Szöveg: Farkas Anita
Fotó: Földházi Árpád
Hálátlan az emberi emlékezet, ritkán jegyzi fel azoknak a mestereknek a nevét, akiknek a világ apró szépségeit, a finoman megmunkált kerítésdíszeket, az apró figurákat mintázó ajtógombokat vagy a barokkos kacskaringóban végződő, titkos zárakat is könnyedén nyitó kulcsokat köszönhetjük. Ezért álljon itt Máté Sándor neve, akinek az egész élete azt példázza: a kovácsmesterség nemcsak szakma, de alkotóművészet is.
Elmegy egyenesen, az utca végén elfordul jobbra, aztán balra lesz egy zsákutca, na, ott aztán már tényleg nincs tovább semmi – ad szakszerű útbaigazítást egy idős úr a Pince közi buszfordulóban, amikor az Üst utca után érdeklődöm. Megfogadom a tanácsát, ballagok a hétköznap délelőtti ófalui csendben, ember sehol, még a kutyák sem ugatnak a kerítések mögött, mintha újra gyerek lennék abban a dunántúli kisvárosban, ahol a kilencvenes években megállni látszott az idő. Tíz perc séta után befordulok a semmibe, ha nem lenne jobbra a második kapura kiírva a szám, akkor is tudnám, hova kell csöngetnem: a baglyot formázó vaskilincs árulkodik. A kert felől lassan megérkezik Máté Sándor – errefelé tényleg nem divat a kapkodás –, és akkor még nem tudom, amit egy óra múlva igen, hogy sokkal több dolog van a világon, mint ahogyan azt idáig képzeltem, például kalapács és kalapács közt igen nagy különbségek lehetnek, a patkóból meg könnyen kifolyhat a szerencse.
Minderről már a ház mögötti műhelyben esik szó. Ide eljutni is kész bűvészmutatvány, az útnak hagyott vékony sáv két oldalán egy fészerféleségben bujkáló Csepel motorbicikli felvezetésével mindenféle vasak állnak halomban. A vendég nem, a mester persze egy pillanat alatt átlátja a káoszt nemcsak kint, de bent, a garázsszerű hátsó épületben is. A garázs szó ez esetben teljesen helyénvaló, hiszen Sándor karosszérialakatosként kezdte a pályát, és csak később, a szakmát autodidakta módon elsajátítva nyergelt át a fémművészetre.
„Egész pontosan szerszámkészítőnek tanultam, egy ideig présszerszámokat készítettem egy gyárban havi háromezer-hétszáz forintért. Mivel ebből már akkor, a nyolcvanas évek végén sem lehetett megélni, gondoltam egy merészet, vettem egy gáz- meg egy oxigénpalackot, és elkezdtem autót hegeszteni. Az első héten háromezer forintot kerestem, a második hét első napján ötezerért megfoltoztam és visszahegesztettem egy Opel Rekord első doblemezét. Ezután felfedeztek a taxisok, majd a környékbeliek, és egymásnak adták a kilincset. De hiába futott egyre jobban a szekér, egy idő után zavarni kezdett a sok kosz, füst és az is, hogy hiába dolgoztam a lehető legprecízebben, autókat újszerűvé kalapálni mégsem igazi alkotás” – mesél a kezdetekről.
Az alkotás vágya ugyanis már gyerekkora óta mocorgott benne. A család akkoriban a II. kerületi Csatárka úton lakott, ahol az utcabeli fiúkkal gokartot eszkábáltak, hulladék deszkákból házat építettek, a nagybácsi pincéjében villanymotorokat buheráltak, korcsolyaélből szamurájkardot készítettek – a mai generációk számára elképzelhetetlenül szabad és egészségesen veszélyes világ volt ez.
„A környező építkezések aztán szép lassan megváltoztattak mindent, megjelent egy új lakóréteg, az addigi családias-falusias hangulat örökre megszűnt. Körülbelül harminc éve, hogy átköltöztünk ide, Békásmegyer-Ófalura, a két öcsém és az édesanyám néhány percre lakik tőlem. És bár ilyen értelemben mindig is gyüttmentek leszünk, én az első perctől otthon érzem magam a környéken. Errefelé az emberek még ma is köszönnek egymásnak az utcán, a szomszédok meg mindennap megállnak egypár jó szót mondani egymásnak. Néha, ha felmegyek valakihez a lakótelepre, furcsa is hallani, hogy a legtöbben azt sem tudják, ki lakik a mellettük lévő ajtó mögött” – fogalmazza meg egyszerűen, miért annyira jó itt élni.
Beszélgetés közben szinte észrevétlenül tárulnak fel a műhelyben őrzött kincsek. Először csak a sarokban lévő, vörös szájú kemence tűnik fel, előtte az üllővel, felette az óriási fújtatóval. Szép lassan tisztul a kép, Sándor sorra mutatja nemcsak a saját maga készítette munkákat, hanem azokat a tárgyakat is, amelyeket a sok év alatt innen-onnan összegyűjtött – a kollekció akár egy jövőbeli kovácsmúzeum alapja is lehet. Külön állványon sorakoznak például a fogók és a különös becsben tartott kalapácsok, amelyek közt – abszolút a teljesség igénye nélkül – akadnak keményebbek és puhábbak, baltára hajazók, domborítók, kővágók, sőt még egy középen lyukas, vélhetőleg a középkorból megmaradt darab is. Nem beszélve a nyelek sokféleségéről, amelyek csiszolását minden valamirevaló kovács maga végzi, hiszen „egy munkánál többször kell kalapácsot cserélni, van, hogy minden ütéshez másikra van szükség, így egyáltalán nem mindegy, a nyél mennyire tapad a tenyérhez”. Ezenkívül van itt fúrógép az 1800-as évekből, szerszám az egykori Csoknyay-gépgyárból, kaszapengék, többféle esztergapad és rengeteg kilincs, kulcs, zárszerkezet, kapupánt és cizellált – többek közt levél vagy lándzsa alakú – kerítésvégződés.
„Gyakori, hogy több száz éves szekrényzárakhoz vagy templomok ajtajaihoz rendelnek tőlem kulcsot a régi eltört vagy elveszett helyett. Ritkábban akadnak új tervezések is, nemrégiben például egy ürömi szálláshely hobbitházaihoz készítettem speciális zárszerkezetet a hozzá illő díszes kulcsokkal, kilincsekkel” – magyarázza. Eddigi legnagyobb volumenű munkájaként egy nagy templom restaurálását említi, ahol szintén a kapupántok, zárak és kilincsek újjávarázsolása, a rozsdaette részek szükség szerinti kipótlása volt a feladata. Az ehhez hasonló különleges felkérések esetén gyakran maga gyártja a szükséges szerszámokat is. Amikor például háromezer kovácsolt szöget rendelt tőle egy vállalkozó, kénytelen volt megalkotni a saját, azóta is remekül bevált szögfejezőjét, hogy gyorsabban és hatékonyabban tudja teljesíteni az irdatlan penzumot. Ezzel pedig mintha szimbolikusan belépett volna a hivatásos kovácsok közé, hiszen régen körülbelül százötven szöget kellett készítenie egy inasnak ahhoz, hogy felvegyék a céhbe.
És itt persze még messze nincs vége a történetnek. Sándort legújabban a saját tervezésű dísztárgyak és különösen a kések izgatják. Nemrégiben két barátjával egy láncfűrész vezetőlapjából kovácsoltak össze pengét, amire aztán rájabőr markolat került; ha nem kellene a fotós kollégával továbbindulnunk, naphosszat szívesen elhallgatnánk az ehhez hasonló lelkes terveket. Útravalóul két fontos tanácsot kapunk. Sose hagyjuk a kalapácsot az üllőn éjszakára, mert az ördög hajnalig dolgozni fog, elvéve a másnapi energiánkat, a lópatkót pedig mindig felfelé fordítva tartsuk, különben kifolyik belőle a szerencse. Utóbbi kipróbálásához kapunk egy frissen kovácsolt darabot is: a használati utasítást szigorúan betartva hozzon sokkal-sokkal jobb időket a mostaniaknál.
Az ősei valamikor a 18. század elején érkeztek Székesfehérvár vidékére, és ahogy ők kitartottak ennyi időn át, úgy Cser-Palkovics András sem akart soha túl messzire menni a szülővárosától. Talán nincs is olyan ember a városban, aki ne ismerné személyesen az immáron negyedszerre megválasztott polgármestert, akivel, ha máshol nem, egy jó Videoton-meccsen biztosan összefuthat bárki.
A hadianyagtól a motoron át az első magyar cd-ig, a sertésorrkarikától a hangfalon át a robotcelláig számtalan termékcsoportot gyártottak a ma Videotonként ismert cégcsoport ágai-bogai. A székesfehérvári társaság nyolc és fél évtizedes története során két mély hullámvölgyet is túlélt.
Aki a hazai jégkorongsportot kicsit is ismeri, annak éppúgy ismerősen cseng az Ocskay név, mint a fociban mondjuk az Albert, a Bene vagy a Páncsics. Azt is tudja, hogy két ilyen nevű játékos is volt, apa és fia. Az ifjabb Ocskay Gábor fiatalon elhunyt, az idősebb már nyugdíjasként a székesfehérvári utánpótlás-nevelés magvetője, nagy öregje, máig megkerülhetetlen alakja.
Székesfehérváron készült olyan busz, amely hasonlított az Ikarusra, de más márkajelzést viselt, és készült olyan Ikarus, amelynek köze sem volt a buszokhoz. Érdekességek az ÁMG-től az Electrobus Europe-ig.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
