Aki maga a szabadság: Lukács Miklós, a cimbalom nagykövete

Afféle reneszánsz embernek tűnik, mi döntött a zene mellett?

Egyszerű, ezt láttam a családban. Ha a szüleim írók vagy képzőművészek lettek volna, könnyen lehet, hogy én is annál a művészeti ágnál kötök ki. De zenészek voltak, ezért amióta az eszemet tudom, hangok és hangszerek vesznek körül. Függetlenül attól, hogy akartam vagy sem, a zene olyan mélyen beépült a belsőmbe, hogy nem menekülhettem sokáig előle.

Meddig próbált ellenállni?

Nagyjából nyolcéves koromig. A dologhoz hozzátartozik, hogy kicsi koromban egy ideig a nagymamámék neveltek Törökszentmiklóson, mert a szüleim annyira szegények voltak, hogy hiába házasodtak össze, együttlakásról a tanulmányaik befejezéséig szó sem lehetett: édesanyám albérletben, édesapám kollégiumban élt Budapesten. Ők egyébként a híres Rajkó-iskolában ismerkedtek meg nagyon fiatalon. Kevés jó eredménye volt a szocializmusnak, az egyik ez; azok a hátrányból induló, vidéki, cigány származású emberek, akikben volt tehetség, kitartás és szorgalom, lehetőséget kaptak a kitörésre. A Rajkó Zenekar és a hozzá kapcsolódó iskola nélkül valószínűleg a Heves megyei Erdőtelekről származó apukám sem lett volna az, aki. Hanem, mint az ősei évszázadokra visszamenőleg, vidéki muzsikusként járta volna környéket a 20. század második felében egyre szűkülő keretek között. Arról nem is beszélve, hogy ha ez nincs, én sem vagyok.

És mi történt nyolcéves korában?

Egyre többször fájt a fejem.

Ebből lett a cimbalom?

Nagyjából. A migrén tehet róla. A szüleim megijedtek, és előbb orvoshoz, majd pszichológushoz vittek. Utóbbi jött rá a gyógymódra, ami egyébként ma is ugyanúgy használ; sajnos a migrénre való hajlamot nem sikerült kinőnöm.

Hadd tippeljek: a zene az egyetlen működő orvosság.

Így valahogy. Nálam segített. Amikor a doki megkérdezte édesanyáméktól, mikor nincs panaszom, rögtön rávágták, hogy ha szól a zene, rögtön elmúlik minden bajom. Ő meg erre, hogy akkor pofonegyszerű a megoldás, be kell íratni a gyereket a zeneiskolába. Ezzel pedig még egy dolog eldőlt.

Micsoda?

Hogy a világ vesztett egy focistát. Akkor ugyanis már a Vasas-pályával szemben laktunk, és az időm nagy részében ott lógtam, jártunk szorgalmasan a meccsekre is.

A szülei hangszerei közül miért az édesapjáé győzött?

Először is balkezes vagyok, ami abban az időben még kizáró ok volt a hegedűnél. És késő is lett volna: a vonós hangszereknél szinte alapkövetelmény, hogy a gyermek, játékos módon persze, már négy-öt éves korában elkezdjen ismerkedni velük. Nekem ugye ilyen tapasztalatom nem volt, csak az, hogy apám meg a zenekari társai folyamatosan próbáltak, muzsikáltak körülöttem. Azt hiszem, ez volt a legfőbb vonzerő.

Az élő zene?

Igen. Ma is ebben hiszek leginkább. Az élő játékban, a pillanat varázsában, a megismételhetetlen aznapi történésben, ahogy mindig ugyanúgy, mégis kicsit másképp mozog a kéz, dobban a láb, ver a szív. Nyilván nyolcévesen ezt még nem tudtam így megfogalmazni, de hogy a zene miként válik egy mechanizmus által gyönyörűségessé, és hogyan lesz rejtélyes módon a körülöttem lévőkön keresztül rögtön az enyém, az észrevétlenül rabul ejtett. De hogy a korábbi kérdésre is válaszoljak, a cimbalom hangja és az, mi minden rejtőzködhet még benne, minden eddig elmondottól függetlenül már az idő tájt is vonzott. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy ha nem kapok korán megerősítést abban, hogy tényleg ez az én utam, ne próbálkoztam volna néhány másik hangszerrel is.

Mi volt ez a megerősítés?

Kicsivel több mint egy évvel a VI. kerületi zeneiskolai tanulmányaim megkezdése után második lettem a Rácz Aladár-cimbalomversenyen a serdülők korcsoportjában. Ezért örökre hálás leszek Szakály Ágnes tanárnőnek, aki annyira hitt bennem, hogy a szüleim tudta nélkül benevezett. Innentől kezdve egyik fellépés érte a másikat, tízévesen már a Zeneakadémián játszottam, egy évre rá a kiváló zeneszerző Lendvay Kamilló ajánlására az UNICEF egyik brüsszeli gáláján adtam szólókoncertet, ahová Szakály Ágnes férje, Baross Gábor kísért el. Gábor bácsival egyébként kiváló kapcsolatot ápoltam, sokat beszélgettünk, számtalan jó tanácsot, életre szóló útmutatást kaptam tőle. Egyszer már idős korában például azt mondta: „Miki, tanuld meg, hogy az emberi kapcsolati tőke a világon a legfontosabb.” Ő vezette az ELTE kamarazenekarát is, velük kamaszként szintén sokat turnéztam. Közreműködtem a Budapesti Fesztiválzenekar Liszt-lemezén, alig húszévesen pedig eljutottam az Egyesült Államokba is, a Concertante di Chicago kamarazenekar hívott szólistának. A sok sikerélmény erősítette egymást, ami nyilván édesapáméknak is megnyugvást jelentett, hogy akkor ezt a zenélést még a fejfájásnál is komolyabban kell venni.

Miért ragaszkodtak a klasszikus vonalhoz? Miért nem akarták, hogy a családi hagyományokat folytatva ön is vendéglátós cigányzenész legyen?

Mert bölcsek voltak, és azt szerették volna, hogy ha ők már egyszer ilyen nagyot ugrottak – mert az volt a legnagyobb ugrás a családunk életében, nem az én pályám –, akkor én még nagyobbat álmodhassak. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján ráadásul világosan látszott, hogy ez a fajta éttermicigányzenész-kultúra leáldozóban van, és bár azóta történtek kísérletek a visszahozására, szerintem a régi fényét sajnos soha nem nyerheti vissza. Apukám ezért tudatosan irányított a klasszikus zene felé, koncertekre jártunk, meg az Operába; ezeket egy átlagos család is meg tudta fizetni. Nemcsak azért tette ezt, mert úgy vélte, ez a pálya biztosabb egzisztenciát adhat, hanem mert bár ő a helyzete miatt nem is álmodhatott fiatalon hasonló képzésről, tisztában volt vele, hogy a klasszikus zene minden műfajnak az alapja. A Zeneakadémia végéig nekem sem igen létezett más.

Se pop, se rock?

Akkor úgy fogalmazok, hogy előadóként nem létezett más. Mert például a metált kifejezetten bírtam, tizenhárom éves korom körül egy ideig Iron Maiden-es pólóban jártam. Közben kezdtem hallgatni jazzt is, Oscar Peterson triója volt az első nagy felfedezés. Tizenkét évesen már zongorázni is tanultam, ezért párszor megfordult a fejemben, mi lenne, ha mégis a jazz tanszakra felvételiznék.

Végül mégis kitartott a cimbalom, illetve a klasszikus zene mellett.

Az ember nem hagyja el csak úgy a legjobb barátját. És ezt szó szerint is értem, mert a mai napig ott áll a szobámban az első cimbalmom, amit édesapámtól kaptam az után a bizonyos Rácz Aladár-verseny után. Örökre beleégett a fejembe a kép is, ahogyan a zseniális hangszerkészítő-mester Jancsó Istvánnal hosszan tapossák a Teréz körúti lakásunkban, hogy épp megfelelő legyen a feszülés benne. Vagyis mondhatni a születésénél jelen voltam, és ha olykor elbizonytalanodtam is a közös ügyeinkben, az soha nem az ő hibája volt, hanem mindig az enyém.

Mikor volt az első nagy krízis?

Rögtön a diploma után. Addig mindenki dicsért, tizenévesen már Kurtág Gyuri bácsi is oktatott párszor.

Itt álljunk meg egy szóra. Hogyan kerültek kapcsolatba?

Akkoriban sokat játszottam duóban Berényi Petrával, aki kitűnő cimbalmos, ma Amerikában él. Az apukája barátja volt Gyuri bácsi, így amikor az ő művét, a Játékokat kezdtük tanulni, többször eljött meghallgatni minket. Sorsfordító találkozás volt, a szavai, tanácsai révén egy addig ismeretlen, izgalmas, színes, határok nélküli világ tárult ki előttem. Mintha felnyitotta volna a szememet, hogy a zenélés, szűkebben a cimbalmozás nem csupán arról szól, hogy egy bizonyos hangot milyen hangfekvésben, intenzitással szólaltatok meg.

Hanem miről?

Ahogy a művének a címe is mondja, az állandó játékról, kísérletezésről és felfedezésről. Az instrukciói meghökkentők voltak, de segítettek megérteni, hogy minden mindennel összefügg. A zene, a képzőművészet vagy az irodalom egy tőről fakadnak: az ősi, emberi tartalom ugyanaz, csak a forma más. „Próbálj meg kéket ütni, most zöldet, most barnát!”, mondta nekem például. Én meg tulajdonképpen azóta sem teszek mást, mint megkísérlem tetten érni a hangokban a színeket. A színekben és az irodalomban meg a hangokat; a lényeg mindenütt a szerkesztésben, az arányok tökéletességében rejlik. Festészetben a régi nagy klasszikusok és Paul Klee, Amedeo Modigliani a kedvenceim, könyvben jöhet bármi, bár egyre nagyobb csodálója vagyok a rövidebb szövegeknek, verseknek; kevés szóval egy egész univerzumot befogni, ez a csúcs. És jó lenne egyszer legalább a közelébe érni örök példaképeimnek, Kurtág Györgynek és Eötvös Péternek, Szakcsi Lakatos Bélának vagy a nem zenészek közül Hamvas Bélának, Esterházy Péternek. Akik nem csupán zenészként, íróként vagy gondolkodóként óriások, de emberként is. Mert képesek voltak rá, amire csak nagyon kevesen, hogy a kíváncsiságukat, lelkesedésüket, a kísérletezésre való hajlandóságukat, a nyitottságukat soha egy pillanatig ne veszítsék el. Gyuri bácsi például három éve, kilencvenhat évesen kezdett el újra oroszul tanulni, hát mit lehet erre mondani?

Nagyjából annyit, hogy aki mer, az nyer.

Nagyjából igen. De valójában ez jóval több ennél.

Ezért keresett ön is új utakat a diploma után?

Is. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy mint említettem, akkor, huszonkét évesen rögtön kaptam egy jó nagy pofont az élettől. Utólag azt mondom, jogosan, mert el voltam szállva magamtól, nem éreztem a valós helyzetemet. És az azért ki tudja józanítani az embert, amikor ül otthon, hónapokig várja, hogy csörögjön a telefonja, de nem történik semmi. Kétségbeejtő állapot volt, hiszen közben megszületett a lányom, muszáj volt valahogy pénzt keresnem.

És akkor hirtelen kitalálta, hogy megpróbálkozik a jazzel?

Én nem találtam ki semmit, mindig az élet alakította a dramaturgiát, én meg igyekeztem lépést tartani vele. Először, hiába akart tőle édesapám megvédeni, vendéglátózni kezdtem, esténként egy étteremben örökzöldeket zongoráztam kifulladásig. Ez kis ideig tartott. És itt köszön vissza először Baross Gábor mondata az emberi kapcsolatokról. Balogh Kálmán cimbalomművésszel akkor már régóta ismertük egymást. Egyre többször hívott az együttesébe zongorázni, és ha valaki cimbalmost keresett, neki pedig már nem volt kapacitása, lelkesen ajánlott maga helyett. Így keveredtem Borbély Mihály mellé, és – megint csak az élet dramaturgiája – tulajdonképpen vele és általa jött a jazz is. Először az etnojazz, amiről addig azt sem tudtam, eszik vagy isszák, majd viharos gyorsasággal tágult a kör itthon és külföldön. Mentem előre ezerrel, elvállaltam mindent, ami jött, lettek saját formációim, belekóstoltam a színház, a film világába is, egyszerre űzött a belső vágy és egy ideig a külső kényszerek. Ma már jobban megszűröm, mit vállalok el, de a hajtóerő nem változott: a zene, a színpad a szabad szárnyalás terepe, a rutin számomra megöli a lelket.

Ezért olyan jó jazzt játszani, mert annál az improvizáció révén jobban lehet szárnyalni?

Nem állítanék fel ilyen kategóriát a magam számára. Mindent jó játszani, ami jó, amiben hiszek, és ami lehetőséget ad a szárnyalásra. Legyen az klasszikus egy Bach-átirattól a mai kortárs szerzőkig, jazz vagy az úgynevezett könnyűzene. A Timeless című lemezemen például utóbbival kísérleteztem, amikor a Beatles, Sting és Ennio Morricone közismert dalait adaptáltam cimbalomra, és nagyon is működött. A legboldogabb akkor vagyok, amikor mindezt a határtalanságot hasonló gondolkodású hazai és külföldi muzsikusokkal együtt mutathatom meg a színpadon. Akiket ugyanúgy a zene iránti alázat vezérel, és nem az egó, amit persze egyikünknek sem könnyű levetkőzni. Nekem sem,engem a szüleim arra neveltek, hogy „fiam, csak szépen, lassan, a megfelelő tisztelettel”; egy tanárom mondta egyszer, hogy már-már aggasztóan csendes, visszahúzódó gyerek voltam. De ha nem vetkőzzük le az egót, és belemerülünk egy végtelen egotripbe, nem lehetünk szabadok sem.

Hogyhogy a rengeteg kísérletezés közben is mindvégig hűséges maradt a cimbalomhoz? Mit tud ez a hangszer, amit más nem?

Sokkal több mindent, mint amit itt, Magyarországon a többség gondol róla.

Pedig ez egy jellegzetes magyar dolog, nem?

Ahogy vesszük. Szlovákiában, Romániában, Moldáviában és Csehországban is fantasztikusan cimbalmoznak, utóbbi helyen rengeteg cimbalomkészítő-mester is van. A modern pedálcimbalmot is egy eredetileg cseh, de már fiatal korában Pestre költöző hangszergyártó, Schunda Vencel József szabadalmaztatta. A Mosonyi Mihály, Erkel és Liszt által is támogatott fejlesztés célja az volt, hogy a dübörgő nemzeti romantika korszakában ez az emblematikusan magyarnak gondolt instrumentum a koncertpódiumra is felkerüljön. Schunda újítását 1874-ben mutatták be óriási sikerrel, majd hamar fantasztikus karriert futott be. A 19. század végén a Nemzeti Zenedében már volt cimbalomoktatás, és rengeteg polgári családban elterjedt a Schunda-változat, érdekesség, hogy főként a hölgyek játszottak rajta. A cimbalomirodalom is főként a 20. századhoz kötődik, illetve akkor kezdődött el. Szerencsére a mai napig születnek jobbnál jobb darabok; talán nincs is olyan magyar zeneszerző, aki ne írt volna legalább egy művet nekünk. Szeretik, mert egyedi módon szólal meg önmagában, kamara- és szimfonikus zenekarban is. És mert tényleg az egyetlen hangszer a földön, amiről azt érezzük, hogy a miénk.

A cimbalom nem egyszerűen a magyarság szimbóluma, több annál: a magyarság hangzása.

Pedig ma már nem zenélnek rajta tömegével a polgári szalonokban, sőt mintha a nagyközönség megint csupán a cigány- vagy népzenészekkel azonosítaná.

Hogyan?

Érdekes ez a megítélés, mivel például cigányzenekarokat már egyre kevesebb étteremben lehet hallani. A népzenészek valamivel jobb helyzetben vannak. Nem titkolt küldetésem, hogy mindennemű skatulyából kivegyem a hangszerem, és szélesebb körben ismertté tegyem. Olyan hangszerként, amely tényleg bármilyen műfajt elbír. És nemcsak hogy elbír, de kifejezetten szeret is. Be akarom bizonyítani azt is, hogy

a cimbalom nem területfüggő, szeretném elérni, hogy ne csak Közép-Európa hangszere legyen.

Tényezővé kell tenni a világban. Ez elsősorban hit kérdése. Az egyik dolog, hogy a fiatal generációt a szakmai ismereteken kívül a megfelelő kiállásra, a hangszere tiszteletére és pozíciójának helyes képviselésére is kell tanítani. Megvan az utánpótlásunk, ügyesek, tehetségesek, de a hazai oktatási rendszer – ahogyan annak idején engem sem – nem készíti fel őket arra, hogyan sáfárkodjanak a talentumukkal, hogyan tudják eladni magukat a nemzetközi színtéren is. Ahelyett, hogy büszkén, emelt fővel belekiabálnák a világba, hogy „magyar cimbalmos vagyok!”, viszik tovább a nemzedékről nemzedékre átörökített kishitűséget – így hogyan tudnának másoknak hitet adni vagy kedvet csinálni hozzá?

Meg kellene végre érteni, hogy a mi kultúránk nem kevesebb, mint a föld bármely másik kultúrája.

Sőt, akárhol járok külföldön, és szerencsére sok helyre hívnak, a klasszikus zenészek között szinte mindig felvetődik Weiner Leó, a jazzisták körében pedig Szabó Gábor neve. És akkor az olyan nagyságainkról, mint Liszt Ferenc vagy Bartók Béla, nem is beszéltünk.

Mi a másik dolog, amivel népszerűsíteni lehet a hangszert a világban?

Régóta egyik álmom a cimbalom megfelelő elektronizálása is. Ez évtizedek alatt végbement majdnem az összes hangszerrel, itt is teret nyithatna még több ember felé. Sok dolog van még, ami fontos, de egy a lényeg: jól kell alakítanunk a jelenben a hangszerünk jövőjét. A kollégáimnak, akik jó része valahogy beragadt egyféle, avíttas játékmódba, gondolkodásba és repertoárba, meg kellene érteniük végre, hogy akárcsak a műfajok szélesítése, az elektronika sem ördögtől való, ha jó ízléssel használjuk. És itt is van a következő pont: a jó ízlés. Kényes ügy ez, állandó egyensúlyozást igényel; ha nem folytatod a tradíciót, különc vagy, ha csak a hagyományok után mész, még a magad számára is unalmassá válhatsz.

Így érzi magát, a senki földjén, ahogyan a 2021-ben megjelent szólólemeze címe is kijelöli?

Van, hogy igen. De azért a No Man’s Land, amelyen a világ- és a kortárs zene, a free jazz, az ambient és a kísérleti elektronika harmonikus összegyúrásával próbálkoztam, nem csak rólam szól.

Hanem?

Legalább annyira a világ állapotáról is. A pandémia alatt született, amely önmagában borzalmas volt, pedig akkor még nem is sejtettük, hogy hamarosan jön pár háború és ami a nyomában jár. Elszomorít, ha a sok békétlenségre és szembenállásra gondolok. Ezt próbáltam megjeleníteni és ellensúlyozni is rögtön a zene nyelvén az album mind a hét kompozíciójában.

„Előbb-utóbb a világ minden emberének meg kell találnia a módját, hogy békében élhessen együtt” – idézi benne ezt a Martin Luther King-sort is. Szép gondolat, de visszanézve az emberiség sok ezer éves történetére, van ennek realitása?

Hinni kell benne, nincs mese. Ahogyan abban is, hogy

a zenének, ha jól képviselik, közösség- és így béketeremtő ereje van.

És álmodni rendületlenül, de tenni is érte, hogy az álmok megvalósuljanak. Hamvas Béla nálam jobban mondja ezt: „A földön legalább egy felébredt álmodónak mindig kell lenni, különben a világ az éjszakában elmerülne.”