind befelé, mind kifelé: ekkoriban keletről is érik őket támadások, ráadásul Mánuel és az egyik unokafivére, Andronikosz közt trónviszály is van – amiben természetesen maga III. István támogatja Andronikoszt. A bizánciak katonailag tehát nem olyan erősek már, mint néhány évvel korábban, nem arról van tehát szó, hogy egyáltalán nincs esélye a magyar seregnek a bizánci derékhaddal szemben harcolni.
Ha már használta ezt a kifejezést: Zimonynál mi vitte kenyértörésre a dolgot?
Szögezzük le, hogy a magyar hadsereg tisztességesen helytállt. Egy jól vezetett erőről van szó: voltak a szárnyon könnyűlovasok, a székelyek is megjelennek elővédként, a derékhadat pedig a nehézlovasság alkotta. A történetírók úgy írják le, hogy minden oldalon tudtunk támadni, védekezni, átcsoportosítani, újraszerveződni, ez egy tudatosan vezetett hadsereg volt, Dénes ispánnal az élen, akiről már beszéltünk. A helyzet viszont úgy áll, hogy a mezei csatában csak a tömegnek ereje van, és ezt a bizánciak kihasználták. Mégiscsak arról van szó, hogy az egyik oldalon tízezer ember, a másik oldalon pedig mondjuk háromezer. A szárnyakon vissza tudták nyomni a magyarok gyors mozgással a bizánciakat, a szokásos, nomád harcmodorból ismert nyilazással bomlasztották őket. De amikor a derékhad a derékhadhoz ért, borzasztó hosszú öldöklő küzdelem alakult ki, amit a bizánciak bírtak jobban. A végén egy többirányú, átkaroló támadást indítottak, ehhez már a magyarok kevesen voltak. Ebben az is szerepet játszott, hogy a bizánciak erős nehézgyalogsággal is rendelkezek, a magyar pedig egy lovashadtest volt. A magyarok még nincsenek felkészülve arra, hogy egy zárt gyalogos alakzatot megbomlasszanak. Ilyenek voltak még a korábbi időszakban, a skandináv eredetű, varég gárdisták, illetve a nehézpáncélos elitalakulat, az „athanatoi”, vagyis halhatatlanok, akiket azért neveztek így, mert úgy tűnt, nem tudnak elfogyni.
Tehát a magyar sereg egyértelmű vereséget szenved?
Anakronisztikusan hangzik, de azt mondanám, hogy egy döntetlen közeli vereség a zimonyi: mert a győztesek is akkora veszteségeket szenvedtek, hogy egy Magyar Királyság területű államot nem tudnak megszállni.
Ami pedig a politikai következményeket illeti: az inkább nekünk, a legyőzötteknek volt előnyös.
Először is a bizánci haderő nem volt képes utána közvetlenül az invázióra. Másrészt egy olyan békekötés következett, ami után Mánuel császár felhagyott a Magyar Királyság elleni hadviseléssel. Véget ért tehát egy húszéves időszak: úgy, hogy területileg a legnagyobb változás annyi, hogy a Drávától délre eső területek bizánci kézen maradtak. Azokat majd csak III. Béla szerzi vissza az 1180-as években.
Divatos szóval élve: mondhatjuk, hogy stratégiai győzelmet arattunk?
Ha úgy vesszük, hogy Mánuel katonai terveinek befellegzettek, akkor igen. A zimonyi csata után az ország megmenekült a bizánci hódítástól. A császár belátta, hogy minden különösebb eredmény nélkül húsz éve önti bele az energiát és a pénzt egy vállalkozásba, miközben több másik hadszíntéren is jelen kell lennie.
Az is a fejében lehetett, hogy majd később ráér később térdre kényszeríteni az országot, hiszen III. Béla az ő udvarában nevelkedik, sőt, bizánci trónörökös is lesz. Elvégre az Árpádokról van szó, itt egy átlagos uralkodó életpályája harmincegynéhány évre van kalibrálva. Ha pedig III. István meghal – gondolhatta Mánuel – nála van a vér szerinti utód.
Ha az Árpád-korra gondolunk, akkor a hadi vállalkozásaink közül Muhi, a Vértes vagy a morvamezei csata jut eszünkbe. Zimonyt ezekhez képest hova tehetjük nagyságrendben?
Talán Muhi mellé, ez is az Árpád-kor egyik legnagyobb ütközete. Az a helyzet, hogy egy nagyhatalom felállt, rendezett hadserege ellen döntő csatát vállal az ország. Konkrétan az állam sorsa múlik rajta.
A magyar haderő mérete pedig az Árpád-kori ütközetek közül megint csak Muhival vethető össze. Hozzátenném viszont, hogy Zimonyról magyar forrásokból nem tudunk sokat, szerencsére a görög elbeszélők elég alapos munkákat hagytak maguk után.
Ha ezt elfogadjuk, akkor adódik a kérdés: miért alakult úgy, hogy a közbeszédben alig esik szó egy ilyen jelentőségű ütközetről?
Erre nagyon nehéz válaszolni: egyszerűen vannak események, amik a nemzeti emlékezetben jobban megmaradnak. Az nem a modern idők terméke, hogy a tizenkettedik század közepéről megfeledkezünk. A Képes krónika is igen szűkszavúan tárgyalja ezt az időszakot, pedig az csak kétszáz évvel későbbi. Vannak történések, amiket ott kibontanak, képeket illesztenek hozzá, az ellenkirályokról pedig alig egy nyúlfarknyi szövegrész van. Egyszerűen már a magyar krónikás hagyományból is kiesett ez a nagyon érdekes időszak.
