Aki Magyarországon legalább középiskolát végzett, még ha nem emlékszik is rá, valamelyik tankönyvében egészen biztosan találkozott Ferenczy István Pásztorlányka címen ismert szobrának reprodukciójával. Méltán, hiszen ez az 1820 és 1822 között készült alkotás, amely a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán látható, az egyik első a maga nemében, egyúttal iskolapéldája a kiteljesedő klasszicista művészetideálnak. Ferenczy előtt szinte alig volt világi magyar szobrászat, ő volt az első, aki országos hírnévre emelkedett, és ez a hírnév a mai napig kitart. Aki azonban többet is szeretne megtudni róla, az hamar szembesül vele, milyen felemás életművet hagyott hátra.
Rimaszombatban született 1792 februárjában birtok nélküli nemes anyától és a városi szenátorságig emelkedő lakatosmester apától. A bátyja papnak készült, így az apja őt szánta az ipar folytatójának. Otthon kitanulta a mesterséget, közben kijárta a helyi gimnáziumot, majd a kor szokása szerint szakmai ismeretei bővítése céljából vándorútra indult. Elsőként egy pesti műhelyhez csatlakozott, és ott rajzórákat is vett. Egy kovácsoltvas cégérhez készült tervrajza fenn is maradt 1811-ből.
Huszonegy éves volt, amikor, még mindig műhelyről műhelyre vándorolva, Bécsbe érkezett. Eddigre azonban eldöntötte már, hogy a tisztes ipar helyett a még tisztesebb művészetet választja. Járta a múzeumokat és könyvtárakat, majd afféle tanulósegédként, a mestereknek kevéssé kényes szobrászati munkákat elvégezve a kor jeles alkotóihoz csatlakozott. Bécsi időszakából, 1817-ből fennmaradt egy érme, amely hibáival együtt is az ígéretes szobrászt mutatja.
A huszonhat éves szobrásznövendék úgy határozott, hogy a legnagyobbaktól tanul tovább, Rómában. Ekkor ketten voltak „legnagyobbak”, az olasz Antonio Canova és a dán Bertel Thorvaldsen. Mindkettőnél jelentkezett. Amint életrajzírója, Cifka Péter írja, „Canova bűbájosan kitessékelte, Thorvaldsen morogva helyet adott neki a műtermében. […] Ettől fogva Canováért rajongott, Thorvaldsenre neheztelt”.
A pálya szépen indult, megalkotta Csokonai-portréját, amiért József nádor három évre szóló ösztöndíjat adott neki. Ezután önállósítva magát, immár Canova szellemi irányítása mellett, elkészítette az eredetileg A szép mesterségek kezdete címet viselő Pásztorlánykát.
Hibái ellenére is kiváló munka ez, amely olyan híven adja vissza a klasszicista művészetideál eszmeiségét, hogy maga Canova sem tudta volna jobban. Klasszikus a téma, a forma, az öltözet, klasszikus a természetes, mégis nyugodt kompozíció. Talán az a legjobb kifejezés rá, hogy szerethető.
Ami be is bizonyosodott, amikor Ferenczy a kevésbé sikerült Csokonai-portréval együtt hazaküldte Magyarországra. Otthon zajos sikert aratott mind a kettő. A lapok Ferenczyben látták meg a nemzeti művészet olyan régóta hiányolt alkotóját, cikkben, versben köszöntötték a művészt, metszetben közölték a Pásztorlánykát. Maga Kazinczy is írt Ferenczyről, tőle várva a nemzeti művészet emelkedését.
A biztatás hatott, Ferenczy 1824-ben hazaköltözött, hogy honi megrendelőktől várja megélhetését és pályája kiteljesedését. A nagy megrendelések azonban csak nem jöttek, ehelyett síremlékek és portrék készítésére kapott megbízásokat. Ebben az évben rendelte meg Ürményi József, a Válon élő agg országbíró is az általa építtetett templom két szobrát. Ezekről kicsit később, hogy választott művünket elhelyezhessük az alkotások sorában.
Amelyek között meglepő egyenetlenség tapasztalható. Gróf Brunswick József portréja szép, igényes munka, Kazinczy Ferencé szintén, Virág Benedek emlékműve viszont egészen gyenge, elrajzolt, a többévi halogatás után 1832-re elkészült váli Az üdvözült lélek szintén. Ez utóbbi Thorvaldsen egy domborművének kompozícióját emeli át a térbe elég szerencsétlenül. A mérsékelten sikerült Kultsár István-síremlék egy Canova-mű mintáját követi, mintha Ferenczy nem bízott volna eléggé a saját tehetségében. Ekkor készült a Kölcsey-szobor, amelynek kompozíciós bakija – a költő ölben nyugvó kezében a pergamentekercs egészen más asszociációra is alkalmat ad – azóta is derültséget kelt a tankönyvi reprodukciót megpillantó diákok körében.
A művész legnagyobb vállalkozása a hatalmas Mátyás-emlékmű – lett volna, ha megvalósul. Nagy figyelmet keltett a terv, országos gyűjtés indult, Széchenyi, Vörösmarty is megszólalt. Ferenczy részletes rajzokat készített, egyes elemeket meg is mintázott. A szellemi, majd anyagi értelemben is talajt vesztő művész erejét azonban meghaladta a feladat, a terv megbukott. Annyira, hogy végül a szobrászi működéssel is felhagyott, gipszmintáit összetörte, budai házát eladta, és 1846-ban visszaköltözött Rimaszombatba, szinte elszakadva az éppen csodálatosan felpezsdülő magyar szellemi élettől.
Művészetét mérlegre téve azon alkotók közé kell sorolnunk Ferenczyt, akik nem voltak tisztában tehetségük mibenlétével, és teljesítményük értő kritika híján a zseniális és a gyenge között bizonytalankodott. Pedig hogy zseniális volt, azt az Ürményi-portré akár egymagában is bizonyítja.
Finoman idealizáló klasszicista szobor ez is, de másként, mint a többi. Azt kell feltételeznünk, hogy Ürményi József, a megbízás idején már nyolcvanhárom éves országbíró nagy formátumú személyisége kellett ahhoz, hogy a művészt ilyen bátor őszinteségre késztesse. Máskor, más portrék esetében Ferenczy megmaradt a klasszicizmus szépségeszméinek keretei között, itt azonban bátran megfaragta azt az embert, akit maga előtt látott.
A klasszikus, ókori szobrászattól, amelyből a 19. századi klasszicizmus az ihletet merítette, korántsem idegen ez a megközelítés. A római korból egész sora ismert az úgynevezett patríciusportréknak, amelyek alkotói nem féltek az ábrázolt személy esendőségét, öreg voltát, testi hibáit is megörökíteni. Feltehető, hogy Ferenczy maga is látott ilyeneket, a szemlélet nem volt tehát idegen tőle. Kivételes tehetségét dicséri, hogy nem állt meg a puszta ábrázolásnál, hanem sikerült a személyiséget is megragadnia – a nagy emberét, akiről már mind lekoptak a világ hívságai, de akinek az arcvonásaiban mégis ott rejtőzik maga a történelem. Ezzel önmagát is átemelte az idő fogságából kiszabadult halhatatlanok közé.
A magányos óriás | Magyar Krónika
Aki a hatalmas térbe, az ország kilencedik legnagyobb templomába belép, annak aligha a rejtettség jut az eszébe. A Hétfájdalmú Szűz nevét viselő váli istenháza mégis illeszkedik lapunknak a rejtett templomokat bemutató sorozatába, hiszen a helyieket és a környékbelieket leszámítva alig ismeri valaki. Pedig a hitéleti szerepe mellett az építészeti értékei miatt is megérdemli, hogy meglátogassuk.
Nyitókép: Németh Ildikó
