Gyermekkorom óta nagy rajongója vagyok Barbra Streisandnak, színésznőként és énekesnőként is mindig elvarázsolt: már a puszta tekintete is megbabonáz, egyetlen pillantással, szavak nélkül is képes visszatükrözni az emberi érzelmek teljes skáláját. Amellett, hogy gyönyörű, megfoghatatlan rezgést sugároz magából – egy romantikus lélek, aki adott esetben nem rejti véka alá a véleményét, kifejezetten szókimondó, őszinte személyiség. Kevés művészről tudnék hasonlóan szuperlatívuszokban beszélni, de az én szememben minden arannyá válik, amihez csak hozzáér. A zenei életművéből pedig világítótoronyként emelkedik ki számomra a People című dala, amelynek mondanivalója a karantén alatt alaposan átértékelődött bennem.
A járvány időszaka nemcsak elvett, hanem pozitív élményeket is adott, hiszen abba a szerencsés helyzetbe kerültünk, hogy a szeretteink körében tölthettük. Leköltöztünk a nagyszüleimhez, élveztük, hogy kicsit behúzhatjuk a kéziféket, kiszakadhatunk a mindennapos pörgésből, és az összezártságban még inkább elmélyültek a családi kapcsolataink. És mindeközben gyakran eszembe jutott az említett dal, hiszen arról szól, hogy mennyire szükségünk van a másikra, az élet úgy kerek, ha együtt vannak azok, akik szeretik egymást, a gyerekekre pedig különösen oda kell figyelni, hiszen a legkülönlegesebb emberek a világon. Egyszerre voltam hálás, hogy ilyen áldott állapotban telt ez a néhány hónap, és közben sajnáltam azokat, akiket elválaszt egymástól a vírus.
Gyermekkorom óta a komolyzene határozta meg az életemet, és teljesen ösztönösen vált a hivatásommá, lehetőségem nyílt a legnagyobb mesterektől tanulni, így a pop világa inkább csupán kitérő számomra, mégis lényegében ez a műfaj kezdett először a színpad felé csábítani. Kiskoromban a szüleim a kaposvári Csiky Gergely Színházban muzsikáltak, én pedig állandóan a páholyban ültem, az előadások nagy részét legalább ötvenszer láttam, és a musicalek akkoriban még a klasszikusok tételeknél is jobban elvarázsoltak. És a mai napig
azt gondolom, hogy nem is szabad felállítani hierarchikus sorrendet a műfajok között: a szememben Freddie Mercury, Michael Jackson, Louis Armstrong vagy Barbra Streisand éppen annyira zseniális, mint Schubert vagy Brahms.
Persze a két stílust teljesen más értékek vagy éppen technikai fogások mentén kell megközelíteni. Lenyűgöz, ahogyan Barbra Streisand a People-ben az ismétlésekkel bánik, versszakról versszakra az azonos szövegrészletek új érzelmi töltetet nyernek egyetlen hajlítással vagy egy másként hangsúlyozott szótaggal. A hangjából, az előadói művészetéből sugárzik, hogy rengeteg munka, tanulás és gyakorlás árán kapaszkodott fel a csúcsra, a rendkívül gazdag eszköztára vetekszik egy klasszikus zenész tudásával. És bár azt gondolom, hogy ha megkérdeznénk tőle, melyik dalát tartja az élete csúcsteljesítményének, akkor nem feltétlenül a People-re esne a választása, de az is biztos, hogy kitüntetett szerepet játszik a pályájában: a Funny Girl című musicalben is szerepel, és sokatmondó az is, hogy a több évtizedes pályája során többször is rögzítette ezt a slágert, a különböző verziók pedig már csupán azért is izgalmasak, mert végigkövethetjük, miként nyer újabb és újabb színeket a dal a különböző korszakaiban.
Egyszer nekem is lehetőségem nyílt eljátszani ezt a számot hegedűn Kovács Adrián zongoraművész kíséretében és Balla Eszter színésznő előadásában. Hihetetlen élményt jelentett belekóstolni ebbe a számomra idegen világba: kicsit olyan volt, mintha egy úszóbajnokot megkérnének arra, hogy a medencében nyújtott teljesítményét próbálja megismételni a nyílt tengeren, hullámzó, hideg vízben.
Az én életemben a több száz éves klasszikusok jelentik a biztonságos közeget, a maguk szigorú szabályrendszerével, egy kortárs popdal teljesen más játékstílust, sokkal több improvizációt követel. És bár úgy érzem, sikeresen megugrottam a lécet, nem gondolom, hogy különösebb tehetségem lenne a könnyűzenéhez. A szintén hegedűművész férjemről, Kelemen Barnabásról annál kevésbé mondható el mindez: amikor a délszláv népdalokat játszó Söndörgő felkérte, hogy lépjen fel velük az egyik koncertjükön, egy pillanat alatt úgy ráhangolódott a stílusra, mintha mindig is az együttes tagja lett volna. A lányomat pedig inkább a jazz és az éneklés inspirálja, mintsem a komolyzene: félve kérdezte meg tőlünk, hogy mit szólnánk, ha a családi hagyományoktól eltérően a könnyedebb műfajok felé orientálódna, attól tartott, hogy csalódunk majd benne. De biztosítottuk őt a támogatásunkról és a nyitottságunkról, bármely utat is választja magának.
Kiemelt kép: Kokas Katalin. Fotó: Șerban Mestecăneanu / Facebook
