Egy javíthatatlan eszme, aminek az egyik legfőbb eszköze a sortűz volt

Beszélgetésünk apropója a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Kikre emlékezünk ezen a napon?

A kommunizmus összes áldozatára. Szimbóluma lett ez a nap azon emberek szenvedésének, akiket meghurcoltak, meggyilkoltak, annak a köröstarcsai gazdának, aki a saját földjén tüzet okozott, majd két hét múlva felakasztották, annak a parasztgazdának, akit a téeszesítés során annyira megvertek, hogy belehalt a sérüléseibe. Emlékezünk azokra, akiket összevertek, megkínoztak, a csengőfrásszal megfélemlítettek, a padlássöpréssel megnyomorítottak, azokra az értelmiségiekre, akiket vidékre telepítettek, és sokszor csak egy fáskamra jutott nekik. Emlékezünk az 1956-os meghurcoltakra és hősökre is, akik elsőként mutatták meg a világnak, hogy Magyarország nem kér a kommunista diktatúrából, és a magyar nép a demokratikus berendezkedés mellett teszi le a voksát. 

Van az a vicc a Rákosi-korszakból, amikor letartóztatják egy napilap ügyeletes szerkesztőjét, aki nem érti, mit követett el. „Drága elvtársak – mondja a kihallgatásán –, én régi megbízható kommunista vagyok, rendszeresen írunk a bölcs Rákosi elvtársról. Tegnap is beszámoltunk a sertéstelepi látogatásáról.” „Hát ez az, látja ezt a fényképet? Mi olvasható a képaláírásnál?” – kérdezi a vallatója. „Rákosi elvtárs a disznók között, az elvtárs balról a második.” Ha ez a valóságban megtörtént volna, az ügyeletes szerkesztőnek meg lettek volna számlálva a napjai. 

Nehezen képzelhető el, hogy ez megtörténhetett volna. Van ennek a viccnek egy másik változata is. Három ember ül együtt a börtönben. Az egyik ez a szerkesztő, a másik a könyvesboltos, aki egy Rákosi-képet kitett ugye a kirakatba, de elé tette a Nyomorultakat. A harmadikat pedig nagyon faggatják, miért került oda, és közben elmondják, hogy őket Rajk László, a belügyminiszter csukatta le. A harmadik nagy nehezen megszólal, „én vagyok Rajk László”. Ezek a viccek, ha nem is tükrözik a kommunista idők valóságát, a közhangulatot igen. 

Mindenesetre él bennünk egy kép erről a korszakról, főleg, ha valaki látta a Tanú című filmklasszikust. Tényleg minden percben rettegni kellett? 

Minden percben rettegni lehetett. Volt, aki nem vagy nem olyan mértékben rettegett, mint indokolt lett volna. Minden nagy rendszerben vannak rendes és rendkívül rosszindulatú emberek. Lehet, hogy a rendes emberek például a kicsit szabadszájú, odamondogató, sokgyermekes anyát nem jelentették fel. De sokan voltak, akik mindenkit feljelentettek. A kommunizmus Magyarországon nem 1945-ben, hanem 1919-ben mutatkozott be. Akkor jelent meg Magyarországon először a proletárdiktatúra, és akkor szedte az első áldozatait. Akkor kapott a magyar társadalom először ízelítőt abból, hogy milyen a kommunizmus igazi arca, és ezért fogadták sokan 1945-ben szkeptikusan a kommunistákat, akik nagyon sok ígérettel, ahogy Kányádi fogalmaz: „bíborló színben, sok beszéddel” jöttek. 

Akkor még tömegek álltak az oldalukon. 

Így van, sokan bizakodóan fogadták a hatalomváltást a vesztes háború után. Volt egy nem kis része a társadalomnak, aki hitt abban, hogy a társadalmi igazságosság, az egyenlőség felé a kommunizmus az egyik lehetséges út. 1945-ben valóban tömegesen léptek be a pártba, megerősödött a szocialista gondolat, a szociális igazságtétel ígérete miatt az embereknek szimpatikussá váltak a hirdetett eszmék. De ezek között és a megvalósított tettek között óriási volt a szakadék, és ez egyre nyilvánvalóbbá is vált. Ismert biztos az a vicc is, hogy a téeszben, a párttagok gyűlésén feláll a bácsi, és megkérdezi, hogy ez már a kommunizmus, vagy még lesz rosszabb.

A kommunisták csak fokozatosan mutatták ki a foguk fehérjét.  

1945 és 1947 között a Szovjetunió még fenn akarta tartani a demokrácia látszatát. Ez azzal függ össze, hogy ebben az időszakban még jó kapcsolatokra törekedett az Egyesült Államokkal. 1947-től felgyorsultak az események, és egyre nyíltabbá vált a diktatúra. De már 1945-ben elkezdődtek azok a folyamatok, amik a totális diktatúra kiépüléséhez vezettek. 

Kik voltak először a célkeresztben?

Az elvileg háborús bűnösök összegyűjtésére létrehozott politikai rendőrség már 1945-ben szedte az áldozatait, és súlyos visszaéléseket követett el. Bibó István már akkor rámutatott arra, hogy egyre több embert visznek el arra hivatkozva, hogy reakciós. Ez nagyon képlékeny fogalom, bárki beletartozhatott. Révai József fogalmazta meg a pártlapban, hogy reakciós az, aki antikommunista, vagy baloldalról csinál „szennykonkurenciát”. Ebben már benne voltak a szociáldemokraták is és mindenki, akiket a kommunisták ellenségnek bélyegeztek, azaz már nem csak a háborús bűnösök. 

Kiket tartottak a kommunisták a fő ellenségeiknek?

Elsődlegesen az egykori politikai elit tagjait, ők már nem is indulhattak az 1945-ös és 1947-es választásokon. Majd mindazok a társadalmi csoportok fókuszba kerültek, amelyek a kommunista párt irányvonalától eltérő alternatívát jelenthettek. Gondolok itt a polgári politikusokra, a kisgazdákra, akiket a Magyar Testvéri Közösség perével szalámiztak fel; erről Szekér Nóra írt remek könyvet. A kereszténydemokrata Barankovics-féle párt is alternatíva lehetett volna az ország vezetésére, és persze a szociáldemokraták, akik sokkal régebbi politikai hagyományokkal rendelkeztek, mint a kommunista mozgalom, és beágyazottabbak is voltak az ipari munkásság körében. Ezért az ő soraikba is beépültek a kommunisták, és gyakorlatilag leszakították a párt balszárnyát, ez egyébként erőszakkal végigvitt 1948-as egyesülésben csúcsosodott ki. Gyakorlatilag, ahogyan a szovjet blokk többi országában, úgy itt is, ellenségeket kreált magának a kommunista hatalom és a menetrend is nagyjából hasonló volt.

Hogyan zajlott mindez?

Ideológiai okokból, mivel ugye marxista gyökerű pártról beszélünk, a fő ellenség Magyarországon is a tőkésosztály, az arisztokrácia és a földbirtokos réteg. 1945-ben megfosztották az arisztokráciát a címek viselésétől, a nagybirtokrendszert megszüntették, földosztást tartottak, amit ők földreformnak hívtak, de valójában egy erőszakos, kárpótlás nélküli folyamatról beszélünk. Emellett azonnal támadást intéztek az egyházi birtokok ellen is, egy részüket kisajátították. Hogy népszerűséget csiholjanak a kommunistáknak, hiszen földosztás zajlott, Nagy Imre földművelésügyi miniszter aláírásával adták ki ugye ezeket a birtokleveleket. Ezeket a birtokokat  a kollektivizálással elkezdték visszavenni, és megkezdték a gazdálkodó paraszti réteg felszámolását. 1948. augusztus 20-án hirdette meg Rákosi Kecskeméten a kuláküldözést. 

Kiket tartottak és neveztek kuláknak?

Ezt a kifejezést hazánkban Illyés Gyula tette ismertté, aki az 1930-as évek vége felé tanulmányúton volt a Szovjetunióban. 1936-ban írt erről az útról, és arról, hogy ott találkozott ezzel a fogalommal, de nem értette, mit jelent. Azt mondták neki, hogy a kulákok azok a gazdag parasztok, akik szabotálják a termelést, és mindazokat annak nevezik, akik mással dolgoztatnak. 1948-tól viszont olyanokat is kuláklistára vettek, akiknek földje sem volt. Zinner Tibor kutatásaiból tudjuk, hogy a kulák címen elítéltek harmada nem rendelkezett jelentős földbirtokkal. Varga Zsuzsanna kutatásaiból pedig azt ismerjük, hogy a kulákként elítéltek mintegy egynegyede kifejezetten szegényparaszt volt. Az önállóan gazdálkodni tudó réteg megsemmisítéséről van szó.

Mi volt a fő motiváció?

Nem annyira gazdasági jellegű ez a motiváció, ahogyan a földosztásnál sem. 1952-re a gazdálkodó parasztságnak már vetőmagja sem volt, mert a téeszekbe kényszerítéssel, a parasztság megsarcolásával, a padlássöprésekkel, a kötelező beszolgáltatás hihetetlen mértékű megemelésével olyan helyzetet idéztek elő, hogy a gazdáknak szinte minden megtermelt javukat le kellett adni. Nagykőrös környékén készítettem interjúkat, ott hallottam olyan esetről, hogy egy gazdának vásárolnia kellett tojást a piacon, mert nem volt annyi otthon, amennyit be kellett adnia. Gyakori bűncselekmény lett a közellátás veszélyeztetése, olyan esetekben is ezzel vádolták a gazdákat, ha például találtak náluk félretett vetőmagot. Semmi észszerűség nem volt ebben természetesen. 

Van erre magyarázat?

Persze, amikor Magyarországon is felépítették a gyáripart, a nehézipart, akkor úgy méretezték az üzemeket, hogy majd a harmadik világháború céljait szolgálják. De az ehhez szükséges forrást valahonnan meg kell takarítani, ez lett a mezőgazdaság és a könnyűipar. Ráadásul észszerűtlenül, nem egymásra épülő iparágakat fejlesztettek.

1953-ban aztán volt egy kis korrekció.

1952 egy nagyon rossz év volt, a parasztság is nyomorgott, a munkásságnak is nehezen ment a sora. Ezért jött 1953-ban egy kis enyhítés, amikor a szovjet pártvezetés odarendelte magához a magyar pártvezetést, és egy óvatos rendszerkorrekció mellett döntöttek, aminek a végrehajtását Nagy Imrére bízták. 

Térjünk még vissza kicsit a gazdálkodókhoz. Volt esély a védekezés bármilyen formájára vidéken a kollektivizálási lépések ellen? Hogyan próbáltak egyáltalán életben maradni?

Voltak ilyen stratégiák. Az első dolog, amire törekedtek, hogy kimaradjanak a téeszből. 1956-ig a birtokok zöme még magántulajdonban maradt. A kollektivizálás második hullámában, ami 1958–59-ben indult és 1961–62-ben zárult le, egymillió-hatszázezer önálló parasztgazdából alig száznegyvenötezer maradt. A Kádár-kormány hihetetlenül erőszakos téeszszervezést hajtott végre. Kevesen tudtak ebből kimaradni, többnyire csak olyan gazdaságok, amelyek távolabb voltak a falvaktól, és nem számítottak jó birtoknak. Vannak olyan vidékek, ahol nem működött ez az államigazdaság-szocialista téesz vonulat olyan jól, például az Alföldön, a Kiskőrös környéki földek esetében vagy jellemzően a szőlő- és gyümölcstermelő vidékeken. Ezeknél végül engedélyezik az úgynevezett szakszövetkezeteket, ahol téeszbe szerveződtek a gazdálkodók, de a saját földjeiket is megművelhették. Ezekben a termékeket közösen értékesítették, és bizonyos munkákat közösen kellett elvégezniük. A parasztság számára sorstragédia lett a téeszesítés, nagyon sokan elhagyták a falut.

Beszéltünk a kommunisták politikai ellenfeleiről, a parasztság szenvedéseiről. Szót kell mindenképpen ejtenünk az értelmiségről és az egyházról is, ahol a kommunisták ugyancsak megtalálták a maguk ellenségeit. 

Az egyház már 1919-ben a legfőbb ellensége volt a kommunista hatalomnak, ez a folyamat 1944–45-ben tovább erősödött, amikor sokakat elhurcoltak a Szovjetunióba a Gulag és Gupvi táboraiba. A mai Magyarország területén kiterjedt egyházüldözésről akkor még nem beszélhetünk, de Kárpátalján már igen. A görögkatolikus egyház már abban az időben súlyos atrocitásokat szenvedett el. Az egyházüldözésnek többféle formája volt, az egyházi vezetők elleni perek, mint például Mindszenty bíboros pere vagy a hittantanítás ellehetetlenítése. Nyíltan az egyházi iskolák államosítása elleni tiltakozás idején, 1948-ban csaptak le az egyháziakra. Majd a Kádár-rendszerben a fizikai atrocitásokat, a papok bebörtönzését és megverését felváltotta az adminisztratív eszközök használata, a papok megfigyelése. Soós Viktor Attila kutatásai mutatják a Brenner János-ügyben, hogy adott esetben a gyilkosságtól sem riadtak vissza. Szülővárosomban, Várpalotán még a nyolcvanas években is előfordult, hogy egy tanárnak az egyházi esküvője miatt akartak felmondani.

Ha már a tanárokat említi, ők és más értelmiségiek hogyan szenvedték meg a rendszert?

A két világháború közötti értelmiség egy része alapból ellenségnek számított, a Horthy-rendszer köztisztviselői, bírói például és a katonatiszti réteg is. A tanítók esetében már 1945-ben jelentős átképzést indítottak el, „demokratikus eszméket” oktatva a tanároknak, és megkezdték a saját értelmiségük kinevelését. Belőlük kerültek ki azok, akik 1956-ban egyetemistaként szembefordulnak a diktatúrával. Ez nem azt jelenti, hogy ne hittek volna a szociális igazságosságban, ők remélték, hogy elérhető még egy „emberarcú szocializmus”, de nem kértek a diktatúrából. 

És mi történt a művészekkel, írókkal?

Nagyon sok művészt meghurcolnak, Fekete Istvántól Herczeg Ferencig; utóbbit kitelepítették villájából, amit akkor kapott vissza, amikor egy szovjet íróküldöttség érkezett őt keresve. Voltak olyan elvtársak, akik az értelmiséget és műveiket értelmezni sem tudták. Az államvédelmi szerveknél (PRO, ÁVO, majd ÁVH) dolgozók között teljesen műveletlen emberek is voltak. De volt a kommunisták között is egy művelt réteg, ebbe tartozott például Révai József, amelyik pontosan tudta, hogy mit és miért tesz. Kinevelték az ifjú kommunisták közül a saját értelmiségüket, íróikat, költőiket, akik közül 1956-ban nem egy szembefordult velük. 

A Rákosi-rendszer egy kíméletlen, kemény korszak volt, a társadalom nagy részének az életben maradás volt a mindennapi célja. A mai fiatalabb generáció el sem tudja igazán képzelni ezt. És talán azt sem, hogy milyen akarat, bátorság és erő kellett az ellenállás bármilyen formájához 1956-ban. Főleg vidéken, a kisebb városokban és falvakban, ahol az emberek többsége jól ismerte egymást. Milyen forradalmártípusokat ismert meg kutatásai során?

A forradalmárok között nagyon különböző embereket találunk. Voltak közöttük antikommunisták, apolitikusok és kommunisták is. Ez utóbbiak hittek a kommunizmusban mint eszmében, de elegük volt a diktatúrából. És nem tudták, hogy ez az eszme javíthatatlan, és a vége pedig mindig a sortűz. Nagy Imre rendszerkorrekcióra törekedett: kicsit javítani az életviszonyokon, kicsit több politikai szabadságjogot adni az embereknek egy darabig, amíg be nem látja a nép, hogy a proletárdiktatúra az egyetlen választható alternatíva. Az emberek egy része hajlandó lett volna erre is, de nagy részük nem volt kommunista érzelmű, habár többségük elkötelezett volt a szociális igazságosság mellett. Akik sérelmeket szenvedtek el 1956-ig, gyakran az első sorokban voltak a forradalom és szabadságharc alatt. De nemcsak ők, hanem ott voltak az ifjúmunkások is, például Várpalotán is ők adták a fegyveres felkelők zömét. Őket már a kommunista hatalom emelte fel, de sem az életviszonyokkal, sem a politikai berendezkedéssel nem voltak elégedettek. Többpártrendszert és szocializmust szerettek volna, de magyar módra. Nem volt rá fogalomkészletük, de valójában a polgári demokráciát írták le. A Szovjetunióval méltányos viszonyra törekedtek, a legtöbben nem akartak a szovjetekkel ellenséges viszonyt. De az mindenképpen kijelenthető, hogy a magyarok többségének elege lett a diktatúrából.

Nehéz kérdés és sok a vita is arról, hogy mekkorára lehet becsülni a kommunizmus hazai áldozatainak számát?

Nagyban függ egy-egy ilyen szám attól, hogy hol húzzuk meg az áldozat szónak a határát. Ha a halálos áldozatokat tekintjük, Magyarországon néhány ezer főről tudunk. De ez a szám valójában jóval nagyobb, mert ha azt nézzük, hogy hány embert vertek meg, hány embert hurcoltak meg, akkor több százezres tömegről beszélhetünk. Ha a közvetett áldozatokat is figyelembe vesszük, akik például sanyarú körülmények közé jutottak a kommunista diktatúra következtében, akkor már többmilliós tömegről van szó. 

Fő kutatási témája 1956, több kötete is megjelent Várpalota forradalmi eseményeiről. Mekkora volt ott az áldozatok száma?

A közvetlen harci összecsapásokban Várpalotán egy-két áldozatról tudunk, és a megtorlás során egy embert végeztek ki, Berta Józsefet. A megnyomorított életek, a meghurcolt emberek száma azonban rendkívül nagy volt. A hatalom által ellenforradalmárnak tartottak közül 206 fő perének az anyagát néztem át kutatásaim során, ez több ezer embernek a története; több ezer ember életét érintették az 1956-os várpalotai események. Várpalotán volt egyébként a szovjet hadseregnek a legnagyobb vidéki vesztesége, október 26-án tizenhárom szovjet katona vesztette életét. Ez is mutatja, hogy milyen súlyos összecsapások voltak a városban. 

A kommunizmus áldozatait tekintve milyen kárpótlásról beszélhetünk anyagi és erkölcsi értelemben?

A kommunizmus áldozatainak a kártalanítása nem történt meg. Az jelentette volna ezt, ha visszakapta volna mindenki azt a tulajdont, amit elvettek tőle. Ez nem valósult meg, de megvalósulhatott volna-e teljes mértékben, amikor például az a gyár már nem ugyanaz, mint amikor elvették, az a föld, amit be kellett adni a téeszbe, ma már egy nagyobb birtokegység része lett? Az országgyűlés úgy döntött, hogy nem kártalanít, hanem kárpótol. Természetesen ezzel nem lehetünk teljes mértékben elégedettek, kérdés, hogy milyen más út lett volna. A gazdák egy jó része azt kifogásolja, hogy minden sérelemért a földekből nyerhettek kárpótlást a meghurcoltak. A kárpótlás eszméjével ők is egyetértenek, de azt már sokan nehezményezik, hogy a kárpótlási jegyek adásvételével, a földárveréseken való felhasználásával olyan emberek kezébe is kerülhettek birtokok, akik nem helyben élnek. Ami viszont nagyon fontos, hogy a meghurcoltak, a forradalom ügyének és a forradalmároknak az erkölcsi elismerése megtörtént, a különböző országgyűlések sok gesztust tettek az irányukba. 

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága és még számos más, a 20. századi magyar történelemmel foglalkozó szervezet is arra törekszik, hogy ez az erkölcsi elégtétel minél teljesebb legyen. 

Igen, és hogy egyfajta információs kárpótlásban részesülhessenek az emberek. Cél, hogy az igazságot ismerhessék meg az eseményekkel kapcsolatban, és minél több személyes sorsot, bátor helytállást bemutathassunk, hogy példaként állhassanak a mai fiatalság előtt. 

Kiemelt ajánlókép: Kossuth Lajos tér, szovjet T-54 harckocsik a tüntetőkkel szemben. A felvétel 1956. október 25-én, a véres csütörtökön készült. Forrás: Fortepan / Fóti István örökösei