Szerző: Meszleny Zita
fotó: muray gábor
Életem szerencséje, hogy Sopronba kerültem. Tolna megyében, egy német ajkú községben születtem, részben ennek köszönhetem pályám alakulását. A közlekedési szak elvégzése után ugyanis rögtön a GYSEV-hez hívtak, amelynek – nemzetközi társaság lévén – nagy szüksége volt német nyelven jól beszélő utánpótlásra. Így kerültem 1969-ben ide, és azóta soproni polgárnak tartom magam. Sopron, illetve a vasúttársaság mindent megadott, ami a minőségi élethez szükséges. Végigjárhattam a ranglétrát, és a pályám végén vezérigazgató-helyettesként mehettem nyugdíjba 2007-ben. Ebben az évben köszönt le a Soproni Városszépítő Egyesület elnöke. Elődöm építész-történész volt, aki generációkra visszavezetve soproni, így megtiszteltetés volt, hogy noha nem ide születtem, és nem is az építészet területéről jöttem, rám merték bízni a feladatot. Úgy éreztem, belenőttem a városba. Most lesz tizenöt éve, hogy én vezetem az ország egyik legrégibb egyesületét, amely több mint százötven éves múltra tekint vissza. Ez is mutatja a felelősséget, amit a polgárok éreztek a városuk iránt. Az egyesületben jelentős értékmentő munka folyik, pedig a szervezet sokszor nem volt könnyű helyzetben. Sopront hosszú ideig bűnös városnak tartották, bűne az volt, hogy hűséges volt a hazájához. Ezt akkor keményfejűségnek, rátartiságnak címkézte a hatalom, nem zárta a szívébe a kis elszigetelt országrészt.
Józan Tibor, a GYSEV nyugalmazott vezérigazgató-helyettese, a Soproni Városszépítő Egyesület elnöke
Ma már ez szerencsére nincs így. Elég csak megnézni a belvárost, ami szerintem sosem volt még ilyen szép. An – nyiféle hangulata van, hogy egyszerűen megunhatatlan. Szeretem, amikor a gyönyörű homlokzatokon ragyog a nap, az alkonyatot, mikor kigyúlnak a lámpák sejtelmes fényei, a téli esti soproni hóesés pedig leírhatatlan. Azt a békét, amit olyankor érzek, nem tudom visszaadni. Nem hiszem, hogy a világnak van még egy olyan szép helye, mint Sopron, nem tudom, hogy lehetne nélküle élni. Azt hiszem, ezt jelenti nekem a hűség városa kifejezés. Sokszor eszembe jutnak a hazájukat kényszerből elhagyó ötvenhatosok, az általuk írt honvágydalok, a sok üzengetés a Szabad Európa Rádión. Ilyenkor végtelenül hálás vagyok, hogy én itt maradhattam, hűséges lehettem a városomhoz. Ha pedig ez megadatott nekem, akkor nekem a javát kell szolgálnom, a sikereinek örülnöm kell, és itt kell szeretnem élni.
Száraz lábbal a Duna alatt? Évente kétszer van lehetősége a földi halandónak arra, hogy a Nagymaros és Visegrád között húzódó közműalagúton átsétáljon a vízfelszín alatt. A klausztrofóbiásokon kívül mindenkinek ajánlható, különleges program.
Kamera indul, csapó! Helyszín lehet a folyó partja, a sekély víz, egy kenu, egy sátor, egy hatalmas fa oltalma. A magyar filmekben rendre felbukkan a Duna, de néha nem önmagát játssza.
Kevés hajógyárral találkozik a ma embere, a korábban világszínvonalú hazai ipar hosszú ideje próbál feljönni a felszínre a kilencvenes évekbeli bedőlés óta. Sokan feladták, mások megszállottan hisznek még a munkájuk erejében. Azt mondják, túlélői egy korszaknak. A nyergesújfalui hajógyárban megnéztük, hogyan épülhet ebből előremutató jövő.
Minden vízpartnak meg kellene élni az őszi, a téli valóságát, leleplezni délibáb nélküli karakterét szezonon kívül. A kisoroszi szigetcsúcs egy strand a nincsben. Ősszel és télen a legjobb megfürödni tiszta ürességében.
Bíró Tibor két dékáni időszakon keresztül vezette nagy sikerrel a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Víztudományi Karát, jelenleg az NKE Környezeti Fenntarthatósági Intézetének vezetője. Az egyetemi tanártól a fenntartható vízgazdálkodás szempontjairól és a Dunát érintő kutatási irányokról érdeklődtünk.
Elsőre talán vagabund hóbort, közelről jövőálló döntésszabadság, életközösség, valóságkapcsolat és dunai örökpanoráma mellett egy kétgyerekes család választása. Juhász György és Juhász-Horváth Linda több mint egy évtizede teremtettek otthont egy lakóhajón Budapest határában.
