Arnoldo Dante Marianacci Aiban egy közép-itáliai faluban született 1948 novemberében, és e település közelében, Abruzzo városában él ma is. Visszatért (szinte) oda, ahonnan egykor indult, ám a távol töltött tizenévek alatt beutazta Európát. Kultúrdiplomataként hosszabb ideig lakott Prágában, Dublinban, Edinburghban, Bécsben és a budapesti Olasz Kultúrintézet igazgatójaként hazánkban is. Életrajzi ihletésű írásain keresztül egyszerre ismerkedhetünk az egykori falusi kisfiúval és az intézményvezető szeniorral, idővel pedig megláthatjuk azt is, hol lakik a komoly urak szívében a fel nem növő kisfiú.

Magyar nyelven relatív könnyen beszerezhető Marianacci Tiszavirágzás című, második regénye, amely a Noran kiadónál jelent meg 2006-ban. Ennek nemcsak címében, de tartalmában is több hazai vonatkozást fedezhetünk fel. A rövid történet főhőse Giorgo, egy kultúrdiplomata, aki emlékeiben keres megnyugvást egyre nagyobbra növő depressziója elől menekülve. Megismerjük, milyenek látta a hatvanas évek olaszországi faluját egy gyerek, hogyan gondolkodott a rokonságról, mit érzékelt szülei kapcsolatából. A felnőtté válás momentumjairól és epizódjairól olvasunk, arról, hogyan válik Giorgio azzá, aki. Némelyik történetben egyetlen bevésődő momentumról emlékezik meg – például, hogy megszerette a tengert –-, máshol egy dinamikusan változó kapcsolat évtizedes hullámzását mutatja be, próbálván feldolgozni, hogy már csak múlt időben írhat anyjáról. A történet folyamán vissza-visszatérünk a felnőtt élet nyomasztó sajátosságaihoz, a véget nem érő útkereséshez, az örökös bizonytalansághoz, szóval azokhoz a lelki nehézségekhez, amivel minden ember újra és újra találkozni kényszerül, így Giorgióval együtt saját életünk nagy kérdésein is elmélázhatunk. 

Kicsit nehezebben, de könyvtárakban és antikváriumokban fellelhetők Marianacci a Széphalom Könyvműhelynél kiadott versekötetei, például a Határsértések (Sconelnamenti) vagy a Levelek Ulcisiából (Lettere da Ulcisia). E kiadványok kétnyelvűek, az olaszul tanulók, ilyen-olyan szinten értők számára nagy élmény egymás mellett látni az eredeti és a fordított szöveget. A versek helyenként túlírtak, mintha a megfogalmazni kívánt érzések túlcsordulnának itt-ott, ráadásul a képválasztások néhol egyszerre sematikusak és elhasználtak. Jó példa erre Az idő a maga törvénye szerint fut című vers, mely így kezdődik:

„Az idő a maga törvénye szerint fut,

és a szövevényes alakzat 

a sosem csillapló szélviharban

lassan széthullik,

s a tekintet fénynyalábja

a képzelet homályos szobáiban 

nem vetül már színes szavakra.”

Mégis van, lehet közünk a Levelek Ulcisiából kötetben megjelent költeményekhez, amelyeknek nagyobb része Szentendrén (Ulcisia Castra, azaz farkasvár, Szentendre római neve) született 2003 és 2007 között. Kiderül belőlük, miképp kapcsolódhat egy olasz költő József Attilához, Pilinszky Jánoshoz, Petőfi Sándorhoz vagy éppen életünk olyan helyszíneihez, mint a Normafa és Balatonfüred. Izgalmas felfedezés egy ismeretlen szemével tekinteni a magyar világ ismerős elemeire, legyenek azok ikonikus helyek vagy híres emberek. 

Nemcsak a téma, a szövegek minősége is változatos, egy-egy vers, egy-egy sor vagy srófa meglepően erős, például a Megreparált ének zárása:

„Kell, hogy legyen egy kapaszkodó, 

valami ütköző, akadály,

egy fék, mely legalább táplálja az illúziót. 

hogy késik az elkerülhetetlen zuhanás. 

Hát nincs most számodra más, 

mint ez a megreparált ének,

idegen egy csapdákkal 

s bűnökkel teli világban.”

Marianacci írásait nem sorolnánk a remekművek közé – ahhoz a szövegek minősége túl széles skálán mozog –, de egy esős őszi hétvégén megéri időt szánni egy-egy elbeszélésre, költeményre. Máskülönben hogyan tudnánk meg, mit gondolt József Attiláról egy olasz kultúrdiplomata?