Hadd menőzzek egy pillanatra: az amerikai fuvolisták készítettek egy telefonos alkalmazást, amelyben ha megnyitod a rock kategóriát, akkor a legjobbak között megtalálod a nevemet Ian Anderson mellett. A Jethro Tull frontemberének köszönhetően fedeztem fel magamnak ezt a hangszert és hihetetlen érzés, hogy öreg koromra egy rangsorba kerültem mellé.
Először az együttes Living In The Past című dalát hallottam a Szabad Európa rádióban 1969 tájékán, majd szalagos magnón rongyosra hallgattam, életem legmeghatározóbb élményévé vált. Tanultam korábban angolul a középiskolában, abból is érettségiztem, de mindig a bukás szélén táncoltam, annyit azonban azért megértettem, hogy a címe azt jelenti, hogy a múltban élni. Jó húsz évvel később láttam csak először a dal videoklipjét és pont olyan volt, ahogyan korábban elképzeltem: Ian Anderson vidáman fuvolázik, miközben visszarepül a múltba, az egészet a témája ellenére áthatja egyfajta bohém hangulat, árad belőle a szabadság érzése, az ének, a ritmus és a fúvós hangszer hármasa pedig teljesen magával ragadott.
Eredetileg egyébként sportolónak készültem, csak nagyon rossz tanuló voltam és mivel akkoriban igazgatói engedély kellett volna ahhoz, hogy versenyszerűen űzzem, esélyem sem volt, hogy ezen a területen legyen belőlem valami. Lényegében teljesen véletlenül lettem zenész: kirúgtak a Toldi Gimnáziumból, átkerültem a Petőfibe, ahol osztályt ismételve mindenki egy évvel fiatalabb volt. Egy darabig csak kerülgetett a többi diák, aztán egyszer csak megkérdezték, tudok-e énekelni, mire nagyszájúan azt feleltem, hogy „hogy ne tudnék?”. Végül is ismertem a korabeli beat dalokat, így beszálltam az osztályzenekarba és a koncertünkön több száz gyerek előtt ordibáltam, imádtak minket. Akkoriban sok tízezer hozzám hasonló fiatal szeretett volna zenész lenni, de végül jó, ha ötvennek összejött. Abban, hogy én az utóbbiak közé tartozom, az is közrejátszott, hogy mindig ragadtak rám a csajok, állítólag kicsit Mick Jagger és Alain Delon keverékére hasonlítottam – máskülönben lehetett volna olyan hangom is, mint Bocellinek, ha ronda lettem volna, semmire nem mentem volna vele.
Ezt követően nagyon szerettem volna megtanulni játszani valami hangszeren, de ötletem sem volt, hogy melyik legyen az, annyit tudtam csak, hogy gitározni nem szeretnék, mert nincs értelme, azt akkoriban mindenki tudott. Ezért hihetetlen mázli számomra, hogy rám talált ez a dal és egy életre megszerettette velem a fuvolát.
Ahhoz egyébként, hogy a hangszer legnagyobb virtuózai között emlegessenek, a kitartás mellett hatalmas szerencse kell, hogy jókor legyél jó helyen, de a legfontosabb három tényező, a tehetség, a tehetség és a tehetség. Olyan ez kicsit, mint a csajozás: hiába akarsz mindenáron lefektetni naponta tíz nőt, ha nem nézel ki zorallul, akkor, ha belegebedsz sem fog összejönni.
Én viszonylag idősen, huszonkét éves koromban kezdtem el fuvolázni, de néhány hónappal később a Minivel fellépve már rengetegen jártak a koncertünkre, mindezt a tehetségemnek és a szerencsémnek is köszönhetem: kimutatások szerint a Ratkó-korszakban nagyjából az átlagosnál háromszor annyi gyermek született, mi pedig éppen ennek a generációnak voltunk az ideáljai, lehet, hogyha máskor alakulunk, a kevesebb fiatal miatt szűkösebb közönséget érünk el és hamar érdektelenségbe fulladt volna az együttes. Illetve a sikerünkhöz nyilvánvalóan hozzájárult az is, hogy mint említettem, marha jól néztünk ki.
De visszatérve a Jethro Tullra: rengeteget tanultam Ian Andersontól, figyeltem, hogyan tartja a fuvoláját, miközben énekel, miként épít fel egy szólót, minden apróságot igyekeztem ellesni tőle. Aztán, amikor 1994-ben, az abban az évben Eurowoodstock néven futó Sziget Fesztiválon felléptek, ellátogatott az általam alapított Bemrockpartra. Emlékszem, egy sima farmerben jelent meg a feleségével, egy nejlonzacskóban cipelte a fuvoláját, hétköznapibb módon ki sem nézhetett volna, miközben akkoriban ő volt Skócia harmadik legnagyobb adófizetője, a művészi karrierje mellett ugyanis a világ egyik legnagyobb lazacfarmjának is a tulajdonosa és egy hatalmas kastélyban él. Nagyon szimpatikus benyomást keltett, hamar kiderült, hogy pont olyan bolond és hangzásőrült, mint én. Mándoki László elmondta neki, hogy ő a legnagyobb példaképem és a hatására kezdtem el fuvolázni, de olyan nagyon nem hatotta meg, csak bólintott egyet, aztán elment.
Kiemelt kép: Török Ádám (Forrás: MTI Fotóbank)
