A sztálinista film, amit a keleti blokkban tiltottak be – Berlin eleste (1949)

S íme, Lenin kezéből [Sztálin] átvette a napot és magasra, igen magasra emelte. Azóta nem alszik ki a földön a boldogság, mert nem alhat ki az égen a nap sem.

Ha valaki esetleg azt hiszi, hogy ez egy középszerű párttitkár monológja 1950-ből, az téved – bár nem óriásit. A látszat ellenére itt (elvileg) egy népművészeti alkotás részletét lehet olvasni. A teljes szöveg itt olvasható, ez a történet (egyébként A nép napja címet viseli) a Szovjet népmesék Leninről és Sztálinról című gyűjteményes kötetből származik. Sajnos ma már az ebbe gyűjtött „mesék” közül igen kevés érhető el teljes szövegként az interneten, a kötet szintén ritkaságnak számít – nagyjából egy hónapja láttam az egyik legnépszerűbb aukciós oldalon egy példányt, amit az eladó mintegy 30 000 forintra taksált.

Szóval ha valaki szeretné elolvasni a könyvet – akár történelmi érdeklődés, akár katasztrófaturizmus, akár valami furcsa vonzalom okán – akkor elég nehezen teheti meg. Viszont annak, aki az élmény esszenciájára kíváncsi, és ezt esetleg mozgóképen keresztül szeretné befogadni, jó hírrel szolgálhatunk. A Moszfilm – amely egykoron a szovjet állami filmgyártó vállalat is volt – néhány éve elkezdte feltölteni a legnagyobb videómegosztó portálra a sztálinista propagandafilmek egy részét: az egyszeri felhasználó ingyen hozzájuk férhet, jó képminőséggel, angol felirattal. Egyébként találhatunk itt olyan remekműveket is, mint a Sztalker (1979) vagy az Andrej Rubljov (1966), de történelmi szempontból most tanulságosabb a sztálini időszaknál maradni.

Van ugyanis egy grandiózus film, ami a maga teljességében bemutatja a rezsim – és vezetője – önképét, illetve azt a keretezést, amiben a „nagy honvédő háború” eseményeit láttatni akarta. A Berlin eleste (1949) Sztálin 70. születésnapjára készült – ajándékként –, és talán nem árulunk el nagy titkot:

Sztálinnak önmaga filmes megjelenítései közül ez lett a személyes kedvence.

Ha valaki esetleg rá akar kattintani a fentebb belinkelt filmre (ami egyébként a teljes alkotásnak csak az első fele), ajánljuk, hogy a cikk elolvasása után tegye meg. A következőkben ugyanis megkíséreljük a művet történelmi kontextusba helyezni, hogy mai szemmel is befogadhatóbb legyen.

Szovjet filmek a háború után: a „nagy filméhség” időszaka

Egy furcsa állítással kell kezdenünk: a második világháború időszaka a szovjet kultúrában dolgozók számára – bizonyos értelemben – nagyobb szabadságot adott, mint a sztálini rezsim korábbi évei. A játékfilmek területén mindenképp tetten érhető a jelenség: Sztálin személyi kultusza valamelyest háttérbe szorult. Az alkotások célja nem a vezető dicsőítése lett, hanem a háború értelmének megértetése. Fenn kellett tartani a társadalomban a morált: a rengeteg véráldozattal járó küzdelemnek van értelme és igenis vannak hősei.

Már a háború idején forogtak olyan játékfilmek, amelyek az aktuális eseményeket dolgozták fel. A központi alakok pedig rendszerint partizánok vagy harcoló nők – lásd Zoja (1944) vagy Ő védi meg a hazát (1943). Sztálin és a katonai vezetők csak háttértáncosok: a konfliktus tétje a honvédelem, ehhez pedig az egyszerű (dolgozó) emberek elszántságára van szükség. Ha a partizánok nem félnek, ha a (partizán)nők nem félnek, te se legyél rest feláldozni magad a hazáért, kedves szovjet mozinéző!

Ez a szemlélet a háború végén valamelyest átalakult, ennek első jele volt – a sors iróniája az egybeesés – A nagy fordulat (1945) című film, ami a sztálingrádi csatát dolgozta fel. Itt már a tábornokok kerülnek a középpontba, vagyis az emberek, akik a nehéz stratégiai döntéseket meghozzák az íróasztal mögött. A rendező, Fridrih Markovics Ermler olyan mozit akart csinálni, amely realistán mutatja be a katonai vezetők dilemmáit, egymás közti küzdelmeit és azt a szemléletet, amivel a harcmező eseményeit megközelítik. Ez a realista ábrázolás egy tábornok szerint, aki a Pravdában szemlézte a filmet, sikerült. Más kérdés a befogadhatóság: vajon az íróasztalnál zajló szakmai párbeszédek mennyire izgalmasak ahhoz, hogy egy nagyjátékfilmet elvigyenek a hátukon? Erre még visszatérünk.

A második világháborút feldolgozó filmek fókuszában ezután megjelentek a tábornokok és a generalisszimusz, vagyis Sztálin is. A jelenség megértéséhez szükséges kitérni a történelmi kontextusra. Az 1946 és 1953 közötti évek a Szovjetunióban az újjáépítéssel teltek. A filmekre juttatott erőforrások drasztikusan csökkentek: úgy is nevezi a szakirodalom ezt az időszakot, hogy a „nagy filméhség”. 1946 és 1953 között összesen 165 film jelent meg. 1951 a mélypont: csupán kilenc szovjet film kerül a mozikba.

Az erőforráshiányon túl a cenzúra újra felerősödött: Andrej Zsdanov vezető kultúrpolitikus sok neves rendezőt ellehetetlenített. Talán a legismertebb Szergej Ejzenstein esete. Leforgatta a Rettegett Iván (1945) című filmet, a politikai fogadtatást pedig mintha A tanú (1969) című filmhez írták volna: a két részben bemutatott első felét Sztálin-díjjal honorálták, a második részét nem sokkal később egyenesen betiltották. Ebben nagy szerepe volt Sztálinnak, aki rendkívül elégedetlen volt az uralkodó ábrázolásával: „gyengeakaratú Hamletnek” nevezte. Sok kritikus a mai napig a diktátor allegorikus alakját látja Ejzenstein hősében. (A film egyébként részben színesben készült fentebb a koronázási jelenetet linkeltük be.)

Nem Ejzenstein volt a szovjet rendezők közül az egyetlen, akit meghurcoltak. Az úgynevezett „kozmopolitizmus” elleni kampány jegyében – amelyben gyakran zsidó értelmiségiek jelentették a célpontot – olyan alkotókról születtek lejárató cikkek a Pravdában, mint Dziga Vertov vagy Szergej Jutkevics.

De még azok a rendezők sem lehettek biztosak a dolgukban, akik nem estek ki a rendszer kegyeiből. Szergej Geraszimov például igen kellemetlen helyzetbe került, amikor Az ifjú gárda című regényt kívánta filmre vinni. Egy klasszikus partizántörténetről van szó: Komszomol-tagok ellenállást szerveznek egy ukrán kisvárosban a megszálló németekkel szemben – a végén egyébként lebuknak és kivégzik őket.

A regény hasonlóan járt, mint Ejzenstein Rettegett Ivánja: 1946-ban Sztálin-díjjal tüntették ki, nem sokkal később viszont lejárató kampány célpontja lett a szovjet nyilvánosságban. Az ellene felhozott érvek kissé komikusan hangzanak, a szerző szemére vetették, hogy túlságosan magasztalja a forrófejűséget, a spontaneitást a higgadt, átgondolt harcmodor ellenében – mit csináljon az ember, ha fiatal partizánok a hősök? –, emellett történelmi pontatlanságokat is tartalmaz a mű – ami nem tolerálható, hiszen elvileg igaz történeten alapszik.

Geraszimov filmje végül mozikba került 1948-ban, és a korszak egyik legnagyobb közönségsikere lett: az első részét több mint 48 millióan látták.

Az erősödő cenzúra miatt tehát a helyzet finoman szólva volatilis volt bárki számára, aki mozit akart csinálni. A filmek – és a művészetek – rövid pórázon tartása abból adódott, hogy a háború után a sztálinista személyi kultusz talán még magasabb fokozatra kapcsolt, mint a harmincas években. Ebbe ágyazódik az a szemléletmód, amivel a második világháború eseményeit ábrázolták 1946 és 1953 között a szovjet filmek. Kissé sablonosan fogalmazva a világháborút feldolgozó filmek főhőseit két csoportba oszthatjuk: azokra a hétköznapi emberekre, akik helytállásukkal példát mutatnak, de elbuknak (Az ifjú gárda), illetve azokra, akik hideg fejjel irányítják a harcokat, és megnyerik a háborút (ez pedig kiemelten Sztálin karakterét jelentette). Azt az üzenetet kellett átadni, hogy a nagy honvédő háborút voltaképpen Sztálin nyerte meg, aki a tábornokait hatalmas térképek fölött a helyes irányba terelte.

A diktátor szerepét azért is kellett hangsúlyozni, mert akkoriban személyes konfliktusa volt a hadsereg vezetésével: különösen Georgij Zsukovval. Sztálin egyfelől tarthatott attól, hogy Zsukov – népszerűség tekintetében – a fejére nő, másfelől a tábornok személyisége is adott okot az összetűzésekre: Zsukov ugyanis arrogáns, zsarnokoskodó természet volt. Alig egy évvel a háború vége után az Odesszai Katonai Körzet parancsnokává nevezték ki – az ő karrierje mellett ez egy kis jelentőségű pozíció volt, távol a tűztől, vagyis Moszkvától.

Sztálin hadsereghez fűződő ellentmondásos viszonya nem csupán a személyes konfliktusokban nyilvánult meg: a „dicső” Vörös Hadsereget, ami a győzelmet kivívta, szimbolikusan megszüntették – átnevezték Szovjet Hadseregre. 1947-től pedig a győzelem napja nem volt már hivatalos állami ünnep.

Amit a filméhség idején is nézni lehetett

A helyzet tehát: erősödő cenzúra, ellehetetlenített rendezők, minimális hazai gyártású film. Adódik a kérdés: mit néztek ekkor a Szovjetunióban? Röviden két tulajdonsággal jellemezhetjük a kedvenceket:

legyen zsákmányolt és német.

A megszállt területekről ugyanis előszeretettel hoztak haza filmeket. Így fordulhatott elő, hogy a magyarországi német színésznő, Rökk Marika igazi sztár lett a Szovjetunióban, különösen az Álmaim asszonya (Die Frau meiner Träume, 1944) című film miatt.

A sztálini propaganda ékkövét, a Berlin elestét (1949) sem lehetett volna német zsákmány nélkül leforgatni. Itt ugyanis színes filmről beszélünk, ami a korszak Szovjetuniójában ritkább volt, mint a fehér holló. A hozzá szükséges Agfacolor színes filmet a Berlin melletti UFA stúdióból szerezték meg.

A filmrendező Mihail Csiaurelinek, aki Sztálinhoz hasonlóan maga is grúz volt, így már csak egy dolgot kellett áthidalni: a Sztálint – illetve a tábornoki kart – középpontba helyező háborús filmek ugyanis épp olyanok voltak, ahogy azt elsőre elképzelnénk. Sok egyenruhás ember álldogál egy íróasztal mellett – amin az izgalom fokozásáért néha térképet is találunk – Sztálin, a főszereplő végig halál nyugodt, mivel minden részletet észben tart a frontvonalról, időnként átvágunk a németekre, hogy megbizonyosodjunk róla: ezek tényleg inkompetens idióták, és még luxusban is élnek! A végén – meglepetés – győznek a szovjetek. A baj az, hogy ezt most leírtam két mondatban, de a Harmadik csapás (1948) és a Sztálingrádi csata (1949) című művek mindezt két órán keresztül húzzák: harci jelenet talán húsz-húsz percnyi van bennük. Csak az ad izgalmat, ha egy idő után elkezdünk fogadásokat kötni: vajon Sztálin a jelenet végén beleszív-e elégedetten a pipájába vagy nem?

Mihail Csiaureli ennek feloldására azt az eszközt alkalmazta, hogy új dimenzióba helyezi a „nagy tanítót”: ő már nem az egyszeri emberek szintjén mozog. Richard Taylor angol történész úgy értékelt, hogy ez a film isteni magasságba helyezte a diktátort. Ezzel a megállapítással a filmet megtekintők többsége valószínűleg egyetért. De először beszéljünk az „emberek szintjéről”. A történet ugyanis három szálon fut: adottak a hétköznapi emberek, a szovjet felső vezetés és a német felső vezetés.

A hétköznapi embereket egy Aljosa nevű kohómunkás és egy Natasa nevű tanárnő testesíti meg: szerelmi történet a munkás és az értelmiségi között. Nem tudom, kiben merülnek fel kétségek ezzel kapcsolatban, de rögzítsük gyorsan: Aljosa természetesen sztahanovista (sőt, szó szerint világrekorder az acélgyártásban 11 tonna per négyzetméterrel). Emellett – csakis a nagyon finom szimbolika miatt – 1917. november 7-én született (az októberi forradalom első napján, avagy íme a Született július 4-én keleti kiadása). Natasát és Aljosát összeköti például az, hogy mindketten nagyon szeretik Sztálint, de szerelmük a német támadás miatt nem bontakozhat ki. Natasát elhurcolják munkatáborba, Aljosa pedig bosszút esküszik, miután nemcsak a szerelmét rabolták el, de az anyját is megölték).

Kohómunkás létére beáll a Vörös Hadseregbe, megfordul Sztálingrádnál, Berlin ostrománál pedig tagja annak a csapatnak, amelyik a Reichstagra kitűzi a győzelmi zászlót. A végén persze létrejön a nagy találkozás: Natasát éppen Berlin ostrománál szabadítják ki a táborból, így ismét Aljosa karjaiba borulhat. Azt mondtam, nagy találkozás? Na, de nem ez lesz nekik a „legnagyobb”!

Egyértelműen legkomikusabb szál a német felső vezetésé. Ez a film ugyanis – a korábbi, hasonló tematikájú művekkel ellentétben – a történetnek nagyjából harmadát az ellenség bemutatásával tölti. Hitler minden túlzás nélkül a film teljes ideje alatt egy elmegyógyászati kezelésre szoruló őrültként van ábrázolva. Ha felidézzük A bukás (2006) legikonikusabb jelenetét a Führer dühkitöréséről, eszünkbe juthat: annak azért volt súlya, mert a film jelentős részében Hitler nem ezt az arcát mutatja. Most pedig vegyük az említett jelenetet: és képzeljük el, hogy Hitler mindvégig ezt csinálja! Ez a Berlin elestének esszenciája: a Führer nem tudja eldönteni, hogy egy jelenetben a keze remegjen többet, vagy inkább üvöltözzön – ezért általában egyszerre csinálja a kettőt. A birodalmi vezetésből még kettő személy tűnik fel gyakran: Goebbels, aki Hitler fő talpnyalója és Göring, akiről talán az a jelenet mondja el a legtöbbet, amikor részegen és jóllakottan szunyókál, pedig a szovjetek már Berlint lövik – ráadásul Hitler is dühöng mellette. Apró kiszólásként feltűnnek olyan alakok, mint a Vatikán küldöttje, aki természetesen elkötelezett náci, és a Göringgel üzletelő angol úr – csak hogy kiemeljék a nyugatiak hitszegését.

És akkor jöjjön a lényeg: a szovjet felső vezetés Sztálinnal az élen. A németek teljes ellentéte: a dühkitörésekkel küszködő Hitlerrel ellentétben a generalisszimusz végig higgadt, jó kedélyű, de igazságosan szigorú alakként jelenik – most egyelőre az emberi megtestesüléséről beszélünk, az isteni oldala még később jön. A legnegatívabb karakter ebben a körben Zsukov, aki egy könnyen megvezethető ember, simán bedől a német dezinformációnak. Sztálin maga is megjegyzi egy ponton látnokian:

Zsukovnak problémái vannak.

Sztálinnak – az emberi oldalán – emellett lényeges konfliktusa van Churchill-lel. A brit miniszterelnököt ódivatú, visszafogott vezetőként mutatja be a film – bár emögött az is húzódik, hogy megpróbálja elszabotálni a szovjet győzelmet. Folyamatosan sulykolja, hogy a békekötésnek feltételesnek kell lennie. Sztálin persze hajthatatlan:

Mit ért azon, hogy feltételes? Az elmúlt harminc évben a lengyel területek kétszer nyitották meg a háború kapuját a Szovjetunió felé. Ezt a kaput be kell zárnunk azzal, hogy létrehozunk egy erős Lengyelországot, amely barátságos a Szovjetunióval.

Ez önmagában még csak az az ábrázolása lenne Sztálinnak, ami a korábbi filmekben is jelen volt. De a Berlin eleste ezen túlmegy. Mielőtt feltűnne személyesen (ez a film huszadik perce pontosan), már énekelnek róla Natasa diákjai, maga Natasa pedig megilletődötten fordul egy ünnepségen, amit egyébként Aljosa remek munkateljesítménye okán rendeznek, Sztálin portréja felé:

Ki vezetett minket a ma győzelmei felé? […] A legnagyobb dicsőség lenne nekem, ha egyszer találkozhatnék vele, és elmondhatnám neki, hogy… de mivel ez lehetetlen, csak annyit mondok, éljen Sztálin!

Hogy a feszültség fennmaradjon: nem ő lesz az első a film főbb karakterei közül, aki személyesen látja Sztálint. Ez ugyanis éppen a későbbi szerelme, Aljosa lesz, akit a vezér saját dácsájának kertjében fogad – hogy gratuláljon neki a nagyszerű világrekorder mennyiségű acélért. A találkozás pedig éppen úgy zajlik, mintha valaki Krisztust ismerné föl. Aljosa, amint meglátja a nagy vezetőt, elcsodálkozik, és hátrálni kezd, nem tudja, mit mondjon neki, nem érzi méltónak magát arra, hogy Sztálin őrá emelje tekintetét.

A diktátor mindenhatósága, isteni képessége nem csak itt tűnik föl, talán a legbeszédesebb, amikor Aljosa Sztálingrád ostrománál Csujkov marsallhoz fordul:

Aljosa: Az a hír járja, hogy Sztálin elvtárs megérkezett és valahol a közelben van.
Csujkov: De előfordult bármikor olyan, hogy Sztálin nélkül harcoltunk? Sztálin mindig velünk van.

A film végén – és ez igazi hepiend, nem az, hogy Natasa és Aljosa egymásra talál – természetesen Natasa is találkozhat Sztálinnal. A generalisszimusz – enyhe Riefenstahl-utánérzéssel – leszáll Berlinben az égből, és kilép a repülőből. Ekkor tanúi lehetünk egy olyan jelenetnek, ami az ortodox kereszténységben gyökerezik, Natasa a következő kérdéssel fordul hozzá:

Megcsókolhatom Sztálin elvtársat mindenért, de mindenért, amit a népért, amit értünk tett?

Sztálin ezt megengedi, Natasa pedig a mellkasára nyom egy csókot, ahogy egy igaz hívő tenné egy ikonnal. A felejthetetlen találkozás – ahogy Vaszilij Jefanov híres festményén –, tehát itt is megvalósul végül. A háttérben természetesen Sztálint dicsőítő dal szól, a tömegben Sztálin-portrékat, és Sztálint dicsőítő transzparenseket látunk, maga Sztálin pedig összefoglalja nekünk a film tanulságát:

Minden népnek harcolnia kell a békéért az egész világon: az egyszerű emberek boldogságért minden országban és minden nemzetben. Csak akkor mondhatjuk, hogy az áldozataink nem voltak hiábavalók, ha mindannyiunk bizakodva nézhet a jövőbe!

Ebben a filmben minden megvolt, amivel el lehetett nyerni a diktátor tetszését: színes volt, grandiózus – és őszintén szólva a maga műfajában tényleg a legszórakoztatóbb – a háborúban betöltött szerepét pedig olyan szintre emelte, mint még egy alkotás sem korábban. Ráadásul Mihail Gelovani játszotta a főhőst, akit Sztálin önmaga kedvenc megtestesítőjének tartott. A már citált Richard Taylor rendkívül találóan úgy fogalmaz, hogy ez a film:

Sztálin saját Sztálin-kultuszának apoteózisa.

Nem csoda, hogy amikor Hruscsov meghirdette a leszámolást a személyi kultusszal, ezt a filmet is betiltották a keleti blokkban – egyedül Kínában vetítették később. Az új érában már hevesen tagadták, hogy Sztálin egyedül nyerte volna meg a háborút – ahogy ezt az SZKP huszadik kongresszusán nyíltan ki is mondta Hruscsov. Hetvenhat évvel később mégis érdemes lehet visszanézni a filmet. Hátha többet megértünk a saját történelmünkből is rajta keresztül.