„Kovácsolni? A legegyszerűbb dolog a világon, csak jó helyre kell ütni… Sokszor hallottam ezt a nagypapámtól, amikor még az üllő másik oldalán álltam. Már gyerekként minden laposvasból kardot igyekeztem készíteni, később már gyakorolhattam a hegyezést, lapítást, nyújtást. Gyakran elkísértem a munkákra, adogattam neki a csavarokat, fogtam a centi végét, közben leginkább láb alatt voltam, a kalapácsot is elhordtam néha, de csak megtanultam a szakmát mellette. Figyeltem, belenőttem. Igaz, néha ma is megkérdezném, miközben egy-egy bonyolult probléma megoldásán gondolkodva a szerszámai között keresgélek, hogy ennek vajon mivel állna neki.”
Kispesten vagyunk egy nagyapáról unokára szállt legendás kovácsműhelyben. A nagypapa, Félegyházi Károly kovács iparművész igényes vasmunkái díszítik többek közt a Parlament épületét, a Sándor-palotát, a tihanyi apátságot, köz- és magánépületeket. Unokája, Botond kiskorától tanulta, leste a mesterséget, és bár most régészet mesterképzésre jár az egyetemen, a jövőjét a vassal, kovácsolással képzeli.
Egy ilyen műhely hatalmas érték. Egyszerre tárgyi és szellemi örökség. Életmű is, hiszen a kovács gazdagságát mindig szerszámai mennyiségével mérték. És itt elképesztő mennyiségű szerszám van. A falak mentén kalapácsok regimentje, a kicsikkel egy szög feje is szabályosra formázható, a nagyokat meg felemelni sem egyszerű egyedül. Mellettük fogók, reszelők, üllők, satuk. Van köszörű, és 150 éves fúró, ami még ékszíjjal működik, vagyis nincs, ami elromoljon benne. Régi csillárok a polcokon, és egy csomó ismeretlen rendeltetésű „majd jó lesz valamire” jelszóval idegyűjtött vastárgy. Tetőre való hófogók, csavarok minden méretben, modern szalagcsiszoló, golyósprés. Fent a plafonon hatalmas fújtató, azt régen a fújtatósegéd kezelte. Botond viszont egy régi NDK-s porszívómotorral adagolja az oxigént a koksszal begyújtott tűzhöz. Mert a tűzhöz ragaszkodik, pedig dolgozhatna gázzal is.
A hosszúkás négyzetvas, ami most csak a mi kedvünkért kerül a kovácstűzbe, már színesedik, izzik. Botond fogóval teszi át az üllőre, erős és pontos kalapácsütésekkel hegyezi ki. Addig üti, amíg pislákol a fénye, utána visszateszi a tűzbe. Ha már elég hegyes, meghajlítja, de akkor már azt a részt, amit véglegesnek ítél, előbb hideg vízbe mártja.
„Nagyapám gyakran dolgozott egyházi megrendelésekre, de magánszemélyeknek is készített korlátot, kaput, zárat, vasalatot, gyertyatartót. A kovácsoltvas nem olcsó mulatság, a kézzel, egyedileg, szépen elkészített darabok különösen nem azok. Nem vagyunk restaurátorok, de kiegészítést és rekonstrukciót vállalunk. Csak laikusok hiszik, hogy ami vasból van, ahhoz ezer évig hozzá sem kell nyúlni. A vasszerkezeteket ugyanúgy karban kell tartani, mint mást, egy vaszárban eltörhet a rugó, és ezeket ma már kevesen tudják pótolni, javítani. Nincs két egyforma munka, minden darab új feladat, új probléma, amiből tanul az ember. Ez benne a legszebb. Száz-kétszáz éve meghalt, ismeretlen mesterektől tanulok, rácsodálkozom, hogy cifra problémákat huszárvágással is meg tudtak oldani.”
Huszárokról más tekintetben is beszélhetünk, Botond ugyanis már ötévesen közölte szüleivel, hogy ő bizony az lesz: huszár. Somogyi Győző könyveit nézegetve nőtt fel, szülei múzeumba vitték, a kezdetektől érdekelte a hagyományőrzés. Ezt azóta sem nőtte ki, sőt, nagyapjával ellentétben, aki nem szerette, ha műhelyében fegyver készül, Botond kardokkal, régi fegyverekkel is foglalkozik. Van egy kis csapatuk, barátaival nemcsak őrzik, de éltetik az Árpád-, Anjou- és török kori, valamint az 1848-as lovas katonai hagyományokat. Részt vesznek a visegrádi palotajátékokon, egyéb rendezvényeken, néha filmforgatásokon is. Viseletben lóháton mutatják meg a gyerekeknek és a felnőtteknek, hogy is volt régen.
„Büszkeség, sport, társaság, élmény, adrenalin, tisztelgés a hajdan élt magyar hősök előtt – mindez megvan benne. A legjobb, amikor a gyerekek arcán ugyanazt az elvarázsolódást látom, amit én éreztem. A 21. században nehéz versenyezni az elektronikus eszközökkel, azok egy csepp izzadság nélkül nyújtanak élményt. De ez az élmény más. Itt nem lehet gombnyomásra győzni, itt valóban gyorsnak és erősnek kell lenni, elhajolni a pofonok elől, elbírni a páncélt. Jó látni a gyerekeken, hogy amit csinálunk, az versenyképes a ketyerékkel szemben, megérzik az igaziságát.”
Az építész szülők a hagyományőrzésben nemcsak támogatók, de résztvevők is. Édesanyja az MMA ösztöndíjasaként most a magyar királynékkal és viseletükkel foglalkozik, Botond hét testvére is kisebb-nagyobb mértékben részese ennek a hobbinak, ahogy felesége, Julcsi is. A hagyományőrzés nem menekülés egy képzelt világba, hiszen akkor ugyanolyan lenne, mint a képernyős játékok. Kultúrtörténet, hobbi, tanulás, kutatás, tisztelet, közösség. És lovaglás!
„Bőrrel is azért kezdtem foglalkozni, mert amikor lovam lett, nem volt pénz lószerszámra. Hát összebűvöltük magunknak a kantárokat, a nyerget, a tarsolyt, a fegyverszíjakat, még a cipőt is.”
Mielőtt jelentkezett volna régész szakra, elvégzett egy OKJ-s ötvöstanfolyamot, ami egy kovácsnak rokonszakma. Azt mondja, sok mindent tanult ott, amire szüksége van a kardhüvelyek, lószerszámok vereteinek elkészítéséhez. És megtanult még valamit: pontosan dolgozni.
A nagypapa néhány éve halt meg, de fiai és unokái már életében részt vállaltak a munkából. Botond édesapja gyakran tervezőként van jelen, aztán ketten vagy Botond egyedül elkészíti a kért darabot. A régi tervek mind ott vannak összetekerve a műhely sarkában.
„Van, aki úgy gondolja, könnyű nekem, hiszen ilyen trambulinról könnyebb elrugaszkodni. Van ebben igazság, de a léc is magasabban van. Abban is bízom, hogy a tizennégy unoka között még lesz olyan öcsém, unokaöcsém, aki kedvet kap. Most úgy néz ki, lesz.”
Már vagy tizedszer járjuk körbe a műhelyt, de még mindig van felfedezni való. A hatalmas fiókos műhelyszekrényben vágók, reszelők, húzófogó, azzal vékonyítják a drótot. Régi kilincsek, öreg kulcsok. Dobozzár. Vidéki nagyszülők kamraajtóján volt olyan, kis hengeres kilinccsel a tetején.
„Nagypapában nagy volt a szakmai alázat, ezt is meg lehetett tőle tanulni. Ő ugyanolyan odaadással és gondossággal reszelgette a szomszéd néni zárját, ahogyan a Parlament kapuján dolgozott.”
