Meghívásra ment Japánba. Ki és miért hívta meg?
Egy Masunaga Tetsuó nevű menedzser, gyűjtő, kutató, egy idősebb japán úr hívott, az ő elkötelezettsége fontos ebben a történetben. A hetvenes évek óta jár Európába, különösen a magyar, erdélyi táncokat gyűjti, alapított egy folklór egyesületet is Japánban. Mostanra elképesztő értékes gyűjteménye van autentikus adatközlők felvételeiből. Tudja is az értékét. Megtudta azt is, hogy sokat járok Sepsiszentgyörgy mellé, Őrkőre az ottani cigányoktól a táncaikat tanulni. Őrkőt, a Mocsel családot második otthonomnak mondhatom. Ők mesélték, hogy Masunaga Tetsuó rendezett egy táncválogatót, amit Mocsel Antal „Rémusz” és Piroska, egy őrkői pár nyert meg a kilencvenes évek végén. A családot akartam meglepni azzal, hogy megszerzem nekik erről a felvételt. Írtam Tetsuónak, fél év múlva válaszolt is.
Nem siette el.
Nem, viszont eljött személyesen két évre rá, hogy megismerjen, a táncfelvételt is elhozta. Látta, hogy amit csinálok itt Erdélyben, ahogyan az őrkőiek között táncolok, tanulok, az számára izgalmas. Körbevittem a telepen, összebarátkoztunk. Azt hiszem, az őrkői tánc iránti szenvedélyes érdeklődésem ragadta meg, meghívott Japánba, hogy tanítsam, adjam tovább nekik is, amit tudok, ezt a táncot még nem ismerik ott. A nőhöz való kapcsolódás nélkül a tánc viszont értelmezhetetlen, így a menyasszonyommal, Ádám Julcsival közösen vágtunk bele ebbe az utazásba, zenekart is vittünk. Jakab Attilát, Fazakas Albertet és Bucur Sebastiánt.
A japánok ünnepként élik meg, ha egy teljesen más kultúra viseletébe öltözve közösségben táncolhatnak.
Miből ered egy japán ember ilyen erős elkötelezettsége a magyar tánckultúra iránt?
A japánok évtizedek óta tudatosan elmélyülnek tőlük idegen kultúrákban, saját hagyományaik mellett párhuzamosan tanulják azok anyanyelvét, szellemiségét, mert úgy gondolják, hogy így törekedhetnek a teljességre. Ami a sajátjukból hiányzik, azt másokén keresztül megtanulják, megélik. Tetsuó a magyar néptáncba szeretett bele. Nem csak a színpadi revűbe, az autentikus táncba. A magyar néptáncba, mint élretérzésbe, aminek része a zene, a viselet, a mozgás. Szisztematikusan megszerzett minden elérhető tudást, eljött érte Európába, adatot gyűjtött és mindezt becsatornázta az idegen kultúrákra éhes japánokhoz. Fellépéseket is szervez, együtteseket, főleg cigány táncosokat karol fel és visz ki évtizedek óta, sőt, táborokat szervez Erdélyben, Nagyecseden, ahol a erdélyi táncokba beleszerelmesedett japánok eredeti közegben tanulhatnak. Együtt főznek, esznek a cigányokkal. Szivacsként szippantják magukba ezt a teljesen másfajta életvitelt. Tetsuó nevéhez köthető a Romafest mozgalom is, aminek a sokadik gálája volt a márciusi kintlétünk csúcspontja.
Miért pont a cigány táncokra vevők a japánok?
A cigány virtus, az a szélsőségesen nyílt érzelmi átélés, ami a táncaikban is megjelenik, teljesen idegen a japánoktól. Elemi erővel hat rájuk. Nem ismerik ezt a felszabadultságot. A japán kultúra kódrendszere még akkor is sokkal merevebb, ha mára azért jelentősen felhígult. Végletekig hajszolják magukat, sok az egyedülélő, akik a másfajta kultúrákból kinyerhető tartalmakból töltekeznek, sokszor gyógyítják a hiányaikat. Szinte minden japánnak van egy nyugati nép kultúrájában gyökerező hobbija. Korábban én is dzsúdóztam, érdekes volt most a másik oldalt megtapasztalni. Azt, hogy magyar néptáncot tanulni Japánban egyáltalán nem extrém.
Mit gyógyít a japánokban az erdélyi tánc?
A kapcsolódási hiányaikat, az elszigeteltségüket. A tánc a közösséghez tartozás érzésével és örömével ajándékozza meg őket. Egy lehetőséggel az érzelmeik megélésére, kifejezésére. Ha a táncaink kellő módon vannak tálalva, nemcsak tizenkétezer kilóméterre innen, hanem a világ bármely pontján hathatnak terápiásan bárkire. A japánok ösztönösen a táncaink lényegéhez vágynak kapcsolódni, miközben úgy érzem, mi sokszor arányt tévesztünk, túlságosan a formaiság szintjén rekedünk. A kivitelezés tökéletességét méricskéljük, versengünk, miközben a táncházunk attól hiánypótló, hogy sodor magával, mint a tenger, legyen bár suta az első lépés. Aki egyszer megérzi, hogy a táncon keresztül egy közösség részévé válik, örökké oda akar majd tartozni. Ezt éreztem meg a japánokban. Hol vagyunk mi ettől a tőről metszett őszinteségtől?
Hol vagyunk?
Olyanná lett egy kicsit a táncházmozgalom, mint egy inkubátor, amelyben adottak a megfelelő körülmények, hogy a kultúránkat életben tartsuk. Elődeink mozdulatait szokásait tanuljuk, gyakoroljuk, pályázati források adják az oxigént, a zenekarok – érthetően – egyre több pénzért zenélnek. De vajon táncolnánk-e, összejönnénk-e, ha nem lennének fesztiválok, rendezvények – pusztán a táncolás élményéért? Húznák-e a zenészek kevesebbért, hogy közösséget teremtsenek, ütemet adjanak a tánchoz? Éltetnénk-e mindezt valóban szívből, mert az egykori paraszt kultúra tiszta szellemiségéhez vágyunk kapcsolódni a zenén, éneken, táncon keresztül, s egymáshoz? Értjük-e még a lényeget? Ahogy ott elnéztem a japánokat, akik még sokszor képesek fizetni is azért, hogy a viseleteinkbe bújhassanak, felléphessenek és átélhessék a kultúránkat őszintén, ilyen kérdések jártak a fejemben. Lenne még mit tanulnunk tőlük.
Hogy került az autentikus magyar népi kultúra, a tánckultúra első csírája Japánba?
Tímár Sándor járt ki először táncokat tanítani a hetvenes évek végén. Rajta keresztül egyre több kulturális sziget alakult. Találkoztam most is olyannal, aki még tőle tanulta az első tánclépéseket. Ünnepként élik meg, ha van alkalom, és a viseletünket felvehetik. A legszívbemarkolóbb az, amikor a népdalainkat éneklik. Sokszor nem tökéletesen, de látszik rajtuk, hogy szívből énekelnek. Technikailag ráadásul hihetetlenül kitartóak és alázatosak. Meglepően jól elsajátítják a táncokat, az énekeket is. Talán azért nem a japánok lesznek az utolsó magyarok, akik lélekkel hordozzák, éltetik a táncaink szellemiségét.
Japán táncosok verbunkos gyakorlása:
Ha egy pillanatot kellene kiemelnie a tavaszi tokiói Romafest gálából, melyik lenne az?
Török, makedón, bolgár, indiai, erdélyi és ki tudja még, milyen nemzetiségek táncainak fesztiválját kell elképzelni talpig autentikus viseletbe öltözött, tökéletesre sminkelt japán táncosokkal. Az egész egy felfoghatatlan, de koreografált, mégis közvetlen kavalkád. Ehhez kapcsolódik egy párhuzamos néptáncfesztivál is, a Waku Waku Foldance Festival. Mindenki előadta a magáét, áhítattal figyelték egymást is, nem csak minket, aztán egyszercsak a végén a táncházban egy hatalmas körtánc alakult ki. Valaki elindította, egymás után álltak be mindenféle viseleteikben a fellépők az aktuális szóló, török ritmusú táncba, aztán a nézők is csatlakoztak. Olyan volt, mint egy Bábel tornya előtti pillanat, amikor felsejlik a zűrzavar alól a teljes összhang, ez eredeti rendezőelv. Euforikus élmény volt.
Kiemelt kép: Melles Endre és menyasszonya, Ádám Julcsi. A képek forrása: Melles Endre, Facebook.
