Miként és milyen élmények által alakult ki a személyes kötődése a kegyhelyhez?
Kétszer ejtett rabul Csíksomlyó. Először, amikor tizennégy éves koromban jártam ott. Miután elvégeztem az általános iskolát, a templomi kórusunk baráti társaságával autóstoppal utaztunk Erdélybe. Hatalmas élmény volt, életemben először jártam Erdélyben, egyáltalán a határainkon túl. Napokat töltöttünk Csíksomlyón, énekeltünk a templomban, az árvaházban laktunk, ahol megtapasztalhattam a gyerekek ragaszkodását is. Utána többször voltam még ott, de a pünkösdi búcsúba tizenkét évvel később, 1985-ben jutottam el már diplomás, Erdély iránt érdeklődő néprajzkutatóként, részben azért, hogy ott találkozzam moldvai csángókkal, mert a diktatúra kellős közepén nem lehetett Moldvában kutatni. Csíkszeredai barátaim rejtettek el éjszakára, ők kísértek a búcsúba, segítettek, magyaráztak nekem.
Mit jelentett, mit adott önnek akkor a csíksomlyói búcsú?
Számomra ez a világ nem volt idegen, katolikus vagyok, benne éltem az egyházi tradícióban, az ünneprendben, a liturgiában, közeli jó barátaim voltak itthoni ferencesek, tanultam vallási néprajzot is. Ami magával ragadott Csíksomlyón, az a székelyek elevenen élő Mária-tisztelete, buzgó, mélyen megélt vallásossága, a kegyhelyhez és egymáshoz való kapcsolódása volt. A diktatúra legyalulta a búcsújárásról a régebbi ünnepi formák jelentős részét, engem akkor ezek a formák nem is tudtak volna megragadni. Azt láttam, ahogy például az asszonyok együtt silabizálják a vonalas füzetbe ákombákom betűkkel írt énekszöveget, ahogy megélem, hogy az egész napos gyaloglás után a templompadra lehajtott fejjel sokan bele-belebóbiskolnak az imádkozásba, de a többiek körülöttem folyamatosan énekelnek.
Megragadott a szenttel való intenzív találkozás, az áhítat, ennek a mélysége, a szépsége, a lényege. Nemcsak szemlélő voltam, hanem résztvevő is.
Imádkoztam, énekeltem, megfogott a gyóntató papok és a náluk sorba álló hívek látványa a nyitott gyóntatószéknél; évekkel később egyszer én is letérdeltem ott. Találkoztam persze a moldvai csángókkal is, láttam, ahogy térden mennek föl a kálvárián. Mindaz, amit akkor átéltem, ráépült a tizennégy évesen szerzett élményeimre.
Hogyan kezdett el kutatóként is foglalkozni a kegyhellyel és a búcsújárással?
Az 1990-es búcsú volt a fordulópont. 1989 nyarától, ahogy sorra dőltek be a kelet-európai diktatúrák, egyre nagyobb reménnyel vártuk, hogy Romániában is bekövetkezzék a változás. 1990 januárjában már mindenki tudta, hogy Csíksomlyón pünkösdkor újra megszervezik a „rendes” búcsút, én is készültem rá. Az egész, addig bújtatott erdélyi és magyarországi kapcsolatrendszer akkor olyan eleven erővel állt helyre, mint ahogy a karsztvízforrás újra előtör a hegyek alól, de még így is váratlanul nagy tömeg gyűlt össze. 1985-ben is sokan voltunk, akkor se fértünk be a templomba, de 1990-ben már a templomkert is kicsinek bizonyult. Rengetegen jöttek Magyarországról, örültünk, hogy együtt vagyunk, együtt veszünk részt a misén, éneklünk, imádkozunk. Az 1990-es búcsún még nem kutattam, de 1992-ben már konkrét tervvel mentem vissza.
Mi volt az, ami kutatóként a legjobban érdekelte?
Az volt az alapkérdés, amire válaszokat kerestem, hogy hogyan kapcsolódik össze a vallási élmény és a magyarságélmény, a magyar ünnep és a katolikus ünnep, a pünkösd, a Szentlélek eljövetele, a Szűz Mária-tisztelet, a kálvária, a szenvedéstörténet, a virrasztás meg a székely, a magyar és a lokális öntudat.
Mert mindez ott nem egy egyszerű „amorf” tömegélmény volt: a falvak népe, Csíkszentdomokos, Csíkszenttamás, Csíkdánfalva, Csíkszentmárton, Csíkszenttamás, külön-külön sok száz fővel, saját zászlóval vonult hazulról a kegyhelyig, miközben mindenki örült annak, hogy végre az immár szabadon megtartható ünnepi rendben is együtt vagyunk. Ez hiányzott negyven évig.
A székely falvak népe mellett jött az erdélyi magyarság, a közösségek, lelkiségi mozgalmak a nagy városokból, az egyetemi városokból, érkezett a tömeg Magyarországról, és mindannyian közösen próbáltunk igazodni az ünneplés régi-új rendjéhez. Az elkövetkező kilenc-tíz éven át szinte minden búcsún részt vettem, a maga alakulásában láttam, ahogy az addig föld alá szorított ünnep, mint egy forrás tör elő, hogy megtalálja az újraéledésének a csatornáit. Kutatóként tudtam, hogy mindez nem olyan lesz, mint régen volt. Ha egy fát tőből kivágunk, nem a törzse fog tovább nőni, hanem oldalt kihajtó sarjadékokban éled újjá. Az érdekelt, hogy abból, ami volt, mi marad meg, mi fog megváltozni, s hogy ezt meg tudjam fogalmazni. Lényeges itt a saját tapasztalat, vagyis az, hogy nem elbeszélésekből, emlékezések alapján közelítek a szokások egy korábbi változásfolyamatához – a „milyen volt régen?” kérdéséhez –, hanem az élő valósággal való találkozás révén.
Hogyan éledt újjá? Mi változott?
Az rögtön látszott, hogy a magyarországiak jelenléte miatt meg fog változni a helyiek és a nem helyiek kapcsolata. Az is látszott, hogy a régi formák keresik a helyüket, és alkalmazkodnak az új helyzethez. A hagyományos búcsú rendjéhez hozzátartozott a Kissomlyó-hegy körüli liturgikus körmenet, a „nagy kikerülés”, amelynek a végén tartották a nagymisét a templomban és annak udvarán. Ez 1990 és 1992 között így zajlott, de 1993-ra a ferences páterek úgy döntöttek, hogy szabad téren legyen a mise. Kivitték a hatalmas tömeget a Kis- és Nagysomlyó-hegyek közötti nyeregbe, és ez a helyszín be is vált, a körmenet viszont lassacskán megszűnt. Egy ideig még megmaradt olyan formában, hogy a kivonulás a hegy nyergében, a levonulás egy másik úton történt. De a rend felbomlott, mert az 1990-es évek közepétől a tömeg már úgy özönlött fel, ahogy tudott. Engem a búcsú hétköznapisága és az ünnepi rendje, méltósága, illetve a kettő összefonódása egyaránt érdekelt. Fotóztam, hogy az emberek hogyan állnak sorba, hol telepednek le enni, pihenni, miközben néprajzos szemmel azt figyeltem, hova kerülnek a szakrális szimbólumok, hová teszik a körmeneti keresztet és lobogókat éjszakára. És a kettő összefonódásában megragadott, ahogy átfénylik az apróságokon is ennek az egésznek a szakrális valósága.
Hogyan kezdett el a pünkösdi búcsújárás régmúltjával is foglalkozni?
A jelenkutatás közben egyre jobban foglalkoztatott, hogy mindez hogyan is volt a régebbi múltban. 2009-re állt össze a könyvem A csíksomlyói pünkösdi búcsújárás – Történet, eredet, hagyomány címmel a búcsújárásnak a kezdetektől az 1949-ig tartó korszakairól. A bőséges forrásanyag alapján meg tudtam írni azt, hogy mit gondolok a csíksomlyói búcsú eredetéről, és hogy hogyan látom ennek a több száz éves folyamatnak a korszakait. Gyönyörűen kirajzolódott, hogy ez egy változatos formákban megvalósuló ünnep, amit 1949-ben, mint egy fát vágtak ki – de megszüntetni mégsem tudták. 1990-ben kezdődött újra a búcsú hagyományos formarend szerinti ünneplése, addig negyven éven át csak az ünnepi formák nélkül lehetett megtartani. 1985-ben, ahogy én is tapasztaltam, már nagy tömeg vett rajta részt, és a forrásokból lassan kiderült, hogy ugyan betiltották 1949-ben, de pár év múlva már újrakezdték. Egyfajta kötélhúzás kezdődött, egyik oldalról próbálták a határt tartani, a másikról pedig tágítani. Ha a Securitate leszállít a vonatról, akkor megyünk gyalog a kertek alatt. Ha nem lehet körmenetet tartani a hegyen, akkor megtartjuk a templomkert falán belül. 1949-ben az utolsó búcsún még Márton Áron püspök is beszélt, akit aztán hosszú évekre bezártak, és az ő története rányomta a bélyegét ennek a negyven évnek az erdélyi katolicizmusára.
Említette, hogy meg tudta fogalmazni, hogyan látja ennek a több száz éves folyamatnak a korszakait. Mik ezek, és hogyan hatottak a történelmi összefüggések a csíksomlyói búcsú történetére?
Haladjunk visszafelé az időben. 1945 és 1949 között volt egy pár év, amikor már Románián belül volt Csíksomlyó, de még nagy tömeg, 70–100 ezer ember vett részt a búcsún. 1940-től 1944-ig azért külön korszak (a „kicsi magyar világ”), mert Észak-Erdély visszatérésével Csíksomlyó újra Magyarországon volt, és a magyarországi magyarok tömegei és vezetői is – akik 1940 előtt, majd 1949 után megint nem vettek részt a búcsún – ebben az időszakban mehettek Csíksomlyóra. Ekkor kapta a búcsú az összmagyar egyetértés nemzeti karakterét. Az 1920-tól 1940-ig, a trianoni békekötéstől az első bécsi döntésig tartó időszakban egy megszakadt hagyományt élesztettek újra. 1919-ben nem tartották meg a búcsút, 1920-ban pedig már a románok voltak az urak Erdélyben, nem is engedték megtartani. Sokan hangsúlyozzák a kontinuitást, de 1919–20-ban a búcsú évszázados formája megszakadt. Az 1921-es újrakezdés egyik újdonsága volt, hogy csaknem tizenöt év után újra megtartották a körmenetet, a másik pedig, hogy Csíksomlyó Romániához kerülésével, az egyetlen jelentős magyar kegyhellyé vált, és megerősödött az a szerepe, hogy Csíksomlyó az erdélyi magyarság helye.
Miért nem volt 1921 előtt körmenet Csíksomlyón?
Az erdélyi püspök tiltotta be 1908-ban,
mert megelégelte a székelyes, bicskázós ribilliókat.
Addig két körmenet volt, szombaton és vasárnap hajnalban, és a misék liturgikus szervezése is más volt, például a hosszabb szentbeszédeket a misén kívül tartották. Trianont megelőzően egy hetvenévnyi szakaszt határozhatunk meg, mert 1850-ben, a Bach-korszak legelején sem volt búcsú, 1848–49-ben ugyanis a székelyek a csíksomlyói Kájoni nyomdát használták arra, hogy a szabadságharc egyik újságát, a Hadi Lapot nyomtassák. Az 1850-es évek elején megint volt egy újraéledés egy cezúra után, és ezt megerősítette az, hogy Haynald Lajos püspök is ott volt a búcsúban. Ez az első adat arról, hogy egy püspök jelen volt az eseményen. Az ezt megelőző korszak az 1770-es évek vége és 1850 között szintén körülbelül hetvenéves. Ebben a korszakban került a köztudatba egy történet, amely szerint a búcsú eredete annak megünneplése, hogy a csíki székelyek 1567-ben fegyveresen ellenálltak János Zsigmond fejedelem erőszakos unitárius térítési kísérletének. Ez a történet szimbolikus kifejeződése a csíki katolikusok örömének, hogy megmaradtak katolikusnak, miközben egész Erdély protestánssá vált – és nem úgy, ahogy a reformáció után, az ellenreformáció során a protestánssá vált népek újrakatolizálódtak, hanem ők nem is váltak azzá. Ebben az időben Csík és a székelység egy része még katonai határőrszervezet volt, idegen uralom alatt állt, ami erősen befolyásolta a hétköznapi életet is. Ezt az időt alapos levéltári kutatással lehetne a mostaninál jobban megismerni, ami még várat magára.
A korszakok alapján meg lehet határozni, hogy mikor kezdődött a pünkösdi csíksomlyói búcsújárás története?
Igen, úgy gondolom, az 1640-es évektől az 1770-es évekig tartó korszak során kapta meg az alapformáit. Az első ma ismert egykorú írott följegyzés arról, hogy a székelyek összegyűlnek a csíki hegyek között egy Mária-kegyhelyen, 1649-ből származik, mégpedig kolozsvári jezsuiták Rómába küldött jelentéséből. Az 1649 előtti évtizedekben zaklatott idők jártak, a kolostort többször feldúlták, nem utolsósorban pedig a reformáció folytán szétesett az erdélyi szerzetesség. A csíksomlyói kolostor, ahogy az összes erdélyi ferences kolostor, szinte teljesen elnéptelenedett, ezért itt megint látok egy szakadást. Arról tehát, hogy azt megelőzően, vagyis körülbelül az 1630-40-es évek előtt volt-e már búcsújárás pünkösdkor Csíksomlyón, egyáltalán nincs adatunk. Amit viszont tudunk, az az, hogy kétszáz évvel korábban, az 1440-es években a ferencesek kőtemplomot építettek Csíksomlyón – a nagy hegyek között, az erdő szélén. Nyilván előtte fatemplom állt ott, és a pápa megengedte, hogy az új templomot a hívek adományokkal támogathassák, és ezért búcsút nyerhessenek. A templomszentelés ünnepe akkor július 2-a, Sarlós Boldogasszony ünnepe volt. Ha visszanézünk a múltra, látjuk, hogy meg-megszakad a folytonosság, kikopnak tradíciók, és a helyükre újak kerülnek.
2023-ban megjelent A csíksomlyói kegyhely és búcsújárás című könyvében a diktatúra negyven évéről, majd az újjáéledésről is ír. Az 1949-től 1989-ig tartó időszak is felbontható korszakokra?
A betiltást követően 1950 volt az első olyan év, amikor a román állami és pártvezetés minden erővel, fegyveres erőszakkal is blokkolta az eseményt. Ebben az évben még voltak ferencesek Csíksomlyón, de 1951-től 1957-ig egyáltalán nem. 1440 óta több mint 500 éven keresztül éltek Csíksomlyón ferencesek, nem tudom eléggé érzékeltetni, hogy ez a hiány akkor mit jelentett. A román állam 1957-ben hagyta jóvá, hogy egy ferences atyát oda helyezzenek. Tizennégy éven át Daczó Lukács atya egyedül tartotta a frontot az egyházüldözés, a kollektivizálás idején. A buzgó székely vallásosság azonban tovább élt Csíksomlyón, és ahogy a diktatúra lazult, Lukács atya hívhatott gyóntató papokat, hiszen egyre többen jöttek. Említettem az 1567-hez köthető legendát arról, hogy a székelyek ellenálltak a protestáns térítésnek.
Ebben a történetben szimbolikus módon sűrűsödik a csíki székelyek azon tapasztalata és a tapasztalat feletti öröme, hogy a hithűség embereivé váltak. Nagyon erős része a csíki székely katolikus öntudatnak annak a megélése, hogy képesek megmaradni, egyben maradni azon az áron is, hogy a politikai hatalommal kell szembeszállniuk.
1967-ben Lukács atya – miután már tíz éve egyedül tartott ki a diktatúra idején – azon tépelődött, hogy hogyan beszélhetne a szószéken erről az éppen ötszáz éves történetről úgy, hogy ne vigyék el. 1970-től 1989-ig már ketten lehettek ferencesek az iskolának kisajátított zárdaépület pár szobájában, próbálták tágítani a mozgásteret. A hetvenes évek második felétől viszont megint egyre keményebbre húzták a diktatúra csavarját. Amikor 1985-ben Csíksomlyóra mentem, figyelmeztettek a barátaim, hogy vigyázzak, kinél szállok meg, nehogy baja legyen belőle. Végül mégis megfogott a milícia, minden jegyzetemet, kazettámat, filmemet elvették, nem bántottak, de apróra kikérdeztek. Kudarcként éltem meg, és féltettem az embereket, akiknek a nevét feljegyeztem. Az év augusztusban vissza is mentem, kiderült, hogy hála Istennek, nem keresték meg őket.
Említette az 1989 után bekövetkezett változásokat. Milyen folyamatokat lehetett megfigyelni?
Összességében a búcsú tömegesedett, modernizálódott, profanizálódott, üzletiesedett és médiaeseménnyé vált. Nemzeti karaktert öltött, és a világ magyarsága elkezdett odajönni. A 1990-es években még csak Magyarországról jöttek tömegesen, majd 1996–97-ben elkezdtek feltűnni az első szlovákiai, vajdasági csoportok, aztán Ausztriából, majd egész Nyugat-Európából is jöttek, 1997–98-ban pedig megérkeztek az első kanadaiak, ausztráliaiak, amerikaiak – kezdetben csak egy-egy család, aztán egyre nagyobb számban. A búcsú időtartama összeszűkült, többnapos eseményből egy nap, sőt egy délelőtt lett. A tömeg a szabadtéri misére megy, utána szétoszlik, csak a szűk székelység marad virrasztani éjszakára. A körmenet régi formája lekopott, a virrasztás nagy része átalakult, a napvárásból turistalátványosság lett. Nagyon fontos, hogy 1993-tól kezdve a frissen létrehozott Duna Televíziónak köszönhetően a tévénézők is részesülhettek a búcsú látványában. Ami engem 1990-ben kutatóként érdekelt – hogy mi lesz a csíksomlyói pünkösdi búcsúból –, az a folyamat 2000-re körülbelül lezárult: állandósult az új ünneprend, és a további változások már ennek keretei között zajlanak le.
Mindemellett van egy kettősség, mert megmaradt a katolikus székelyföldi tradicionális ragaszkodás is bizonyos hagyományokhoz.
Például Csíkszentdomokosról harminc, Gyergyószárhegyről hatvan kilométert gyalogos csoportban is jönnek. A többség ugyan már kocsival, busszal érkezik, de beáll a gyalogmenetbe. Így maradnak meg a tradicionális formák, és a magyarországi vendégsereg ezekre csatlakozik rá. Sokan beállnak a székely falvak zászlai alá is. Fel-feltünedeznek magyarországi közösségek is, például iskolákból, plébániáktól, de egyre nagyobb arányban van jelen egy strukturálatlan tömeg. A ferencesek igyekeznek a nemzeti karaktert korlátok között tartani, és folyamatosan hangsúlyozzák, hogy ez egy Mária-kegyhely, a pünkösd pedig vallási ünnep. Nem akarnak ökumenikus istentiszteletet, összmagyar ünnepet, fesztivált, színpadi eseményeket, hanem hogy tartsuk meg a búcsút a maga szent méltóságával.
Ahogy említette, fontos hangsúlyozni, hogy Csíksomlyó Mária-kegyhely. Milyen jelentéssel bírhat, hogyan élhetjük meg a jelenben a Mária-tiszteletet?
1798-ban az erdélyi püspök, Batthyány Ignác hivatalos vizsgálatot követően hagyta jóvá és mondta ki, hogy a kegyhely Mária-szobra „csodákkal ékes”, ami hivatalos egyházi rangot adott Csíksomlyónak mint Mária-kegyhelynek. A csíki áhítatban erős a Szűz Mária-tisztelet. Az emberek Szűz Márián keresztül imádkoznak az Úristenhez, sok mindent kérnek és meghallgatásra is találnak, amit aztán örömmel vagy könnyek közt megköszönnek – erről tanúskodnak a szentélyben levő és folyamatosan gyarapodó hálatáblák is. Volt alkalmam forgatni azokat a füzeteket, amelyekbe az emberek az imakéréseiket írják már az 1970-es évek óta.
Azt, hogy a kérésekből hány teljesült, a meghallgatásokból hány történt meg, élő ember nem tudja, csak a Jóisten és Szűz Mária. Én biztos vagyok benne, hogy sok, mert pusztán a szokás ereje nem tartana meg egy kegyhelyet. A szent helyek akkor maradnak meg szentnek, ha ott szent dolgok történnek: nemcsak szentmisék, szentáldozások, gyónások, hanem elementáris erejű szent tapasztalások, mert ezeken a helyeken az érzékek jobban kiélesednek az Úristen jelenlétére.
Csíksomlyón sincs jobban jelen az Úristen, mint máshol, hanem mi vagyunk jobban nála. Vannak helyek, ahol az ember jobban kinyitja magát az égre, és azt, ami ezeken a helyeken történik, jobban rögzíti magában, és visszatér ahhoz a tapasztalathoz. Én ilyennek érzem a csíksomlyói Mária-tiszteletet.
Fotók: Mohay Tamás
