„D’Annunzio: Milyen óriási különbség, hogy elfoglalta Fiumét s Dalmáciát: milyen nagy úr! Ő szerezte a hatalmat az erőt s az emberek látják ezt s a tények előtt meghajlanak. De ha elfogták volna a fiúmei kaland alkalmával! Az emberek elfogadták volna, hogy ő kicsi… (…) Vagyis: ha a külvilágtól várod, hogy igazságot tegyen s megadja néked, ami illet, – butaságot művelsz. (…) az igazságodat neked kell a világban erőkkel létrehoznod – s a világ hódolni fog erőd előtt, – a tények előtt, melyeket létrehoztál. Erő: saját igazságodat valósítsd meg, – ne várd, hogy megvalósúljon, – mert más nem teremti meg neked. Ha azt érzed, hogy igaztalan hozzád a világ – változtasd meg!”
Nem más, mint Füst Milán jegyezte fel e sorokat naplójába Gabriele D’Annunzio olasz író, költő fiumei hatalomátvétele kapcsán. Jól mutatják, hogy a kalandorkormányzóság, amit ma a huszadik századi európai történelem legbizarrabb epizódjai között tartanak számon, nemcsak a versailles-i béketárgyalások fejleményeivel elégedetlen honfitársak szívét dobogtatta meg, de más nemzetek fiaira is hatással volt. Ma már nehéz megértenünk és felmérnünk, milyen hatalmas népszerűségnek örvendett egykoron D’Annunzio. Annál is inkább nehéz ez, mert renoméja később jócskán megfakult, azzal a szecessziós, érzelgős stílussal azonosították nevét, ami jócskán rányomta a bélyegét a századelő irodalmára, noha jóízlésű mai filoszok szerint jelentős irodalmi értékeket rejt, újrafelfedezésre érdemes az életműve.
Olaszországban il Vateként, váteszköltőként emlegették őt, és nem túlzás azt mondani, hogy egy nemzet csüngött D’Annunzio szavain, amikor a háború előtt előadókörútjai alkalmával az országot járta, gyújtóhangú beszédekkel tüzelve az olasz nacionalizmus szellemét. A háború során vakmerő pilótaként szerzett további érdemeket az akkor már ötvenes éveiben járó költő – 1919. szeptemberében pedig úgy érkezett meg az általa csak „ronda magyar palotának” nevezett fiumei kormányzósági rezidenciára, mint az elsőszámú nemzeti hős. Aki megelégelve a város sorsát illető bizonytalanságot, távozásra kényszeríti az ott állomásozó antantcsapatokat (köztük olaszok katonákat), hogy eme fait accompli-val biztosítsa be Fiume helyét az olasz nemzettestben. Róma ugyanakkor nem kívánta nemzetközi helyzetét azzal bonyolítani, hogy áldását adja D’Annunzio öntörvényű lépésére, így a költő-kormányzó kikiáltotta Fiume függetlenségét, hogy ezzel készítse elő a majdani csatlakozást az Olasz Királysághoz.
D’Annunzio nemcsak Itáliában, hanem egész Európában olvasott szerző volt, Magyarországon is sorra jelentek meg jobb-rosszabb fordításokban regényei. Érdekesség, hogy személyes kapcsolatban volt Tormay Cécile-lel, aki 1907-ben vendégeskedett firenzei villájában. D’Annunzio le is fordította a magyar írónő két elbeszélését.
A mai Rijeka túlnyomórészt horvát, emellett hagyományosan baloldali érzelmű lakói fasisztaként tekintenek és ellenszenvvel gondolnak D’Annunzióra – már akik egyáltalán tudják, kiről van szó. Ez, mint Igor Bezinović január közepén bemutatott dokumentumfilmje, a Fiume vagy halál nyitójelenetéből kiderül, nem általános. Ha az olasz fiumano dialektusát beszélő, a mai lakosság alig 2-5 százalékát kitevő kisebbség tagjai éreznek még nosztalgiát a váteszköltő országlása iránt, nem nagyon hangoztatják. Nem úgy, mint hatvan kilométerre északnyugatra a trieszti olaszok, ahol (s ezt már a film végén látjuk) néhány éve új D’Annunzio-szobrot avattak. A Vate kultusza Olaszországban ma is él.
De hol vannak a magyarok ebben a történetben? Leginkább sehol. A várost 1779-ben csatolták separatum corpusként a Szent Koronához, s ennek folytán a Magyar Királyság közvetlen tengeri kijárattal rendelkezett. Napóleoni, osztrák, horvát közjátékokkal összesen százhét évig tartott a magyar uralom, amelynek hosszú időn át lelkes hívei voltak Fiume olaszos kultúrájú, öntudatos lakói, mert autonómiájuk biztosítékát látták benne Béccsel és Zágrábbal szemben. A kiegyezés után, a magyar kormány központosító törekvései nyomán – Pelles Márton történész szavaival – ez az „abszolút magyarpártiság” azonban magyargyűlöletbe csapott át, Fiume pedig olasz és horvát nacionalista mozgalmak csataterévé lett.
A modern Fiumét a magyarok „csinálták meg”, de a magyar kultúra soha nem tudott igazán gyökeret ereszteni a városban, ahol 1910-ben is csak 13 százalék volt az arányuk. Nem meglepő tehát, hogy amikor Fiume utolsó magyar kormányzója, Jekelfalussy Zoltán 1918. október 28-án távozott a városból, kevesen siratták a magyar uralom végét.
Mi maradt a magyar Fiuméból? | Magyar Krónika
Fiume egy külön világ – vagy legalábbis az volt, amikor a magyar koronához tartozott. Százhárom évvel az utolsó magyar kormányzó, Jekelfalussy Zoltán távozá …
Adott tehát egy bizarr történelmi epizód egy adriai kikötővárosban, ahol a történelem mintha amúgy is furcsább kanyarokat venne, mint másutt.
Hogyan lehet megragadni a D’Annunzio-féle kaland és egyben a fiumei, avagy rijekai lét lényegét? Hát pontosan úgy, mint Bezinović, aki az elmúlt évek egyik legizgalmasabb és legszórakoztatóbb dokumentumfilmjét készítette el.
A több fesztiváldíjat is elnyert Fiume vagy halál a szellem, a képzelet, a humor diadala a száraz történelmi okfejtés felett, nagyszerű posztmodern játék, a múlt megelevenítésének kivételesen sikeres példája.
Bezinović a helyi rádióban, illetve az utcákat járva rijekai lakosokat toborzott, akik részt vennének az események rekreálásában. Jelentkeztek is sokan, fiatalok és idősek, horvátok és olaszok. D’Annunziót hét kopasz férfi alakítja felváltva a filmben: rockzenész, a délszláv háború veteránja, rádiós műsorvezető is van köztük. Az eredeti helyszíneken, de a rijekai hétköznapok közegében, korabeli és mai külsőségeket vegyítve, viccesen színjátszókörös, B-filmes modorban játsszák újra D’Annunzio kormányzásának történéseit, kezdve onnan, amikor a betegeskedő poéta Velencében hajóra száll, majd egy teherautó-konvoj élén bevonul Fiuméba, a teátrális népgyűléseken, katonai gyakorlatozásokon, dekadens dorbézolásokon át egészen a kalandot bevégző csatározásig a város ellen támadást indító olasz csapatokkal 1920. karácsonyán.
A barikádok mögül lődöső legionáriusokat rötyögő járókelők fényképezik, a történelmi szereplők szóba elegyednek a kamera elé keveredő, értetlen lakosokkal. Elválaszthatatlanná válik múlt és jelen. Egybemosódik valóság és fantázia, pont ahogyan azokban a szürreális hónapokban történhetett.
Derűs fasizálódás Délvidéken – olvashatjuk a film plakátján. Fasiszta vagy legalábbis a „fasizmus Keresztelő Jánosa” lett volna Gabriele D’Annunzio? Ez a film egyik fontos kérdése, amire nem olyan egyszerű válaszolni. Hiszen tény, hogy a fasiszták nem csupán irredenta nacionalizmusukat tekintve voltak D’Annunzio követői, de tőle vették át szimbolikájuk lényegi elemeit: így a római köszöntést, avagy a karlendítést, az „eja, eja, alala” kiáltást, a Giovinezza című mozgalmi dalt, a személyi kultuszt.
D’Annunzio ugyanakkor kormányzóként is költő maradt: feltehetően soha nem vált volna belőle totalitárius diktátor, nem volt kíméletlen hatalomtechnikus, mint Mussolini, és jellemző, hogy Fiume hosszú hónapokon át szövegezett alkotmányában olyasféle kijelentések szerepeltek, mint hogy az élet gyönyörű dolog, a zene pedig vallási és társadalmi intézmény.
Nemzeti érzéstől fűzött, ifjú olasz önkéntesek mellett avantgárd művészek, álmodozó életreformerek sereglettek D’Annunzio Fiuméjába, hogy újra alapokra helyezzék a társadalmi létezést – e kísérletező szellem okán egyesek szerint nem annyira a fasizmust, mint 1968-at előlegezték meg a fiumei események.
Tegyük hozzá, hogy a fiumei vállalkozás a kalandorokat is vonzotta, akik mintha egy regény lapjairól léptek volna elő: mint a filmben is bemutatott Guido Keller, D’Annunzio jobbkeze, akinek Fiuméban eltöltött hónapjait a kalózkodás, az orgiák, a naturizmus és a jóga határozták meg, és vezéréhez hasonlóan függője volt a kokainnak. De említhetnénk „Fiume szamuráját”, a japán Simoi Harukicsit, aki D’Annunzio legionáriusa és jóbarátja volt, és karatét oktatott, vagy éppen a belga költőt és zenetudóst, Léon Kochnitzkyt, aki D’Annunzio külügyi irodáját vezette, kidolgozta az elnyomott vagy gyarmati sorban lévő nemzeteket és fajokat tömöríteni kívánó Fiumei Liga, afféle ellen-Népszövetség tervezetét, a kormányzót pedig a magyar kommunisták megsegítésére, a Horthy-rendszer elleni fellépésre ösztökélte.
A Carnarói Olasz Kormányzóságban (ez volt az önálló Fiume hivatalos neve) meglehetősen eklektikus ideológiai viszonyok uralkodtak. A nacionalisták befolyása volt a legerősebb, ez kétségtelen, de ha a főszereplők utóéletét nézzük, már nehezebbé válik, hogy a történteket egyértelműen a fasizmus előkészítésének tekintsük: az alkotmány kidolgozója, a forradalmi szindikalista Alceste de Ambris például antifasizmusa miatt a húszas évek közepén száműzetésbe kényszerült.
Hogy D’Annunzio környezetében, még ha nem is az ő befolyásuk volt meghatározó, de helyet kaptak és (egy ideig legalábbis) jelentős szerepet játszottak a Kochnitzkyhez hasonló baloldali figurák, jól mutatja, hogy a pápai születésű magyar kommunista, a Galilei Körben mozgolódó, 1918-ben háborúellenessége miatt két év börtönbüntetésre ítélt, majd a Tanácsköztársaság idején állítólag Kun Béla titkáraként dolgozó Sziza Miklós Fiuméban kapott menedéket D’Annunzio kormányzása idején.
A D’Annunzio-féle Fiuméval foglalkozó történeti munkákban egyébként két magyar, illetve a magyar kultúrához erősen kötődő személyt szokás említeni. A színműíró Garvay Andor 1914-ben Amerikába utazott, hogy ott tanulmányokat végezzen. A háború kitörése miatt nem térhetett haza, meglehetősen sanyarú körülmények között élt a tengerentúlon, nem találta helyét az emigráns magyar közösségekben, noha lapalapítással is próbálkozott. A Tanácsköztársaság idején sietve tért vissza Budapestre az „akkor már forradalmárrá edződött” Garvay, a Vörös Ujságban el is indult egy cikksorozata, de csakhamar ismét maga mögött kellett hagynia Magyarországot. Róna Lajos újságíró szerint „idealisztikus fölolvasásaival tette lehetetlenné Kun Béla szemében magát. (…) Kun Béláék már ép azon a ponton voltak, hogy letartóztatják a veszedelmes idealistát, amikor jött az ellenforradalom és mégis menekülnie kellett.”
Garvay Fiuméba utazott, a költő-kormányzót körülvevő, színes értelmiségi kör tagjaként szerepel a visszaemlékezésekben. Az Adriai-tenger mellől aztán, ha hinni lehet a sajtóban megjelent beszámolóknak, D’Annunzio segítségével Párizsba utazott, onnan pedig ismét Amerikába. Gyári munkásként dolgozott, a lapok 1924-ben arról számoltak be, hogy egy gép levágta két ujját. Három évvel később halt meg.
A másik személy, akiről szót kell ejtenünk, a fiumei születésű s ott az akkori tantervnek megfelelően magyarul is megtanuló Antonio Widmar, avagy Vidmár Antal, aki alig húszévesen, az eseményekbe talán csak belesodródva D’Annunzio külügyi irodáján kapott állást (időskorában negatívan nyilatkozott róla). Később Magyarországra költözött, Babits Mihály és más magyar értelmiségiek jóbarátja lett, a budapesti olasz követség sajtóreferenseként dolgozott – egészen 1939-ig, amikor annak budapesti látogatásán össze nem különbözött Ciano gróffal, Mussolini vejével, az olasz külügyminiszterrel. Nagy szerepe volt abban, hogy folytatódhatott a Fiuméban 1918-ban megszakadt olasz-magyar kulturális érintkezés. Kalandos életéről Fried Ilona írt tanulmányt.
De térjünk vissza Bezinović filmjéhez. Mint mondtunk, D’Annunzio fiumei kalandját csak így, ebben a formában lehetett hitelesen mozgóképre vinni.
Hiszen egyszerre volt ez sorsfordítónak szánt, történelmi jelentőségű vállalkozás és operettblődli, kísérlet egy új társadalom létrehozására és egy megalomán költő magakelletése.
Hogy D’Annunzio mennyire volt komolyan vehető politikus, arról az a harmincas évek elején készült filmfelvétel segít képet alkotni, amelyet a Fiume vagy halálba is beillesztettek. Az idős D’Annunzio ekkor már a Garda-tó partján, az olasz nemzeti dicsőségnek szentelt épületkomplexumban élt. Mussolini elmondása szerint a poéta a fasiszta rendszer számára egy „rossz fog” problémáját jelentette: vagy ki kell húzni, vagy arannyal kell bevonni. A Duce az utóbbi opció mellett döntött, s gondoskodott róla, hogy a nemzeti bálványként tisztelt D’Annunzio ne legyen érdemi beleszólása a közélet ügyeibe.
Az említett felvételen D’Annunzio nagyjából olyan hangvételben emlékezik meg a Fiuméban történtekről, mintha társaival valami diákcsínyt követtek volna el. És valóban az is volt bizonyos értelemben, ami Fiuméban történt, diákcsíny, de olyan diákcsíny, ami – ne felejtsük el – 1920. karácsonyán közel ötven halálos áldozatot követelt.
D’Annunzio már Itáliába visszatérve „a világ ötödik évszakának” nevezte a fiumei intermezzót, és az említett Kochnitzky is ezt a címet adta a történtekről írott memoárjának. Találó meghatározás. Úgy telt el ez a bő év a Kvarner-öböl partján, hogy nem voltak érvényesek a társadalmi szabályok, minden megtörténhetett, és többé-kevésbé minden meg is történt. Bezinović alig tett hozzá valami ennek a kalandnak a furcsaságához. Meglepő, de azokat a groteszk jeleneteket sem ő találta ki, amelyek a film előzetesében szerepelnek. Szájukban késsel pózoló félmeztelen legények egy osztályteremben, kamera felé rohanó legionáriusok, a lobogóba burkolózó és kardot tartó, pőre D’Annunzio a városháza előtti utcán – ezek mind a kormányzása idején készült fényképek, festmények és filmfelvételek újrajátszásai.
A film a rijekai karneválnak, szereplőink önfeledt mulatozásának a képsoraival zárul: a történelem karneváli káoszát, arcok és álarcok véget nem érő kavargását idézi meg ez a befejezés. Egyúttal azonban Fiume hű portréját is adja Igor Bezinović, a városét, amely akkor is őrzi a maga pezsgését és különc identitását, ha Fiume már nincs, hanem Rijeka van, és a régi sokszínűség is többé-kevésbé a múlté.
Nyitókép: Fiume vagy halál / Magyarhangya
