Az utazó lord és Széchenyi
Aki szereti a magyar történelmet, és kíváncsi arra, milyen lehetett kétszáz éve bebarangolni Magyarországot és végighajózni a Dunán, annak John Paget Magyarország és Erdély című, közel hétszáz oldalas műve egész biztosan hosszú hetekre leköti majd a figyelmét. A kalandregénybe illő szövegeknek és a szép illusztrációknak hála könnyen odaképzeljük magunkat a Duna hullámaival és homokpadjaival megküzdő első dunai gőzhajókra. Az angol orvos ott volt az 1835-ös pozsonyi diétán, és a városban hajóra szállt, hogy Pestre utazzon. Megérkezve nem tudott betelni a látvánnyal, így ír erről útikönyvében: „Kellemes nyári este volt, utazásunk a végéhez közeledett, sose felejtem el, mennyire meglepett az elém táruló látkép. A hegyek, melyek egy ideje a parttól távolabb emelkedtek, itt ismét közvetlenül a víz mellett szöktek a magasba. Egy darabig mindenütt szőlőskertek borították a hegyoldalt, szinte egészen a csúcsig, de ahogy Buda felé közeledtünk, a szőlőskerteket épületek váltották fel, méghozzá pompás paloták egész sora […] a másik oldalon pedig a modern Pest rakpartját szegélyező pompás építmények. Magam sem tudom, a főváros váratlan nagysága és szépsége hatott-e így rám, talán a lenyugvó nap fénye tette a látképet olyan varázslatossá, vagy csak képzeletünk játéka volt az egész, de valamennyien elismertük, ilyen csodás látványban, mint amilyen Buda-Pesthez közeledve tárult szemünk elé, még soha nem volt részünk.”
A pesti rakparton horgonyoztak le, majd egy különös ember lépett a fedélzetre. „Alacsony, meglehetősen sötét arcszínű férfi volt, rendkívül ragyogó szemmel, öltözéke teljességgel az angol divatot követte, olyannyira, hogy ha nem visel bajuszt, honfitársamnak hihettem volna. Ahogy elhaladt, minden szempár őt figyelte, mindenki az ő üdvözlésére sietett, nyugodt arcvonásai és összeszorított ajka is arról árulkodtak, tudja, hogy pillantások kereszttüzében jár, s az élet színpadán kiemelkedő szerepet kell játszania. Széchenyi gróf volt az, sietett megérdeklődni a kapitánytól, hogy sikerült átjutnia a homokpadok között, s milyenek voltak az úton a hajózási viszonyok.” Az utazó lord – aki később magyarrá lett – egészen Orsováig lejutott a folyón, beszámolójából izgalmas és fontos részleteket tudhatunk meg a reformkori Magyarországról és a Duna menti életről. (Bíró Mátyás)
John Paget: Magyarország és Erdély. Fordította Görög Czintos Emese, Rakovszky Zsuzsa, Pellérdi Márta. Rubicon Intézet, 2022
Magyarország némiképp dán jelleggel bír
Kevesen tudják, hogy Hans Christian Andersen szenvedélyes utazó volt: úgy tartotta, „utazni annyi, mint élni”. Élete hetven évéből nyolc évet és tíz hónapot úton volt, harmincszor járt külföldön. Európa-szerte sokfelé járt, dán emberként jól ismerte a kontinens északi és nyugati részét, és felfedezte a napsütötte dél országait is. Számára a kelet romantikus, izgalmas világ volt, ezt igyekezett jobban megismerni 1840 októberének végétől 1841 júliusáig tartó utazásán – derül ki az Utazás a Dunán című, a meseíró dunai témájú szövegeit egybegyűjtő kötet utószavából, amelyet Masát András jegyez. Andersen rengeteget írt utazásairól, első útirajzát 1842-ben jelentette meg Egy költő bazárja címmel – ennek hazánkat is érintő részleteit olvashatjuk a kötetben. Andersen egy pestisjárvány kellős közepén hajózott fel a Dunán, Csernavodától Bécsig. Útja nem volt zökkenőmentes. Felmerültek például olyan egészen hétköznapi problémák, mint a szúnyogok megjelenése. „Váratlanul ránk támadtak és összevissza szurkáltak, patakokban folyt a vér az arcunkon és a kezünkön” – olvasható rögtön az első éjszaka leírásában. Később az utazás talán untatta is a szerzőt, az elhagyatott tájak, a kietlen folyópart mintha nem kötötték volna le igazán, ráadásul Orsován tíz napot karanténban kényszerültek eltölteni. Magyar olvasók számára kedves, hogy a Duna magyar szakaszán némi hangulatváltás érződik a szövegben. Értékeli az itteni intellektust, ekképpen ír: „néhány hivatalnok latinul diskurált, erről rögvest tudta az ember, hogy Magyarországon jár”.
Úgy véli, „Magyarország, legalábbis a Duna vidékén, némiképp csakugyan dán jelleggel bír”, és bánkódik, miután Mohácson a borbélyt keresi fel ahelyett, hogy egy, a magyar történelem fontos pillanatát megörökítő festményt tekintene meg, „melyről a többiek annyit regéltek”. Pest-Budán elbűvöli a városi panoráma, a nyüzsgés. Az itt töltött néhány nap alatt színházba megy, kaszinózik, irodalomról diskurál, és jó turistaként felkeresi Gül baba türbéjét is. Aztán indul tovább Bécs felé, útközben még látja az esztergomi bazilika építését. Ha utazását a valóságban ma már nem tudjuk is megismételni – többek között azért, mert a vízszabályozással a folyó útja jócskán megváltozott –, kiváló képzeletbeli kalandra hív e vékonyka kötet. (Gacsályi Sára)
Hans Christian Andersen: Utazás a Dunán – Egy költő bazárja. Fordította Kertész Judit. Polar Egyesület, 2021
Egy hamisítatlan típus
Vajon ha Habsburg–Lotaringiai Rudolf trónörökös még az első világháború kitörése előtt a Monarchia trónjára lép, másképp fordul a világtörténelem? Esély lett volna erre, hiszen tudjuk, hogy Rudolf tehetséges és érzékeny, akkori felfogás szerint liberális nézeteket valló fiatalember volt, aki a német orientáció helyett a franciát szorgalmazta, és a kritikus helyzetekben uralkodóként talán egészen másképp döntött volna, mint az apja. Erre a kérdésre soha nem tudjuk meg a választ, az viszont tudható, hogy szellemiekben kiemelkedett a családjából. Egyebek mellett elmélyült madártani tanulmányokat folytatott, kiváló tollú író volt, aki álnéven egész sor cikket jelentetett meg a lapokban. Bátran elhihetjük, hogy a Tizenöt nap a Dunán című kötetet is ő maga írta, nem pedig valamely névtelen bértollnok a felség szolgálatában. Indokolt volt tehát, hogy halála után a Királyi Magyar Természettudományi Társulat a kötet magyar nyelvű kiadásának engedélyezését kérje, amit Ferenc József „legkegyelmesebben megengedni méltóztatott”.
Az utazásra 1878 tavaszán került sor. A trónörökös és népes főúri társaságának ornitológus kísérője nem más volt, mint Alfred Brehm, akinek Az állatok világa című, hatalmas könyvsorozata a mai napig a zoológia egyik legnagyszerűbb enciklopédiája. Pestig vonattal utaztak, ott lapátkerekes gőzös várta őket kellő számú szobával, társalgóval, étkezővel, amelynek, amint a főherceg megjegyezte, „a vendéglőse is igen ügyes ember volt”. A kötet tulajdonképpen a kor egyik jellegzetes figurája, a vadász-természettudós naplója, ezúttal egy főrangú vadász tollából, olyan érzékletes leírásokkal a magyar tájról, mint az itt következő: „messzeterjedő házsorok, széles, lóitatókkal végig rakott utcák, szalmafödelű alacsony házak, karcsú gémes kutak, zöldséges kertek, melyek egyes növénypéldányokkal kifutnak a homokra, szakadatlan kutyaugatás, a nyájak kolompjainak hangja és a pásztorok tőrőlmetszett kurjantásai alakítják a képet, amelyet a vándor talál, ameddig Szent István koronájának területe csak ér; van ebben valami egyéni jellemvonás, valami hamisítatlan típus, ami hatalmasan vonz mindenkit, aki e vidéken hosszabb ideig élt, és az idegen országban, az egy kaptára vont, típus nélküli nyugaton ellenállhatatlan honvágyat fakaszt lelkében.” (Bencsik Gábor)
Rudolf trónörökös: Tizenöt nap a Dunán. Fordította Paszlavszky József. Erdélyi Szalon Kiadó, 2020
Magyar Verne
Jules Verne regényeit bő évszázaddal a halála után is olvassák, és valószínűleg a távoli jövőben is olvasni fogják, amíg létezik az a civilizáció, amelynek hírnökei ma is olvassák. Mi a titkuk, mi Verne titka? A legkevésbé sem a sokat emlegetett jövőbe látó képesség. Ellenkezőleg, a saját jelenébe látott másoknál élesebben, abba a jelenbe, amely hitt önmagában és hitt abban is, hogy ha megvan a kellő elszánás, akkor minden probléma megoldható, s a konfliktusok végén a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz pedig a büntetését. Ez a naivitásában is vonzó világ az, ami a ma olvasóját is elbűvöli, a múltnak a saját jövőjébe vetett hitéből kölcsönöz egy keveset a szkeptikus mának. A Jókaiéval vetekedő terjedelmű, majd nyolcvan kötetre rúgó életmű négy magyar vonatkozású regényében (Sándor Mátyás, A dunai hajós, Várkastély a Kárpátokban, Storitz Vilmos titka) is pontosan ezt teszi. Az 1908-ban, a szerző halála után megjelent mű, A dunai hajós igazi kalandregény, telve izgalmas fordulatokkal, megátalkodott gonoszokkal és nemes lelkű hősökkel.
A cselekmény bonyolításában kétségtelenül érződik Verne hatalmas rutinja, és ez nem feltétlenül dicsérete a műnek. Tudjuk, hogy a nagy műveit, a Grant kapitány gyermekeit, a Nemo kapitányt vagy a Rejtelmes szigetet munkássága első évtizedeiben írta, de azért ez is igazi verne-i regény: behúz és nem ereszt, amíg be nem fejezi az ember. A szereplők sokunk számára az 1974-ben készült film arcát viselik, a főhős Borus Demeter Koncz Gáborként, a rendőrfőnök Dragos Károly Agárdy Gáborként, az antihős Ivan Striga Bujtor Istvánként jelenik meg előttünk. Ami semmit nem von le élvezetből, ellenkezőleg, még elevenebbé válik a történet, amely továbbra is olvasásra csábít, utazásra egy olyan világba, amely talán a regény írásakor sem létezett, csak Jules Verne, a mi Verne Gyulánk képzeletében. (Bencsik Gábor)
Jules Verne: A dunai hajós. Fordította Bartócz Ilona. Holnap Kiadó, 2009
Egy lappangó csodás útirajz
Nem éppen sportszerű dolog olyan kötetet ajánlani, amely ma szinte beszerezhetetlen, és ha beszerezhető is, mélyen bele kell nyúlnunk a pénztárcánkba. Ilyenkor csak remélnünk lehet, hogy a kiadónak végre eszébe jut, érdemes lenne újra megjelentetnie a művet. Patrick Leigh Fermor könyve ilyen könyv. Először és mindmáig utoljára 2000-ben jelent meg, és e sorok írója még akkoriban vásárolta meg. És milyen jól tette! Az erdők s vizek között túlzás nélkül legendás kötet, ahogy szerzőjének életútja sem kevésbé legendás. Fermor 1915-ben született Angliában, apja geológus volt, anyja színpadi művek szerzője. Apja India geológiai feltérképezését vezette, anyja pedig utánament, és az egyéves fiát egy farmercsaládra bízta. Fermor rengeteget olvasott, de hadilábon állt az oktatási intézményekkel, aminek az lett a vége, hogy kicsapták az igen tekintélyes King’s Schoolból is. Akkor határozta el magát, hogy gyalogszerrel átszeli Európát. 1933 decemberében egy szál hátizsákkal kelt át a La Manche csatornán.
Útirajzának első kötetében a Hollandiától a csehszlovák–magyar határig, a párkányi hídig tartó szakasz kalandjait és megfigyeléseit írta meg, a második, itt tárgyalt kötetben pedig Csonka-Magyarországot és Erdélyt. Fermor a gazdag hagyományokkal bíró angol útirajz-irodalomba is újat hozott, ezért is lettek könyvei népszerűek, ő pedig ünnepelt szerző. Ehhez persze kalandos életútja is hozzátett, a második világháborúban is többször kitüntette magát különféle – olykor hajmeresztő – hőstetteivel. Az Erdők s vizek között lapjain egy érzékeny és kíváncsi lélekkel ismerkedünk meg, aki szó szerint beleszeret a közép-európai, akkoriban Angliából nézve egzotikusnak tűnő tájakba. Arisztokratákkal és parasztokkal ugyanazzal a közvetlenséggel beszél, budapesti mulatókban ugyanolyan remekül érzi magát, mint alföldi vagy erdélyi pásztorok között. Sok mindentől le van nyűgözve, hangsúlyosan például a Dunától. A Párkányt Esztergommal ma is összekötő Mária Valéria hídon át gyalogol be Magyarországra. A híd közepén megáll, és hosszan elmereng a folyam látványa fölött. Mereng a történelmen, a Dunát is a történelem egy fontos láncszemének látja, amely összeköt és elválaszt. Ekkora folyót utazása közben sehol nem látott. Az 1930-as évek Magyarországáról és Erdélyéről alig írtak élvezetesebb és emlékezetesebb könyvet ennél. Ismételten üzenem a kiadónak, hogy nagyon várjuk a második kiadást. (Győrffy Ákos)
Patrick Leigh Fermor: Erdők s vizek között – Esztergomtól Brassóig gyalogszerrel 1934-ben. Fordította Vajda Miklós. Európa Könyvkiadó, 2000
Gazsi bácsi lótetű
Kece, Tuka, Csepcsányi, Bádogos, Szinyák és a többiek. És ki ne maradjon a mindig elegáns Palánk Géza! Fiúk, akik a nyári szünetben egy hetet a Duna mellett töltenek sátorban és harci készültségben, szülők nélkül. Csukás István 1975-ben megjelent ifjúsági regénye ugyanúgy a tanév utolsó napján indul, mint a nagy klasszikus Tüskevár. A kirobbanó öröm és a felhőtlenség ígéretének napján. A srácok izgalmát átszínezi az aggódó családok háttérben folytatott kémtevékenysége – elengedik ugyan a fiúkat a Duna mellé, a biztonság kedvéért szereznek nekik láthatatlan vagy inkább álcázott felnőtt vigyázókat, a lassú beszédű gátőrt meg a naphosszat kempingszékében pihengető Kenderice Ákos nyugdíjas kalauzt. Nem tudom, egy mai gyerek is akkora örömmel olvassa-e a regényt, mint egy negyvenes-ötvenes felnőtt, aki ismerte még az Engels téri buszállomást, játszott számháborút, látott gátőrházat, valamint farmotoros Ikarust, és ült a kempingszékek első generációjának valamelyikében. De minden bizonnyal egy mai gyerek is élvezettel nézi meg a regényből közvetlenül a megjelenés után készített, örök érvényű filmet. Mert ebből ország-világ megtudhatja a kulcsfontosságú információt: Gazsi bácsi lótetű! (Hulej Emese)
Csukás István: Nyár a szigeten. Könyvmolyképző Kiadó, 2024
Egyre mindegyebbek vagyunk?
Az Al-dunai álommal Szálinger Balázs mondhatni új műfajt teremtett: „lírai naplójában” éppen a legjobb arányban keveredik költészet és próza, magánélet és nagy történelem. A főszereplő végig az a különös, elfeledett táj marad, amit jobbára Az arany ember Vaskapu-leírásából ismerünk. Szálinger az egykori magyar–szerb–román hármas határon fekvő vidéken tölt el egy hónapot, s nemcsak annak zsugorodó jelenére, de arra a fényesebb múltra is rányílik a figyelme, ami a Magura-barlang ősemberrajzaitól a századfordulón még pezsgő-nyüzsgő Orsova közvetlen Duna-parti utcáján álló hajóskapitány folyton integető jobb kezéig ível. A szerző szerencsésen elkerüli a régmúlt dicsőségén való hiábavaló merengést. Helyette sorozatos kérdések villannak fel: lehetett volna-e más a sors e „sűrű vidéken, ahová gyakran járt a történelem”? Kinek, minek az identitását kellett volna megőrizni ott, ahol egyszerre természetes és természetellenes módon keveredtek a nációk a magyartól a törökön át a szerbig és románig? Minek az egész hajcihő a víz alatti és víz feletti emléktáblákkal, mecsetek és templomok háborújával, ha mindennek a vége úgyis a globalizmus egyformasága, „a zsugorodás, mindegyekvagyunk-állapot, ráadásul folyamatában, azaz egyremindegyebbekvagyunk-állapot” lesz?
És – mondja még Szálinger – „[a] legszomorúbb, hogy ebben nincs is semmi szomorú. Így zajlik a történelem, és ha fájós, ha nem, kicsiben meg lehet mutatni és csodálni is”. Ő pedig csak azért is csodálja, és miközben folyamatos a fenti gondolat körüli töprengés –„[a]z identitásomat sokkal-sokkal jobban meghatározza a nyelvem, mint a vallásom. Nem a hitemet mondom, a nyelvemet a hitemhez adták. A vallást viszont a nyelvemhez” –, persze hogy nem tud szabadulni a saját identitásától sem. Az alaposan kikutatott és dokumentumokkal alátámasztott kultúrtörténeti részekben megjelenik a többezres kísérettel menekülő, a ma Bulgáriához tartozó Vidinben, a menekülttáborban igazságtalan levelét megíró Kossuth Lajos – nyilván nem függetlenül a Duna menti köztársaság ideájától –, emellett az Orsova című lap állandó tárcistája, Toll Harczos, azaz Krúdy Gyula, illetve a környéken jelenleg élő maroknyi magyar is szóba kerül. (Farkas Anita)
Szálinger Balázs: Al-dunai álom. Magvető Kiadó, 2020
A folyóból élni
Száraz Miklós György kötetcíme becsapós. Az internetes áruházban böngészve az alcím után úgy gondolhatnánk, súlyos, nagy könyvet kapunk, tudományos értekezést, tanulmányokat. Karcsú és elegáns, szinte könnyed könyv érkezik. Jól olvasható. „Vajon miért olyan izgalmas ez a folyó? Mert izgalmas, az nem vitás. Az is bizonyítja, hogy Dunát lehet rekeszteni a róla szóló irodalommal” – írja a szerző bevezetőjében. Száraz Miklós György munkájával nem rekeszti el a folyót. Minden mondatának megmért helye van, nem futunk mellékágakra. Vagy ha igen, annak mindig oka van. Leginkább azonban a pontosság, a nyelvi gazdagság mellett is egyfajta jóleső szikárság, összeszedettség jellemzi a rövid írások láncát. Mégis minden benne van, és mindenki megfordul a könyvben, ami és aki a Dunához köthető. Jól érzékelhető, hogy az író történésznek és régésznek készült, esszéiben – nevezzük jobb híján így őket – a folyó forrásvidékétől a torkolatáig sorra veszi mindazt, ami a „Nyugatot a Kelettel és a Déllel összekötő” folyam népeinek történelméről, kultúrtörténetéről, legendáiról tudható.
Előlép Janus Pannonius, aki először mondja ki, hogy „a mi Dunánk”, látjuk Otto von Bismarckot, amint a Lánchídnál átússza a folyót, jön Kálmán Imre a Csárdáskirálynővel, és még annyian. Mi is a folyó? – kutatja az utolsó írások egyikében a szerző. „Hidak, kastélyok, vízimalmok? Ácsorgó, kopott, csöndesen nyiszorgó uszályok? A történelem? A múlt? Fosszíliák, kagylók, csigák, kavicsok? A hal és a halászlé is?” A kérdés megválaszolásához az olvasónak nincs más dolga, mint elmerülni a történetekben, elhinni a szerzőnek, hogy a könyv írása közben már egy pohár vizet sem tudott meginni úgy, „hogy eszébe ne jutott volna, hogy akkor nemcsak képletesen, de szó szerint is a folyóból él”, és végül belátni, alighanem minden Duna, és a Duna minden. (Weisz Teodóra)
Száraz Miklós György: Duna – Mítoszok Dunája – a Duna mítosza. Scolar Kiadó, 2022
Megváltóra várva
Kiss Noémi jó ismerője a Dunának, tágabban a vizeknek: a Balatonról is megjelent már egy remekbe szabott novellagyűjteménye. Ebben a karcsú kis könyvben a Duna annyi arca megmutatkozik, ahány arca van az embernek, holott a sorsunk végtére is mindannyiunknak ugyanaz: születünk, élünk, boldogságra törekszünk, aztán köddé válunk, jó esetben legalább a sziluettünket itt hagyva egy ideig magunk után. Ilyen sziluettszerű képekből állnak össze a Karácsony a Dunán történetei is, amelyekben alig valószerű és mégis nagyon ismerős emberek birkóznak folyamatosan magukkal, egymással és persze a mindezt meglehetősen tárgyilagosan tudomásul vevő, a maga útját évmilliók óta járó tájjal. A tizenkilenc novella mindegyike akár egy-egy ballada, amelyek furcsa kontrasztban sorakoznak egymás után: a szigetcsúcs vagy a komp többszöri említése miatt nagyjából lokalizálható helyszín – Kisoroszi és környéke kevésbé divatos részei – szűkösségét az idő kitágítása kompenzálja: akad történet 1945 környékéről, de a plázaépítős, tiktokozós mából is.
Ezeket nem csupán a táj vagy a cselekmény ideje, azaz advent, karácsony és újév fagyos napjai vagy a Bodor Ádám-i másik valóságot idéző lecsupaszított közeg és tárgyilagos nyelv köti össze. A történetek főszereplői mind különcök, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy egytől egyig ártatlanok, jók, megmenteni valók volnának: önkéntes vagy szükségszerű kívülállásuknak legalább annyira okozói ők maguk, mint a nem kevésbé közönyös nagyvilág. „Az igazi, tartós boldogság mégis késett, mindig pár perccel később érkezett, mint hogy rágondoltunk volna” – áll az egyik elbeszélésben, már nem emlékszem, melyikben, de találóbban össze sem lehetne foglalni a Karácsony a Dunán lényegét: szép-szép az ember lényegéből és a természettörvények igazságából még valamit őrző falusi-vidéki élet, csak a Megváltó ne érkezne gyakran egy ütemmel később, mint ahogyan szükségünk lenne rá. (Farkas Anita)
Kiss Noémi: Karácsony a Dunán. Magvető Kiadó, 2022
Egy folyékony köztér emlékezete
Tavaly nyáron jelent meg a Valyo Egyesület és a Fortepan együttműködésében az archív képeket gyűjtő portál népszerű sorozatának nyolcadik darabja, a Duna – A legszélesebb sugárút. Megérdemelte a folyó, hogy az állandó szelfikulissza, a turisztikai díszlet státuszából egy múltidéző, de a jövőbe is tekintő kiadvány főszereplőjévé lépjen elő. A Fortepan közössége által önkéntes alapon összegereblyézett, ráadásul szabadon felhasználható vizuális múltgranulátum, a több mint kétszázezer digitalizált fényképből álló gyűjtemény felér egy instant szuperfröccsel közös emlékezetünk karbantartása érdekében. Szükség is van rá, ha meg akarjuk újítani a Dunához fűződő viszonyunkat, például azért, hogy lássuk, mennyi mindent veszítettünk. A szerkesztők a strandolástól az élsportig, a korzóktól a horgászatig, a közlekedéstől a kereskedelemig, az ivóvíztől az árvízig sorra veszik az összes témát, amely felidézi a múlt Dunáját, és előrevetíti a lehetséges jövőjét.
Ki emlékszik például már arra, hogy Budapesten a 20. század elején kilenc vízen lebegő fauszoda, azaz Duna-fürdő is üzemelt? Mindennapos volt a napi rutint megszakítva a piaci bevásárlás és egy kávéházi eszmecsere között csobbanni egyet. Hát az augusztus 20-ai vízi parádékra ki emlékszik, amikor a főváros pezsgő evezőséletét megjelenítve feldíszített kenuk, kajakok és nagyobb hajók vonultak fel egyszerre? Na és a rakpiacokra, a Dunából frissen fogott, mázsás dunai vizákra, amelyek még a hatvanas években is láthatók voltak? Az óbudai hajómalmok végképp elsüllyedtek a folyami emlékezetben, pedig a 20. század hajnalán több tucat szolgált a vízen lakossági és vendéglátóipari igényeket is kielégítve. A Valyo Egyesület célja, hogy közelebb vigye egymáshoz a városi embert és Budapest meghatározó természeti kincsét. Folyékony köztérként értelmezik újra, javaslataik pedig nem elrugaszkodottak, mint az a múlt leporolásával is kiderül. (Klementisz Réka)
Legát Tibor – Sándor Dávid (szerk.): Duna – A legszélesebb sugárút. Zucker Művek, 2024
Nyitókép: Belgrád rakpart, 1963. Fortepan
