Amit beleteszel az életbe, azt előbb-utóbb ki is tudod venni – interjú Losonczi Dáviddal

Hogy sikerült a keresztszalagműtétje?

Hála Istennek, nagyon jól. A kontrollon azt mondták, szépen gyógyul a lábam, nem kell aggódnom. Eddig a nagykönyv szerint halad minden, remélem, így marad a hosszú rehabilitációs időszak alatt is.

A szőnyegre mikor térhet vissza?

Fokozatosan, ahogyan a szakemberek engedik. De nem sajnálom magam, és nem is siettetek semmit. Tudom, hova akarok eljutni; a teljes és tökéletes felépülés vágya felülír minden átmeneti kényelmetlenséget.

Egyszer sem volt bosszús magára amiatt, hogy a szakadás után az azonnali operáció helyett a másnapi vb-bronzmeccset választotta, pláne, hogy a végén még a harmadik hely is elúszott?

Való igaz, egy ilyen típusú sérülést vagy huszonnégy órán belül kell műteni, vagy legközelebb hat hét múlva van rá mód. Mivel időközben bevizesedett és be is vérzett a térdem, pláne muszáj volt várni, amíg teljesen lemegy a gyulladás. De őszintén mondom, hogy nincs bennem szemernyi megbánás se a döntésem miatt. Ha nem állok ki a bronzmérkőzésre, biztos, hogy örökre bennem marad a kisördög: mi lett volna, ha…? Ezért inkább úgy fogom fel a dolgot, hogy most lesz egy kis ajándék időm fizikailag és mentálisan is csúcsformába lendülni.

Mindig így, félig telinek látja a poharat?

Igen. Optimista típus vagyok, nem szégyellem. Panaszkodni végképp nem szeretek, nincs is okom rá. Ha tudom, mi a cél, megteszek érte minden tőlem telhetőt. És most egyértelműen az, hogy minél jobb állapotban legyek az érdemi munka megkezdéséhez. Ha ehhez türelem kell, hát türelmes vagyok, nem probléma.

Nemcsak optimista, huszonöt éves létére elég tudatos is. A sport hatása?

Biztosan. Kicsi korom óta abban élek, hogy minden reggel van valamilyen motivációm felkelni. Amihez az is kell, hogy nagyon szeressem, amit csinálok. Hiába birkózom közel húsz éve, még egy kicsit sem éreztem soha, hogy meguntam volna, vagy hogy ne akarnék még felkészültebb, ügyesebb, jobb lenni. És nemcsak még bizonyos hiányzó érmek miatt – az olimpiára gondolok –, ez belső késztetés is.

Családi örökség, mondhatni.

Igen, ezt a mintát láttam a környezetemben. A sporttal együtt. Édesapám szintén birkózott, a Ferencvárosban, de magánéleti okokból viszonylag korán abba kellett hagynia. Amikor megszületett a három fia, nem volt kérdés, hogy nekünk is megmutatja ezt a világot – ha akarjuk, csináljuk, ha nem, nem.

Nem kérdés, hogy akarták, és mint a mesében, a legkisebb fiú jutott a legtovább. Mit tud, amit a bátyjai nem?

Nem hiszem, hogy többet tudnék, csak talán szerencsésebb vagyok. Ahogy említettem, nagyon korán, játékosan már az óvodában elkezdtem a birkózást, aztán jöttek a komolyabb edzések, és ahogy a testvéreim is folyton húztak maguk után, úgy az eredményeim is egyre növelték az önbizalmam: csöpp kis elsősként legyőztem harmadikosokat, utánpótlásversenyeken öt éven át veretlen voltam – ez előtte is, azóta is példátlan ebben a sportágban. Emlékszem, mennyire meglepődtem, amikor először kikaptam körülbelül tizenkét évesen. És arra is, hogy akkor erősen elhatároztam: ez még egyszer tuti nem fordulhat elő.

Nem is voltak aztán nagyobb elakadások a karrierjében?

Kisebb megtorpanások többször is. A kamaszkor ezen a téren is vízválasztó. Nem vagyok korán érő típus, akiket kicsiként megvertem, kezdtek mind elhagyni tizennégy-tizenöt éves korunkban. Én meg azt vettem észre, hogy bár ugyanannyit edzek, ugyanolyan lelkes vagyok, ugyanúgy kizsigerelem a testem-lelkem, mintha egy helyben toporognék. Hogy túljutottam ezen a viszonylag hosszan tartó válságon, azt a közeg mellett a legjobb barátomnak és birkózótársamnak, Szőke Alexnek köszönhetem: ő akkor lett kadettvilágbajnok, és ott motoszkált bennem, hogy ha neki sikerült, én sem adhatom fel.

És persze Ottó bátyámnak, aki a születésem óta folyamatosan mutatja előttem az utat. A kitartásával, terhelhetőségével különösen. Elképesztő energiát, munkát rakott a sportba, nálam sokkal többet. Az pech, hogy a fogyás nehezebben ment neki, és mivel az egészségnél nincs fontosabb, harmincévesen visszavonult, illetve maradt velünk edzőnek. Egyébként a másik testvérem, Richárd volt a legjobb adottságú hármunk közül, de ő meg inkább művészlélek. Mindez jól mutatja, hány fontos összetevője van a sikernek. Egy biztos: dolgozni kell rengeteget, anélkül nincs eredmény. A tehetségre is szükség van persze, de én úgy fogom fel, hogy a szorgalom is a tehetség egyik fajtája.

Három fiú, akik birkóznak. Nem biztos, hogy húsz éve cseréltem volna az édesanyjukkal.

Pedig akármilyen hihetetlen, jó gyerekek voltunk, nem verekedtünk, és csak nagyon keveset veszekedtünk. A mi családunkban többnyire béke volt és szeretet – ez azóta sem változott. Az előbb a példaképekről beszéltünk, anyu és apu számomra a legnagyobbak. Mindkettőjüktől mást tanultam, és mindketten ugyanolyan fontosak számomra.

Például mit?

Anyukám a legpozitívabb ember, akit ismerek, és tele van energiával; ebben nagyon hasonlítunk. Kulcsszereplő az életemben, aki akkor is imád, és elmondja, milyen jó vagyok, ha kikapok az első meccsemen. Ő a családunk összetartója, az összes holtponton, nehézségen átsegít bennünket.

Apukámra is számíthatok mindenben, de ő azért keményebb ember, ha véleménye van, pláne szakmai, nem fél elmondani. Vagy leszidni is akár, ha úgy látja, hogy a szőnyegen vagy az életben rossz döntést hoztam. De ez így jó, kell a kettősség, hogy az egyik erre húz az elnéző szeretetével, a másik arra a jogos és igazságos szigorával. Ezért tudok középen ember maradni. Ez a legfontosabb, a sportoló csak utána jön.

Tőlük tanulta azt is, hogy ha van miből, adni kell másnak, például rászoruló családoknak vagy egy templom felújítására?

Nem nagyon szeretek erről beszélni, mert kérkedésnek tűnik, vagy mintha a hírnév miatt csinálnám.

Szerintem meg igenis fontos, hogy főként a kortársai is lássák, nem biztos, hogy csak egy újabb cipőre vagy jobb autóra lehet vágyni.

Az igaz, de nem szeretnék álszent lenni, én is szeretek élni, szeretem a jó cuccokat, nem lyukban lakom, és nem lerobbant kocsival járok. Szerencsés helyzetben vagyok: a szüleim negyven éve keményen dolgoznak, aminek eredményeként tényleg nem szűkölködünk semmiben. Nyilván velünk is történt már rossz vagy tragédia, de ezek nem eltávolítottak, hanem még közelebb vittek minket egymáshoz.

A templom véletlen?

Természetesen nem. Lokálpatriótaként a családom mindig is támogatta a helyi ügyeket. Az sem véletlen, hogy apukám Kruj Ivánnal közösen 2006-ban újraélesztette az ESMTK birkózószakosztályát, és azóta is rengeteg pénzt tesz önzetlenül, rajongásból az egészbe. A Szent Erzsébet-templom külső-belső felújítását sokkal régebb óta, majdnem harminc éve segíti. Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy ne csak a hitben, hanem tettekben is melléálljak.

Ez a hit ott van a mindennapokban is?

Hogyne. Gyakorló keresztények vagyunk, sőt ezt az értékrendet igyekszünk átadni a nálunk birkózó gyerekeknek is – a csarnok falán a kereszt nem díszlet. Isten létezését már sokszor megtapasztaltam, nincs kétségem az irántam való jósága felől.

Akkor is így gondolta, amikor 2023-ban elúszni látszott a világbajnoki győzelem, majd egy évre rá elúszott az olimpiai érem?

Persze, ez nem függ össze. Tényleg mindig szeretem megkeresni a dolgok jó oldalát, és ha úgy vesszük, hogy 2023-ban a második felnőtt-világbajnokságomon már a döntőben birkózhattam, sőt ezzel az eredménnyel megszereztem a párizsi kvótát, már megint félig tele van az a bizonyos pohár. Annak fényében meg pláne, hogy egy hónapra rá a nemzetközi szövetség döntése nyomán még az arany is az enyém lett. Az élet hosszú távon igazságos: amit beleteszel, azt előbb-utóbb ki is tudod venni, csak lehet, hogy korábban nem dolgoztál elég keményen érte. A sportban ez hatványozottan igaz. Mivel a pályafutás véges, a jelenre kell koncentrálni, és a lehető legtöbbet kell kihozni belőle.

És ha mégsem jön ki a lépés, mondjuk bírói hiba vagy más rajtunk kívül álló körülmény miatt?

Abba sem szabad belerokkanni. A lényeg, hogy te tudd, mindent megtettél, amit az adott körülmények között megtehettél. Nagyon szeretnék Los Angelesben olimpiát nyerni, minden erőmmel azon vagyok, hogy sikerüljön, de ha mégsem jönne össze, akkor is boldog ember leszek. Bízom a Jóistenben, hogy ő tudja, miért ezt vagy azt a sorsot szánta nekem. Az akadályokkal pedig azt üzeni – legalábbis én így fogom fel –, hogy még ennél is sokkal keményebbnek, kitartóbbnak, céltudatosabbnak kell lennem: „küzdeni mindig, feladni soha”.

A család ott is a lelátón fog szurkolni?

Nagyon remélem, hogy igen, sokkal jobb érzés nyerni, ha az örömömet rögtön megoszthatom azokkal, akiket a világon legjobban szeretek. A sok év alatt azt is megtanultam, hogy a jelenlétüket minden egyéb szempontból kizárjam, azaz ne mások elvárásainak akarjak mindenáron megfelelni, éppen elég a saját maximalizmusom. Ami nem azt jelenti, hogy ne érezném a dolgok súlyát. Szeretem a hazámat, szeretem a magyar embereket, szeretem a magyar sportot. Világversenyeken a címeres mezt viselni az egyik legnagyobb megtiszteltetés, soha nem húznám fel úgy, hogy ne tegyek meg mindent a győzelemért. Nem lenne tiszta a lelkiismeretem. Pláne azzal a sok százezer emberrel szemben, aki ilyenkor a tévé előtt mind együtt birkózik velem.