Több mint tizenöt éve éltek Finnországban. A hidegen kívül mit volt a legnehezebb megszokni?

Az egyik, hogy Finnországban nyáron majdnem egész nap világos van, télen pedig a két-három óra szürkületet leszámítva sötét. A másik a finnek kimértsége, távolságtartása. Talán jól példázza ezt, hogy ha elhívnak vendégségbe, megkérdezik tőled, hogy kettő vagy három krumplit eszel meg, egy magyar azt sem tudja ilyenkor, mi mindennel kínáljon. De a finneknél azt kell megérteni, hogy önmagában a meghívás – az, hogy beengednek a magánszférájukba – nagy dolog. Talán az az oka ennek, hogy Finnország soha nem volt jó viszonyban egyik szomszédjával sem, beléjük ivódhatott, hogy nagyon magukra hagyták őket.

Miért éppen Finnországot választottátok?

A feleségem evangélikus papcsaládból származik, gimnazista volt, amikor a finn testvérgyülekezet tagjai először ellátogattak hozzájuk, Zalaegerszegre. Busszal utaztak a város környékén, és hallgatta, ahogy beszélgetnek. Akkor döntötte el, hogy neki ezt a nyelvet meg kell tanulnia. Az ELTE finn–magyar szakán végzett, többször volt ösztöndíjjal Finnországban. A doktori képzésre pedig a Helsinki Egyetemre kapott ösztöndíjat. Ennek hatására, 2008-ban költöztünk Finnországba.

Te tudtál finnül?

Annyit tudtam finnül, hogy „moi”, ez a „szia”. Az esztergomi ferences gimnáziumban érettségiztem, teológiát végeztem, majd a jogi karra jártam. Másodéves voltam, amikor eldöntöttük, hogy kijövünk; ezért, hogy valami hasznos papír is legyen a kezemben, elvégeztem egy szakácsiskolát.

Ez elég hirtelen döntés lehetett.

Igen, de valójában gyerekkorom óta szerettem főzni, a nagymamámtól tanultam az alapokat, ízeket, és az volt az álmom, hogy szakács leszek. Felnőve azonban mindig azt hallgattam: ne a két kezeddel, hanem az eszeddel keresd meg a kenyered. Amikor elhatároztuk, hogy Finnországba költözünk, arra gondoltam, hogy most végre lehetőségem van megtanulni ezt a szakmát. Akkor még úgy gondoltuk, hogy egy-két évig leszünk kint, és utána folytatom a jogot, addig pedig jó munka lesz, hiszen enni mindenhol esznek az emberek. A szakácsiskolában nagyon jó tanáraim voltak, a Grand Hotel Hungáriában voltam gyakornok.

Könnyen találtál munkát Finnországban?

Igen, nagyjából egy hónap múlva a Nokia konyháján dolgoztam. Salóba költöztünk ki, ami körülbelül száz kilométerre nyugatra fekszik Helsinkitől, mert itt voltak ismerőseink az evangélikus egyházon keresztül. Két-két táskával érkeztünk, addigra az egyház kibérelt nekünk egy kis lakást, be is rendezték. Salóban volt Finnország egyik legnagyobb Nokia-központja három konyhával és étteremmel. Bár jó kezdetnek tűnt, a gyár tönkrement, bezárták.

Hogyan tudtál továbblépni?

Sokan mondják, hogy szerencsés vagyok, de én soha nem szerencsének tartottam, szerintem mindig Isten keze volt. Amikor nehéz volt, Ávilai Szent Teréz szavai adtak erőt: „a konyhában, fazekak között is ott jár az Úr”.

Több helyen dolgoztam, de mindig a jobb lehetőséget követve tudtam továbblépni. Közben a turkui főiskolán gazdasági diplomát szereztem. Turku a tartomány fővárosa, sok ismeretséget kötöttem, az egyik tanárom segítségével kerültem be a helyi – Finnország-szerte legvirágzóbb – gasztronómiai életbe, és meghívtak a Chaîne Egyesület tagságába. A tanárom hívott fel egy turkui állásajánlattal, azt pedig újabb lehetőségek követték. Dolgoztam a város egyik legjobb kávézójában, az Aura folyó partján, majd a turkui szigetvilágban. Közben megszülettek a gyerekeink, és miután a legkisebb is elmúlt hároméves, a feleségem, Zsuzsa visszament dolgozni. Finnországban olyanok a körülmények, hogy több gyerek óvodába és iskolába juttatását egy ember egyszerűen nem tudja megoldani. Hatalmas távolságok vannak, sokan 150 kilométert utaznak munkába, ami itt nem is távolság…

A szigetvilágba való ingázáshoz viszont fél ötkor már az autóban voltam, és rendszeresen késő este értem csak haza, alig láttam a gyerekeket. Felmondtam, hazajöttem, és arra gondoltam, megpróbálok elhelyezkedni az egyik olyan láncnál, amelynek a benzinkutakon vannak üzletei. Felhívtam az egyik ismerősömet, akitől megtudtam, éppen konyhafőnököt keresnek az egyik üzletbe. Másnap már ott dolgoztam. Szóval tényleg olyan, mintha Isten mindig a tenyerén hordott volna.

Jól sejtem, hogy a következő lépcsőfok sem váratott sokáig magára?

Nem bizony, hamarosan újabb hívást kaptam egy jó barátunktól, az itteni magyar gyülekezet egyik tagjának fiától, azzal, hogy egy árverésen megvettek egy régi éttermet. Volt már egy udvarháza, ahol rendszeresen tartottak rendezvényeket, amelyekre én készítettem az ételt. Az udvarház kovácsműhelyét még az 1800-as években átalakították át étteremmé, ezt sikerült egy árverésen megvenniük. Azzal keresett meg, hogy nem dolgoznék-e velük együtt ezen az új helyen. Elfogadtam az ajánlatot – ez 2020 februárjában volt, az előkészületeket követően márciusban felmondtam a régi helyemen. Egy csütörtöki nap volt, hétfőn bezárták az éttermeket Finnország-szerte a világjárvány miatt. Végül június elsején nyitottuk meg.

Hogy tudtátok átvészelni a lezárások időszakát?

Nem tudtunk házhozszállítást vállalni, mert olyan messze esünk a várostól, ezért azt találtuk ki, hogy többszemélyes hétvégi csomagokat készítünk. Az első hétvégén körülbelül hatvanat készítettem, húsvétra már 552 adagot. Ebben benne volt az is, hogy az emberek meg akarták segíteni az éttermeket, kisvállalkozásokat, hogy átvészeljék ezt az időszakot. Számos cég rendelt az otthon dolgozó alkalmazottai számára, azért is, hogy támogasson minket.

Milyennek kell elképzelni egy kovácsműhelyből átalakított éttermet?

Ez egy középkori kinézetű, vert vályogfalú épület, középen hatalmas nyílt tüzű kandallóval. Ne olyannak képzeld el, ahova csak besétál az ember, ez ugyanis három-négy kilométerre fekszik a várostól az egyik szigetre vezető út mentén. Mégis szinte a nyitástól berobbantunk. Biztosan számított, hogy akkor az emberek még inkább az országon belül utaztak, illetve a finnek számára nagyon fontos, hogy a hazait támogassák, a hazait vegyék.

Emlékszem, az első rendezvény egy aranylakodalom volt karácsony után, amire a megrendelővel, egy idős hölggyel együtt vásároltunk be. A zöldségek között válogattunk, ott volt a spanyol meg a finn uborka. Utóbbit a téli teljes sötétségben lámpákkal megvilágított fóliasátrakban, üvegházakban nevelik, így 7,50 euró volt a kilója karácsonykor, a spanyol uborkának pedig másfél euró. Betettem a spanyol uborkát a kosarunkba, erre az idős megrendelőm úgy megrándult, mintha konnektorba nyúlt volna, és mondta: „nem, nem, a finnt vesszük!”.

A finneknek fontos az is, hogy a mi éttermünk arra specializálódott, hogy csak a környékbeli gazdálkodóktól vesszük a húsokat, zöldségeket. Az étteremben van egy hatalmas fal, azon látható részletesen, hogy honnan szereztük be a fogások hozzávalóit, például, honnan érkezett a bárány vagy a spárga. Mindez szerepel az étlapon is.

A gazdálkodókkal és a termesztőkkel is te veszed fel a kapcsolatot?

Igen, megkeresem őket, illetve most már ismernek is bennünket. Rendszeresen van piac, a Facebookon pedig egy közösség, ahová a kistermelők bejelentkeznek, hogy mikor, hová,  milyen mennyiségű áruval érkeznek. Ezen a felületen jelezhetem például a halászoknak, hogy 200 kiló lazacot vagy 20 kilogramm marénát kérek, ők pedig megírják, hogy hol és mikor vehetem át. Birka- és mangalicahúsért telefonálni szoktam a tenyésztőknek, és nem messze van egy csirkefarm is. Szeretem ezeket az alkalmakat, mert mindig élmény beszélgetni a gazdákkal.

Finn ízvilágot képviseltek?

Inkább azt mondanám, hogy európait a skandináv vad- és gyógynövények, a helyi alapanyagok felhasználásával. De be szoktam mutatni a hazai ízeket is, van egy szakácsom Magyarországról.

Most például medvehagymalevest készítettünk túrógombóccal – a vendégeink életükben nem ettek ilyet, itt nem lehet olyan túrót kapni, mint otthon, hanem olyat, mint a mi tejfölünk.

Készítettünk már gulyáslevest, báránypörköltet, amihez szaggattam a nokedlit, és persze süteményeket, madártejet. Szoktunk magyar estéket rendezni, és évente többször hívunk magyar zenészeket. Pár éve a folyóparti nyári piacon is nyitottunk egy kis éttermet, ahol az első évben pompost sütöttem, de mivel már nincs lehetőségem arra, hogy magam készítsem el, áttértünk a pizzára, mert a pomposhoz magyarnak kell lenni.

Ezek az ételek fontosak a magyarságotok megőrzésében? Otthon magyar ételeket készítesz?

Igen, például minden hétvégén húslevest eszünk. Helsinkiben volt magyar étterem, és van magyar közösség, ahol minden pénteken táncházat tartanak. A nagykövetség szervezett borkóstolót is, amire magyarországi borászokat hívott.

Március 15-ei, október 23-ai megemlékezést is szerveznek, amelyeken részt veszünk, és beszélgetünk a gyerekekkel a magyar nemzeti ünnepekről.

Finnországban, ha egy városban már hat azonos anyanyelvű gyerek van, külön anyanyelvi oktatást is biztosítanak nekik. A mi gyerekeink is szombaton 9-től 12-ig magyar irodalmat és történelmet tanulnak. A családban anyanyelven beszélünk, olvasunk esti mesét. Hatalmas könyvtárunk volt otthon. Miután ideköltözünk, találkoztam egy kamionossal, aki a magyarországi Nokia-gyárba szállított, és a visszaúton majdnem üresen jött volna. Megkértem, hogy hozza el a könyvtárunkat, mind a 2800 könyvet. Persze aztán írtam a helsinki Liszt Intézetnek, hogy bevennék-e, mert egyszerűen nem tudjuk kipakolni.

A finn iskolával kapcsolatban mi a tapasztalatotok?

A finn iskola nagyon más, mint a magyar, igazából össze sem lehet hasonlítani. A felépítése is más, nincs külön bölcsőde, az óvoda sem kötelező, csak az egyéves iskolaelőkészítő. Az iskola kilencosztályos, az alsó tagozat a hatodik, a felső a kilencedik évfolyamig tart, ezt követi a három év középiskola. A gyerekek sokkal szabadabbak, felállhatnak órán, mehetnek egy kört, átülhetnek a puffra, ihatnak egy pohár vizet. A tanárok sem szemben ülnek az osztállyal, és eleve ketten vannak, mert van egy segédtanár, aki azokat segíti, akiknek valamilyen okból szükségük van rá.

Nincs memorizálás, hanem arra tanítják meg őket, hogy hogyan keressék meg az információkat, hogyan találják meg a megoldásokat. Sok praktikus dolgot tanulnak, sütnek-főznek, zoknit kötnek.

Olyan kapucnis pulóvert varrtak, amit aztán hordtak is, olyan grillt hegesztettek, amit utána használni lehetett. Nagyon sokat olvastatják őket, és központi szerepe van a zene- és képzőművészetnek. A gyerekeink – Márton 14, Anna 10, Benjamin 7 éves – mind a hárman zenélnek és sportolnak. Marci csellózik, országos versenyre is bejutott, mellette úszik. 100 méteres mellúszásban több mint egy évig a legjobb volt a korosztályában. Anna zenetagozatos osztályba jár, zongorázik, fuvolázik, mellette atletizál, nagyon jól fut. Benjamin most fejezte be az iskola-előkészítőt, augusztusban kezdi az első osztályt, mellette focizik és hegedül.

Említetted, hogy nem könnyű megoldani a gyerekek iskolába vitelét.

A tanítás különböző időpontokban kezdődik és végződik, van, amikor kilencre, van, amikor tízre kell beérnie a gyerekeknek, nekem viszont nyolckor nyitnom kell az éttermet, így őket is mindig úgy viszem be az iskolába. Szoktam mondani nekik, amikor emiatt panaszkodnak, hogy olvassanak addig, amíg várnak, és gondoljanak a ritkán lakott északon élő gyerekekre, akik öt órakor indulnak el, mert az állam által biztosított járat gyűjti össze őket reggelente és viszi az iskolába. Ahhoz azonban, hogy ezek a járatok mindenkit fel tudjanak szedni, hajnalban kell indulniuk, és persze a hazaút is hasonlóan zajlik. Két autó nélkül mi sem boldogulnánk. 

A várostól távolabb éltek?

Többször költöztünk, mire megtaláltuk az otthonunkat ebben a házban, gyakorlatilag az erdőben élünk. Ez a falu összeépült Salóval, de előtte három-négy évig a várostól 20 kilométerre laktunk, így volt, hogy egy nap ötször kellett oda-vissza fordulnom, hogy iskolába, különórákra vigyem a gyerekeket, hiszen csellóval nem tudnak ilyen távokat megtenni biciklivel – pláne nem a mínuszokban. Most a házunktól a központ három kilométerre van, és ahogy mondtam, erdőben lakunk.

A finnek hozzáállását az erdőhöz úgy kell elképzelni, hogy például Helsinki mellett van olyan városrész, Tapiola, amit úgy terveztek és a házakat úgy építették, hogy egyetlen fát se kelljen kivágni hozzá.

Vagy jó példa az is, hogy a szomszéd faluban, ahol mi is laktunk, az erdőben tartják az iskola-előkészítőt, télen-nyáron, ha esik, ha fúj, kint vannak a gyerekek.

Mik a terveitek?

Szeretünk itt lenni, sokat utazunk, igyekszünk felderíteni ezt a hatalmas országot, amennyire a munka mellett erre lehetőségünk van. Ha a hazaköltözésre gondolok, mást súg az eszem, és mást a szívem. A gyerekek itt születtek, itt nőttek fel, az itteni iskolarendszerhez szoktak hozzá. Nekem huszonöt beosztottam van, akikért felelősséggel tartozom, és a helyi termelők is közel állnak a szívemhez.

Viszont sok minden hiányzik hazulról, különösen a magyar kultúra és a templom. Az a gondolat azonban vigasztal, hogy talán, amit itt csinálhatok, az egy picit a teremtett világnak, Isten munkájának a folytatása is: Isten adja azokat a tiszta alapanyagokat, amiből az ételeket készíthetem.

Fotók: Kovács-Balogh Tamás